2016 februárjában, a bringás túranaptár összeállításakor elhatároztuk, hogy idén is október 23. környékén fogjuk utolsó túránkat teljesíteni. A korábbi években volt már szikrázó napsütés, kellemes tavaszi hőfok e nap környékén, de előfordult, hogy az eddigi legkeményebb időjárást fogtuk ki. A szélsőségek, illetve inkább a nem pozitív élményeket nyújtó (vagyis pozitív élményt egyáltalán nem adó) túra elkerülése érdekében idén teljes egészében az időjárás előrejelzés(ek)re hagyatkoztunk. Mivel több portál is 10 fok körüli napközbeni hőmérsékletet és tartós esőt jósolt a hétvégére, eldöntöttük, hogy a tervezett két napos szlovákiai túrát eltoljuk jövőre. Mint már oly sokszor, most sem sikerült pontosan meghatározni az erre hivatottaknak a tényleges időjárást, kellemes napsütéses pihenőnapokat tudhatunk magunk mögött. Mi ezt a hét közepén már sejtettük, ezért, hogy ne maradjunk bringázás nélkül, a két teljes napos túrát helyettesítettük egy szintén szlovákiai, de határ közeli kiruccanással. A Győrhöz nagyon közel fekvő Medve (Medvedov) nevű településen pár sör és Becherovka társaságában búcsúztattuk el 2016 minden megtett méterének porát, sarát, szenvedését, de legfőképpen rengeteg élményét. Emellett már teljes odaadással a jövőbeli tervek megvalósításán kezdtük el törni a fejünket, ahogy a Legényanya című filmben is számtalanszor említették, illetve tették: "Béláim, gondolkodjunk!"

Ezzel a képpel szeretném a  nevében megköszönni az érdeklődést, számtalan letöltést, kedves hozzászólásokat és gratulációkat azt kiemelve, hogy hétvégi kiruccanásunkkal csak az idei bringatúrák értek véget, a gyalogtúrák és a beszámolók természetesen nem. A közeljövőben még több két, illetve négy lábon teljesítendő kirándulás vár ránk, a túraélményekkel pedig folyamatosan jelentkezem majd. Van bőven miről beszámolni... :-)

Előző este a csapat egyik fele kicsit körülnézett a tapolcai éjszakában, de állítólag ők sem húzták sokáig a lefekvést, hamar visszatértek a szállásra. Roxy nem tartozott közéjük, reggel mégis elég bágyadtan várta az indulást:

A többiekre várva pár métert tettünk meg a szállástól, máris feléledt a kisasszony. A Malom-tó mellett pózoltunk egy kicsit, ami neki nem nagyon tetszett:

Összeállt a csapat, így átsétáltunk az autóbusz állomásra, ahonnan a pár perc várakozás után induló busszal átgurultunk Badacsonytördemicre, aznapi kiindulópontunkra. A vasútállomáson pecsételtünk, aztán jó pár km-t megint aszfalton tettünk meg Szigligetig. Kellemes, meleg időnk volt, így az első lehetőségnél megálltunk egy frissítőre. Na jó, többre... Roxy ropogtatnivalót követelt magának, mivel nem ivós (ellentétben a gazdájával...). Egy kis kényeztetésért megint Marcihoz fordult:

Aztán persze nálam is próbálkozott:

Eközben a többiek nyugalomban, senkitől sem zavartatva szürcsölték fröccseiket:

Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a kellemes fröccsözős kerthelyiséggel szemben áll a Bakos Vendéglő, ahol pár évvel korábban, egy bringatúra alkalmával megálltunk egy könnyű vacsorára. A vacsora elfogyasztása után (lehet, hogy már közben) majdnem mentőt kellett hívni hozzánk, mert annyira ízlett a választott (összes) fogás, hogy nem bírtuk abbahagyni az elfogyasztását, és a kínált mennyiség sem madaraknak való volt... Bátran ajánlom a helyet mindenkinek, aki Szigligeten jár, próbálja ki!

Elképesztő lelkierő és motiváltság birtokában továbbindultunk, hogy a kb. 1 km távolságra lévő várnál ismét megpihenjünk kicsit:

Roxy már készült alfába, míg a többiek felkapaszkodtak a várba. Mi már jártunk fenn korábban és alkalmasnak találtam a pecsételő hely melletti ajándékboltot a szokásos hűtőmágnes és képeslap beszerzésére is. A várból egyébként fantasztikus kilátás nyílik a környékre, többek között következő állomásunkra, a Szent György-hegyre:

A várlátogató különítmény megérkezett végre, de nem tudta kihagyni a pénztártól pár méterre lévő kézműves fagylaltokat kínáló vendéglőt, amit őszintén meg is értek. Nem emlékszem, hogy Olaszországon kívül kóstoltam-e már ilyen ízletes hűsítő édességet... Négylábú társam közben valószínűleg egészen másfajta ennivalóról álmodott, bár a fagyit is szereti:

Bánatomra megint néhány km aszfalt következett, de szerencsére kb. a fele kerékpárúton. Talán egy fokkal jobb volt néha-néha a bringázók elől kitérni, mint a mellettünk elszáguldó autóktól félve lehúzódni a térdig érő fűbe. Aztán végre elértük Balaton-felvidéki kedvenc helyeim egyikét, a Szent György-hegyet. Szőlőültetvények között gyalogoltunk egy darabig, miközben a seregélyek riasztására szolgáló, az ő hangjukat utánozó vijjogást hallgathattuk. Sokáig nem bírnám, azt hiszem... Kicsit feljebb érve rákanyarodtunk az egyik pincesorra, ahol megint rövid pihenőt tartottunk, mert újból megszomjazott a társaság. A Szászi Pince teraszáról remek kilátás nyílik a hűsítő nedű alapanyagára:

Azért ezen a túrán is ittunk vizet, méghozzá nagyon egészségeset. Kicsit feljebb érve a hegy oldalában megkóstoltuk az Oroszlános kút forrásvizét. Ebbe a fogyasztásba már Roxy is bekapcsolódott:

A kúttal szemben pompás kilátás nyílik a környékre:

Bort is, forrásvizet is kóstoltunk, most már kicsit hegyet is kellett másznunk. A túraútvonal néhány izgalmas hajtűkanyar után a hegy teteje, majd másik vége felé visz, de persze közben akad egy-két látni- inni- és ennivalót kínáló hely is... A csapat kissé elnyúlt, mi Roxyval a "középmezőnyben" haladtunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy Balázs egy párral beszélget. Azt hittem ismerősökkel találkozott, de mikor közelebb értünk, kiderült, hogy nem. A pár ajánlott egy helyet, amit szerintük mindenképpen ki kell próbálni. Ekkor vettem észre a táblát:

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a túra előtt egy kedves ismerősöm ajánlotta a Mennyország Kertjét, mi pedig most pontosan a bejáratánál állunk. Bevártuk a csapat utolsó harmadát, majd mivel az első harmad előrement tüzet gyújtani és szalonnát sütni, mi betértünk az ígéret földjére. Nem csalódtunk...

Határozottan állítom, hogy a tulajdonos nem nagyzolt, amikor Mennyország Kerthelyiségnek nevezte el ezt a kis földi paradicsomot. A mai rohanó világban már-már extrém dolognak tűnhet egy ilyen helyet működtetni. Nem is jó szó a működtetés, mert itt minden természetesen megy a maga útján, saját készítésű sört, bort, pálinkát, szörpöket és mennyei falatokat lehet fogyasztani úgy, hogy a fizetés mindenkinek a lelkiismeretére van bízva. Biztos vagyok benne, hogy aki ide betér, nem csal az elfogyasztott mennyiséget illetően. Valahogy eszébe sem jut. Emellett a kilátás is pazar, és a csapatkép tulajdonos általi elkészítése grátisz :-).

Sajnos vissza kellett csöppennünk a mai valóságba, mert időben haza akartunk érni, de azért vártak még ránk látnivalók. Átrobogtunk a hegy másik végébe, ahol pazar kilátásban volt részünk. Először kicsit messzebbről csodálhattuk a bazaltorgonákat:

Kötelezőnek éreztem megint pózoltatni szőrmók kisasszonyt:

Ezután a kék jelzést követve elértünk az orgonák lábához, egy szinte földönkívüli helyre. Óriások előtt haladtunk lefelé:

Az erőteljesen lefelé ereszkedő, térdizületeket próbára tévő bazaltlépcsőket magunk mögött hagyva utolértük a szalonnázó csapatot. A pecsételőhely mellett sikerült egy élőképet alkotni:

Fájó szívvel kezdtük meg az utolsó kilométereket, egyrészt mert nehéz volt otthagyni a "csodák hegyét", másrészt mert ismét aszfalton kellett bevonulnunk célállomásunkig, Tapolcáig.

Mindent egybevéve természetesen a jó emlékek maradnak meg számunkra erről a két napról, a környék szépsége pedig legközelebbi látogatásunk alkalmával ugyanúgy megragad majd bennünket, mint eddig bármikor.

Az alábbi megkapó visszaemlékezés tulajdonképpen egy komment, egy olyan hozzászólás, melyet az előző - kutyabarát szálláshelyet bemutató - bejegyzésem ihletett. Kedves kollégám, Péter idézi fel benne gyermekkora nyarait, és beleegyezését adta e fórumon történő megjelenéséhez.

A történet előtt egy kis képi ráhangolódás:

A történet:

"Ahogy olvastam az írásod, a gyermekkori nyaraim jutottak eszembe a fényképekről. Az emlékek közül a széna gyűjtések, és a "szülessíg" - ahogy a Nagyapám mondta (következőkben NA. nyomán) - hazahozatala. Akkoriban rendszeresek voltak az esők az Alpok lábánál, különösen júniusban, a szénaszárítás idején. Amint a lekaszált, és sikeresen megszárított széna szállításra érett lett, azonnal következett a "baglázás" (NA. nyomán), és a "bajszos-fogaton"=tehenes szekéren hazahozatal. Az eső miatt az órák, a fél órák is számítottak, sietni kellett. Ezek a műveletek rendszerint egybeestek a falu határában, az erdő tövében létesített "Kisréti stadionban" tartott fociderbikkel. ...hát gyermeki fájó szívvel hallgattuk a 100. alkalommal is nagyapám enyhén unottá vált egypercesét a kecskéről, aki nem akart menni a vásárra, de mégis ott kötött ki. Tehát a "vella, meg a grábla a hossziszekérre" (NA nyomán), aztán vezettük is a Mandulát, meg a Cifrát. Igaszeg a helyére, és indult a fogat. A szekérre rendszerint 9 akkora boglya került, hogy öcsémmel nyújtóztunk fölfelé a villa szénával, Nagyapám pedig a rakott szekérről lefelé, hogy félúton átvegye a szénát, és felhúzva szarvakat hajtott belőle, elől és hátul, majd megtöltötte a sor közepét. Megközelítőleg a szekérrúdtól számítva 2,5-3 m magas lehetett a rakomány. Már-már EKAER-köteles mennyiség. A végén rudazókötéllel lekötöttük, és mindhárman felmásztunk a szekér tetejére, majd Nagyapám kiadta a parancsot; "heletekre ne!" És a "marhák?" Hazaballagtak. A pajtába rakás után, ha volt kedvünk, még mehettünk a labdát kergetni. Sokszor meg is tettük. Ma sem választanék más gyerekkort, és pallérokat."

Egy korabeli kép a szereplőkről:

"A kép hátterében lévő boglyából került 9 darab arra a bizonyos hosszú szekérre. A fényképen apu mellett a testvérem és két unokatestvérem látható. Én a kamera túloldalán állok."

Köszönöm szépen a kedves sorokat és képet, mindenkit buzdítok, hogy hozzászólását (bármelyik bejegyzéshez) ne csak a facebook oldalamon, hanem itt is ossza meg velünk :-)

Az eddigi bejegyzésektől eltérően nem túrakalandokról szeretnék beszámolni, hanem egy fantasztikus helyet mutatok be, ahol rövid "nyaralásunk" pár napját töltöttük. Az Őrség szívében, Szalafőn egy utca-, azaz szervégi gerendaház, a Felsőszer 11. szám alatt az utolsó a sorban. A kertszomszéd egy hatalmas rét és mellette lévő erdő, de 15 perc sétával a kertből jól látható, Pityerszeren található skanzen is elérhető. A ház, illetve hozzá tartozó melléképületek tökéletes helyet kínálnak gyerekes, vagy akár kutyás családok, baráti társaságok számára is, mivel hatalmas, kerítéssel körbevett kert tartozik a "komplexumhoz". Az ember bármerre indul, túraútvonalakat talál, gyönyörködhet a természet szépségeiben, és a négylábúak is rengeteg kalandot élhetnek át. A tulajdonos végtelenül kedves, segítőkész, bár a szomszéd házban lakik, hagyja élvezni a ház és kert nyújtotta lehetőségeket. Az ember már a bejáratnál érzi, hogy "más világba" csöppen:

Aztán ahogy befordul az udvarra, kezd leesni az álla:

Majd feltárul egy meseház:

Lassan kibontakozik egy mesekert is:

Melynek szinte nincsenek is határai:

A kertből nyíló panoráma pedig végtelen:

Bármelyik oldalról nézzük, tetszetős a házikó:

Roxy is hamar magáénak érezte a helyet kívül:

És belül is:

Egy közös kép a tulajdonossal, Gundolf Úrral:

Majd egy kis beszélgetés az őszi naplementében:

Hogy is feledkezhetnék el erről a napról? Hogy is feledkezhetnék meg arról, hogy a kicsi szőrös testben egy egész világot magába fogadó szív lapul. Egy mindennapi örömforrás, egy élete végéig hűséggel és odaadással szolgáló lélek. Egy csupa nagybetűvel írandó szó, ami egy utánozhatatlan, megismételhetetlen fajt meghatároz: Kutya.

Minden kutyabarátnak, kutyatulajdonosnak ás szimpatizánsnak ezer évre való örömöt kívánok ezzel a képpel:

Az előző esti nagy tivornyázás után lementünk Roxyval a szokásos egészségügyi sétára, ami persze nekem sem ártott, mivel legalább két ember adagját ettem meg vacsorára. Amint átértünk az út másik oldalára, egy kerítéssel körülvett udvarban rengeteg furcsa alak sziluettje bontakozott ki előttünk a sötétben. Kicsit közelebb érve négylábú társam elkezdett morogni és láttam rajta, hogy nem egészen tudja, hogyan is viszonyuljon a kerítés túloldalán "lapuló" ismeretlen élőlényhez. Még két lépést közeledve fedeztem fel, hogy egy kerámiából készült kutyával próbált párbeszédet kezdeményezni, de a másik fél hallgatása nem az előrelépést támogatta a kommunikációban. Továbbálltunk, hogy a séta valódi célját elérjük, majd még pár perc szaglászás és egyéb teendők elvégzése után visszatértünk a szállásra, hogy egy kicsit kevésbé feszülő gyomorral nyugovóra térjünk. Reggel aztán úgy alakult, hogy az aznapi táv megkezdéséhez vissza kellett kerekeznünk a városközpontba, ebből következően pedig utunk a rejtélyes hely rejtélyes lakói mellett haladt el. Világosban, nyitvatartási időben mindenre fény derült, az ajándék bolt udvarán rengeteg műállat és egyéb bájos figura sorakozott arra várva, hogy vásárlás útján családhoz kerüljön :-). Mi a törpék között próbáltunk több-kevesebb sikerrel elvegyülni:

Bármennyire is jól éreztük magunkat a díszes társaságban, már tényleg el kellett indulnunk, mert egy teljes napi táv várt ránk, sok-sok látnivalóval. A főtéren még megálltunk egy közös kép erejéig. A "fekete sereg" és Szőrfőnök:

Körmendről kiérve nagyon erős iramot diktáltunk, amihez szerencsére minden körülmény adott volt. Nem ehhez szoktunk, ezért magunk is meglepődtünk, hogy milyen hamar elértük az első tervezett megállót, ahol megérdemelten kortyoltuk kedvenc italunkat. Rábahídvégen, a Vén Gesztenye Csárda udvarán:

Hancúr kisasszony természetesen megint elsomfordált felfedezni a környéket, és mivel a csárda udvara hatalmas, időbe telt megtalálnom. Éppen jókor, mert már rábukkant egy kecskékkel teli karámra...

Következő megállónk akár a nagyon szimpatikus elnevezésű település is lehetett volna, de az ízletes nedű bevitele helyett külsőleg kaptunk pár cseppet egy hasonlóan folyékony halmazállapotú anyagból, ezért továbbtekertünk annak reményében, hogy lehagyjuk az esőfelhőket.

Tervünk egyértelműen bevált, mire Sárvárra értünk kisütött a nap. A nagy meleg és a kihagyott megálló miatt kétségkívül megérdemeltük a következő frissítő(ke)t. Roxy pedig pihent egy kicsit a Pálma Presszó utcai teraszának ülőalkalmatosságán és rajtam.

A kicsit hosszabbra nyúlt megálló után lazán besétáltunk a várba. Persze a bringákat már előtte biztonságba helyeztük. Azt hiszem, nem kell megemlítenem, hogy ki van elöl...

Panoráma a vár belső udvaráról, ahol éppen interjú készül:

Bennünket pedig éppen a nagyon kedves riporternő fényképezett le. Majdnem velünk is készült riport...

Már jócskán dél után jártunk, és a kiadós reggeli ellenére is megéheztünk, ezért ebben a kellemes parkban elfogyasztottuk a hazai maradékát. Mottónk: egészséges, tápláló étkek fogyasztása a teljesítmény érdekében. Az egy szem alma véletlenül maradt meg...

Új erőre kapva ismét belehúztunk, hogy következő megállónkban is kicsit több időt tudjunk eltölteni. A híres sitkei domb oldalában készült a közös kép:

Roxy a nagy meleg ellenére is élvezte a kirándulást, aminek jelét is adta:

Úgy látszik, ez tényleg egy jelentős hely, még az Országos Kéktúra jelzését is megtaláltuk egy fa törzsén. A pillanat is jelentős, bringás útvonalunk és leendő kéktúrás útvonalunk kereszteződése. Néhány pillanatra pátosz is lett úrrá rajtam...

Emelkedett hangulatom hamar elmúlt, főleg amikor egy rövid pihenőt követően elhagytuk Mersevátot és kiderült, hogy az utolsó öt km-t egy eléggé gyalázatos és veszélyes földúton kell megtennünk. Nagyon mély volt a talaj, tényleg figyelni kellett, merre fordítjuk a kormányt. Négy lábon persze ez is könnyebben ment...          

Aztán véget értek aznapi utolsó megpróbáltatásaink, beértünk Marcalgergelyibe. Az előzetes információk alapján szállásunk kulcsát egy horgásztónál kellett átvennünk. Hamarosan meg is találtuk a Jóo Tó nevű komplexumot.

Ennek örömére megkóstoltuk a hivatalosan ágyaspálinkaként meghatározott, természetes és hagyományos étvágygerjesztőt, mert nagy szükségünk volt rá. Lehet, hogy többször is, de megérte: hatalmas étvággyal fogyasztottuk el - főleg halételekből álló - vacsoránkat :-).

Vacsora után Roxy még feltérképezte a másik tavat is, majd a sötétedéskor megjelenő többmilliónyi szúnyog elől menekülve átgurultunk szálláshelyünkre.

Lepakolás és fürdés közben eleredt az eső, ami pillanatnyi feszültséget okozott a következő napra gondolva, de hamar túltettük magunkat a dolgon. Egy-egy doboz sörrel kezünkben kiültünk a fedett teraszra és felidéztük Ferenc József egykori szavait: "Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!"

Reggel nem kimondottan frissen ébredtünk a gyerekekhez méretezett kisházak gyerekekhez méretezett ágyain, de legalább valamennyit pihentünk. Pakolás és készülődés közben egyre nagyobb mozgásra és zsivajra lettünk figyelmesek, miközben Sanyi senkitől sem zavartatva elkezdett tüzet csiholni, hogy reggelijét is tűzön (illetve parázson) megsütve készítse elő. Közben megkerestem a táborvezető hölgyet, aki a szállásdíj kiszámolása és átvétele után megrökönyödve hallotta, hogy még nem állunk teljes menetfelszerelésben a tábor kapujában. Úgy látszik, valamiért féltette a közben érkező gyerekeket tőlünk, de az is lehet, hogy egyszerűen csak minél gyorsabban el akarta szállásolni őket, és ehhez szükség volt az általunk birtokolt házakra is. Még mindig csak reggel volt, a parázs sem sütötte át a szalonnát rendesen, ezért nem rohantunk ki fejvesztve. Szállásadónk egyre feszültebb lett emiatt, ezért legalább néhányan kisétáltunk a kapun, mutatva pozitív hozzáállásunkat :-)

Szépen lassan összeállt a csapat, így megkezdtük aznapi túránkat. Még mindig csak kora délelőtt jártunk, de rettenetes meleg volt, így nagyon örültünk, hogy elértük a Gaja patak völgyét, ami a teljes túránk talán legszebb szakaszát jelentette. Ahogy haladtunk a patak mellett, egyre mélyült a szurdok és egyre magasabb fák adtak árnyékot, így egy kicsit több levegőhöz jutottunk, amire szükségünk is volt, hiszen három napi "életünket" cipeltük a vállunkon.

Átkelés a patak felett:

A szemlélődés és kellemes gyaloglás közben jókedvünk sem hagyott el bennünket:

Ezt a klímát és környezetet természetesen Roxy is élvezte, vidáman szaladgált körülöttünk. Aztán a patak egyszer csak egy kis tóvá duzzadt, melynek partján kellemes meglepetések vártak ránk. 

Először is Sanyi megtalálta magának az eszményi házat:

Ezen kívül nem csak házikót találtunk, hanem büfét is. Miután itt az árnyas teraszon szomjunkat oltottuk és a tulajdonostól hasznos információkat kaptunk az út további részére, elindultunk a fehérvárcsurgói víztározó felé.

Pár km-t árnyékban haladtunk számunkra kedves túraösvényen, majd elértük a víztározóhoz vezető műutat, ami a térkép szerint több nagy kanyart írva vezetett be Fehérvárcsurgóra. Miután elértük az üdülőövezetet, úgy döntöttünk, hogy azonnal "víznek megyünk", de sajnos már első próbálkozásunk kudarcba fulladt, több kerítés és elhagyott hétvégi ház is utunkat állta. Nem kockáztattunk többet a rekkenő hőségben, visszamentünk az aszfaltra és az íveket követve el is jutottunk az áhított elemhez. 

A forróság ellenére, csak Sanyi merészkedett be a vízbe, de ő sem lubickolt sokáig... A személyiségi jogok védelme miatt egy távolabbi képet mutatok a fürdőzésről:

Rövid tanakodás után a csapat kettévált, a fele besétált a faluba, ahonnan autóval "kimentették" őket, mi pedig, Misi, Sanyi, én és természetesen négylábú társam, továbbindultunk az eredeti tervek szerint Bodajkra, illetve Csókakőre. Utunk első része elég meredek kaptatókból állt, de kárpótolt bennünket a sok-sok kiskert látványa, mindegyik egy külön kis paradicsom volt. A magaslatról aztán már látni lehetett Bodajk házait:

A településhez ereszkedve először egy forrásra leltünk:

Majd a Kálváriadomb mellett haladtunk el: 

A város központjába érve aztán olyan élményben volt részünk, hogy még ma is emlegetjük. Egy átlagos, nem hivalkodó, nem csillivilli gyorsbüfé szerű intézmény teraszát megpillantva azonnal elfoglaltuk azt, ledobva terheinket sört és ételt rendeltünk. Roxy pedig kihasználva az alkalmat, felvette a paci pózt. Házi készítésű hamburgert, hot-dogot, süteményt ettünk, majd mindezt nem házi készítésű (abszolút megbocsájtható) sörrel öblítettük le. Az ízekre nem találok jelzőt még ma sem...

Bár én nem túlzottam szeretem a krémest (persze, ha arról van szó...), de a többiek elmondása alapján kedvelői itt a mennyben érezték volna magukat.

Abbéli mulasztásom, hogy nem jegyeztem meg a hely nevét, nem hosszú távon hordozza következményeit, ugyanis azóta Sanyi járt itt a családjával, és sajnos már végleg zárva találta egykori dőzsölésünk helyszínét. Buszhoz kellett igazodnunk, ezért annak ellenére, hogy úgy éreztük, valami a székekhez láncol bennünket, továbbálltunk. Sajnos a hőség nem csökkent, az aszfalt szinte csúszkált a talpunk alatt, ezt szőrös társam sem bírta már. Először csak pár méterenként megállt és lehuppant az út menti fűbe, aztán már nem akart újból felállni. Hiába adtam neki vizet és locsoltam is, nem tudott lábra állni. A talpai felrepedeztek a forró aszfalttól, ezért úgy döntöttem, hogy a hátralévő szakaszon ölben viszem a kis hőst. Nagy szerencsém volt, mert a 81. számú főút már csak 1-1.5 km-re lehetett, így nem kellett sokáig cipelnem. A történet innentől már egyszer említésre került az "Egy szőrmóknak is jár a kényeztetés" című bejegyzésben, ezért csak néhány gondolattal idézem fel. A főutat elérve szemben találtuk magunkat a Sandokan nevű étteremmel, ahol a pultos lány nagyon kedvesen gondozásba vette Roxyt, míg mi felvágtattunk a csókakői várhoz. Szőrmókot kidőlve egy árnyékos részen hagytam, gondoltam, pihenés kell neki. Tényleg nagyon gyorsan megfordultunk, de azért pár képet készítettünk a várból. Kilátás a falura:

Visszatérve az étteremhez megnyugodva tapasztaltam, hogy Szőröske jól érzi magát, már vidáman üdvözölt bennünket. Színészi képességeiben sem csalódtam amikor megtudtam, hogy a fáradtságára számára tökéletes gyógyszert kapott, rántott sajtot... 

Elbúcsúztunk jótevőjétől, majd felszálltunk a Kisbér felé induló buszra. Kisbéren aztán majdnem lekéstük a csatlakozást, de minden jó, ha jó a vége, estefelé fáradtan, de elégedetten szálltunk le Győrben.

Felismerhető a kép? Szerintem igen. Természetesen Szőrmók Kisasszony, azaz Roxy a Világjáró Kutyus a névadója és "képadója" amatőr bringás csapatunknak. Egy ideje büszkén viseljük az emblémát mezünkön, hirdetve, hogy itt nem egy szokványos hobbiegyletről van szó, hanem annál sokkal többről. Év elején összeülünk, megtárgyaljuk a világ dolgait, és nem mellékesen megtervezzük az adott esztendő kerékpártúráit. Az útvonalat a szállások és teljesítőképességünk adottságait figyelembe véve alakítjuk ki. Igyekszünk szem előtt tartani, hogy nem teljesítménytúrákra készülünk, hanem mindannyiunk szórakozását készítjük elő. Persze a tervezett távok csak kiindulási alapok, az esetek többségében a megtett út hosszabb, mint előzetesen gondoltuk. Szerencsére ez ma már nem gond, sőt talán sosem volt az, pedig voltak kemény napjaink... Emellett egytől egyig ínyencek vagyunk, sosem hagyjuk ki a lehetőséget a helyi ízek megkóstolására, legyen szó szilárd vagy folyékony táplálékról :-). Ez alól Roxy sem kivétel, de talán említettem már, hogy teljes jogú csapattag. Egy szónak is száz a vége, azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, a túrák minden percét élvezzük, olyan élményeket szerezve, amelyeket életünk végéig örömmel fogunk felidézni, és talán ezen a csatornán keresztül másokat is kalandra csábítunk. Talán egy kicsit alátámasztja a bringatúrákhoz való hozzáállásunkat Gárdonyi Géza gondolata: "Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkű és nyugodtszemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket".

A Dráva melletti túránk 6. napja nem hozott túl sok izgalmat, az indulást és érkezést kivéve talán nem is tudok élményekről beszámolni, hacsak nem az utazás élményéról, arról, hogy úton voltunk, hogy az ilyenkor szokásos módon tudtuk egymásnak mutatni a szabadság egymás között kialakult és hagyományossá vált jelét:

Előző éjszakai egyik kedves szállásadónk, Irena ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy reggel bringás csapatunk névadóját megörökítse. Azt hiszem, ezt egyikünk sem bánja:

Készülődés közbeni életképek:

Napközben, az előző napokhoz hasonlóan küzdöttünk az elemekkel, elviseltük a kánikulát, persze néha meg-megálltunk hűsíteni magunkat. Előfordult, hogy a természetben tudtunk tekerni néhány km-t, ezt Szőröske is nagyon élvezte:

Stipi bringája most már masszívan akadályozta a normális előrehaladást, így felváltva maradtunk kísérőnek vele, hátha komolyabb beavatkozást igényel a jármű. Erre végülis nem került sor, így sikeres navigációt követően megérkeztünk aznapi szállásunkra, Spanat településre, a Hotel Visnjicába. Az út porát belülről lemosandó :-) leültünk a bár teraszára, ahol kiderült, hogy éppen lakodalomra készülnek. Mi nem zavartattuk magunkat:

Amint a mellékelt ábra is mutatja, Roxy kidőlt, mit sem törődve a pár méterre megrendezett állófogadástól. Meg kell, hogy mondjam, a hangulatot kissé túlzottan visszafogottnak értékeltük mindannyian... Szivar közben elintézte a bringák biztonságos éjszakai szállását. Az éjszakai pihenőre helyezés közben összefutottunk az ifjú párral is, és sűrű elnézés kérések mellett, a fényképezkedés közepette eltoltuk a paripákat a lovardába, ahol a bringák egy éjszakára kiállítási tárgyakká váltak :-). Lepakolás és fürdés után még egy kicsit visszatértünk a lakodalom közelébe, ahol a násznép közben az étterem zárt részébe vonult át, hogy megfelelő ünnepélyességet biztosítson az éjszaka hátralévő részére. A vacsora elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy teret engedünk a pihenésnek, elfogadva fizikai teljesítőképességeink korlátait, magyarul néhány percen belül aludtunk, mint a tej.                                                                                                                                                                           

A változatosság kedvéért a múlt hétvégén ismét gyalogosan tettük próbára kitartásunkat. A pár évvel korábban három főből álló gyalogtúrázó csapat 2016 tavaszára 12 fősre duzzadt, nem számolva Roxyt, aki természetesen örökbefogadása óta minden túrára elkísér. Szombaton reggel Tapolcáról busszal átzötyögtünk a keszthelyi autóbusz állomásig, ahol ismerős épület fogadott bennünket:

A Vén Bakterben már pecsételtünk egyszer, de ez egy másik történet... A reggeli D vitamin bevitele után Vállus felé véve az irányt jó darabon aszfaltot kellett koptatnunk, de aztán beérve a természetbe némi kaptató után hamarosan lenyűgöző látványban volt részünk, felértünk a Festetics kilátóhoz:

Négylábú társam nem túlzottan élvezte a kilátást...

A teljes létszámú csapatkép létrejöttéhez kicsit várni kellett, de némi táplálék magunkhoz vétele után érkezett egy pár, akik önként ajánlkoztak az áhított fotó elkészítésére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyik csapattagunk, Laci erre a túrára térdsérülés és egyéb elfoglaltság miatt nem tudott velünk tartani.

A nyári melegben továbbindultunk, az első km-en belül egy lőtér mellett haladtunk el, ahol bizony nagyon közelinek éreztük a puskák dördüléseit. Önkéntelenül gyorsítva és lehúzódva vettük be magunkat a rengetegbe, hogy egy hosszabb szakasz után szőlőskertek között találjuk magunkat.

A kilátás innen is pazar volt:

Sanyi közölte, hogy az első lehetőségnél megejti az immár hagyományosnak mondható tűzrakást és szalonnasütést, melyre bennünket is invitált. Egy kilátóponton rá is lelt az ideális helyre:

Némi tanakodás után azonban a csapat kettévált, mi páran úgy döntöttünk, hogy a következő településen inkább hideg sörrel hűtjük a torkunkat. Pár km ereszkedés után először egy forrásra bukkantunk, ahol egyelőre csak Szőröske oltotta szomját:

Aztán nemsokára beértünk Lesenceistvándra, ahol a Fapados kocsmában pecsételés után lazítottunk egy kicsit. Időnk volt, mert a szalonnázók sem siették el a dolgokat a hegyoldalban. Ennek megfelelően több üveggel is lecsúszott a kellemesen hűsítő aranysárga folyadékból... Miután megüresedett a terasz, a csapat ismét teljessé vált, megérkeztek a többiek is:

Sajnos, ahogy kezdtük a napot, úgy is fejeztük be, Tapolcára több mint 7 km-es aszfaltos úton jutottunk el:

Ennek ellenére a csapat jókedvűen masírozott be a városba, ahol a szállással kapcsolatban volt egy kis keveredés, de viszonylag hamar vacsorához tudtunk ülni a Varjú Panzióban. Vacsora után várt még egy kis meglepetés Petire, ugyanis vasárnap ünnepelte a születésnapját, de mi már szombaton este felköszöntöttük az előre megrendelt tortával.