"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik". Teljes egészében egyetértek Mahatma Gandhi szavaival, és ha szabad (talán igen), kiegészíteném egy gondolattal: egy társadalom tagjainak erkölcsi fejlettsége abban is megmutatkozik, ahogyan ahhoz a szűk(ebb) réteghez viszonyul, amely egy állatot, jelesül kutyát társként elfogad. Mert számomra egyértelmű, hogy a kutya az ember társa már évezredek óta. Ez a tény napjainkra talán kevésbé egyértelmű vagy nyilvánvaló, mindenesetre kézzelfogható. Úgy érzem, szerencsére a kutyához és a "kutyás embertársakhoz" való hozzáállás mutatója tartósan a pozitív tartományban állomásozik, amit a túrákon szerzett tapasztalataim is alátámasztanak. 

Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésben említettem, röviddel Roxy örökbefogadása után elhatároztam, hogy mindenhová (illetve ahová csak lehet) magammal viszem. Erre a legjobb lehetőségek a gyalog- és bringatúrák, mivel szőrös kisasszony imád kalandozni, új helyeket felfedezni és "igába hajtani" :-). Ebből a szempontból és egyébként is a túrák két sarkalatos pontja a szállások és az étkezések (folyadék utánpótlások :-)) kérdése.

Elsőként a szállásokról, illetve szállásadókról néhány gondolat: Túlnyomórészt a booking.com oldal segítségével foglaljuk a szállásokat, mert praktikus: általában nem kérnek előleget, könnyen és költségmentesen lemondható/módosítható a foglalás, különböző szűrőket lehet beállítani, így gyorsan megtalálni az ideális helyet az adott éjszakára. Mondanom sem kell, esetünkben a legfontosabb paraméter az, hogy az adott szálláson szívesen lássák a kutyust. Számomra már nem meglepő (úgy gondolom, minimum "aranykártyás törzsvásárló" vagyok az oldalon, ahányszor foglaltam...), hogy szinte a legeldugottabb településen is lehet kutyabarát szállást találni, legyen szó Magyarországról(!) vagy külföldről. Hogy is lehetne egy ilyen ma született bárány álcájú haramiát nem befogadni:

Az egyik általunk legkedveltebb - booking.com oldalon foglalt - szállás tulajdonosa a 200 éves "öreg tölgy" előtt, közöttünk:

A hab a tortán az, hogy bár sok esetben úgy szól az ajánlat, hogy: "háziállatok engedélyezettek a szálláson, de elszállásolásuk extra költségekkel járhat", mire a tényleges szállás igénybevétel megtörténik (és megismerik Roxyt ;-)), elfeledkeznek a plusz díjról. A szőrös kisasszony remek színésznő... :-)

Rátérve a vendéglátóipari egységekben tett látogatásainkra, a tapasztalat hasonló. Ausztriát nem is említem, mert ott a kutyát szinte emberszámba veszik, ami számomra természetesen magától értetődő. Hogy is szól a bejegyzés első mondata...? Ami viszont nagyon pozitív, az esetek szinte 100 százalékában Magyarországon és a környező országokban is nagyon jó a hozzáállás. Két, számomra szívmelengető eset: Bringatúra a Duna mellett (részletes beszámoló kicsit később), megállunk egy főút melletti, hatalmas terasszal rendelkező étteremnél. Bringákat letámasztjuk, elhelyezkedünk az egyik árnyas asztalnál, majd miután a pincér felveszi az italrendelést és mondanánk, hogy mit szeretnénk enni, felteszi a kérdést: a kutyusnak hozhat egy kis rántott húst? :-) :-) :-) Mint már említettem, Roxy nagyon tehetséges színésznő:

A másik mosolyfakasztó eset: Gyalogtúra a Bakonyban (részletes beszámoló szintén kicsit később), az utolsó napon, 38 fokos hőségben kismakim, a hősies helytállás utolsó órájában az aszfaltos út melletti füves részen kb. tizedszer lefekszik, de már nem tud, és nem is akar felkelni. Szerencsére a cél (Győr-Székesfehérvár főút) 1-1.5 km-re, így ölben viszem a főút melletti étterembe, ahol a lépcső melletti árnyékos részen tud hűsölni és pihenni. A Győrbe induló buszig van még valamennyi időnk, ezért úgy határozunk, hogy a kb. 3 km-re lévő Csókakő várát megnézzük. Vendég egy szál se, ezért a pultos lányra bízva Roxyt, sovány malac vágtában megtekintjük a várat. Induláskor aranyom meg sem mozdult, tetszhalottat játszott, így gondoltam, hogy visszaérkezésünkkor is nagyjából ebben a pozícióban találom. Amint visszaérünk az étteremhez, a lány közli, hogy a kutyus nagyon aranyos, a vízből nem sokat ivott, viszont kapott friss rántott sajtot, amit jóízűen elmajszolt... A kisasszony így tud koncentrálni, ha ételről van szó :-):

Azért nem csak a túrákon részesülünk kényeztetésben, lakó-, illetve élőhelyünkön is vannak lehetőségek... A bringás csapat fele rendszeresen a győri Komédiás Étteremben költi el ebédjét, és Roxy is megfordult már itt többször is. Tökéletes környezet, kedves, barátságos tulajdonosok, dolgozók, és nem utolsó sorban finom ételek várják a vendégeket. Önnek ajánljuk a helyet ;-):

Aznap a leghosszabb távra készültünk, ezért a fantasztikus szállás ellenére is időben el kellett indulnunk. Roxy is érezte ezt, már útra készen várt bennünket:

Elbúcsúztunk szállásadónktól, aki éppen a Skóciába hazautazó anyukáját készült kivinni a repülőtérre, majd nyeregbe pattantunk. Varasdig gyorsan eljutottunk, semmi sem hátráltatott bennünket, csak a meleg. Igazából nem készültünk fel a látnivalókból, de ha megtettük volna sem hatott volna ránk másképp a város szépsége. Varasd egy tünemény, óvárosi része tele látnivalóval, onnan pár száz méterre pedig egy mesébe illő vár áll:

A belső udvara engem egy kicsit a sárospataki váréra emlékeztet:

Aznapi első, de nem utolsó :-) csapatszelfi:

Az egykori földsánc a jó kilátáson kívül lehetőséget ad egy kis "művészkedésre" is:

A vár melletti kis téren bámészkodtunk egy kicsit az ezernyi ajándéklehetőséget kínáló sátraknál, és természetesen be is szereztük a hűtőmágneseket, egyéb apróságokat. Éppen csak párat kellett tekerni és már a főtéren is találtuk magunkat, ahol megittuk az aznapi első sörünket. A tér szinte teljes területét elfoglalták a napernyőkkel fedett teraszok, és péntek délelőtthöz képest egész sok ember élvezte rajtunk kívül az árnyékban üldögélést, beszélgetést. Megítélésünk szerint nem a turisták voltak többségben. Sokáig tudtunk volna így ücsörögni, de az út nagy része előttünk állt. 

Hosszú-hosszú kilométerek következtek a felduzzasztott Dráva töltése mellett, tűző napon és félig-meddig ellenszélben. Ráadásul Stipi bringájának itt már nagyon nem akaródzott engedni a normális tempót, ezért lassan tudtunk csak haladni. Végeláthatlan aszfaltcsík, enyhe jobb- aztán balkanyar, házak csak nem akartak feltűnni. Misivel kicsit lehagytuk a csapat másik felét, és megbeszéltük, hogy a következő kanyar utáni településnél végre megállunk és bevárjuk a többieket. Hátha akad egy frissítő elfogyasztására alkalmas hely is... Persze a második, harmadik, negyedik... kanyar után sem tűnt fel egyetlen épület sem, így a terven változtatva az út melletti kis hídnál álltunk meg, a kulacsunkban lévő vízre és megmaradt szendvicsünkre hagyatkozva. Megérkeztek Stipiék is, kicsit ők is szusszantak, aztán újra nekivágtunk, hogy most már leküzdjük ezt a szakaszt. Nem gyorsan, de leküzdöttük, jó pár km tekerés után éles balkanyart vett az út, és nem csupán házak tűntek fel, de egy kocsma is, árnyas terasszal! Örömünk határtalan volt, azonnal berontottunk és kértük is a hamvas söröket. Érdekes módon itt is szinte tele volt a terasz helyiekkel, akik olyan hangosan beszélgettek egymással, hogy Roxy is úgy érezte, bele kell szólnia. Először csak morgott, aztán egy-két vakkantást is hallatott, nem győztem csitítani :-). Talán véget ért a történet, a hozzászólások is ritkultak, így a hangerő is enyhült. Ennek örömére összeszedtük magunkat és áttekertünk a pár percre lévő zsiliphez, ahol gyönyörködtünk kicsit az oly hosszan kísért folyóban. A következő szakasz talán annyival volt látványosabb, hogy pár kilométerenként települések tűntek fel előttünk, majd el mögöttünk. Az ellenszél és a kopárság maradt, árnyékban nem sokat haladtunk. Jócskán benne jártunk a délutánban, így már mindannyian magunkhoz tudtunk volna venni némi táplálékot, de erre alkalmas hely egyelőre nem adódott. Aztán feltűnt egy étteremnek tűnő épület. Kicsit begyorsítottunk, majd rákanyarodva a keresztutcára megálltunk a kavicsos parkolóban. Kiderült, hogy csak egy cukrászda, legtáplálóbb ételük a fagyikehely lett volna. Szivar azért bement érdeklődni a lehetőségek után, mi pedig az út másik oldalán felfedezett bolthoz gurultunk át. Nagyon régen esett már ennyire jól sajtos parízer félig száradt kiflivel! Utána hasonlóan friss édes péksütemény, és persze jéghideg dobozos radler. Megérkezett Szivar is, ő is meglátogatta a boltot, majd elmondta, hogy nem egészen egyértelmű információkat kapott a cukrászdában, az egyik tapasztaltnak tűnő helyi úriember azonban váltig állította, hogy néhány kilométer után egy Csingilingi nevű településen találunk vendéglőt. A boltban vásárolt ennivaló elfogyasztása után vendéglőbe már nem akartunk menni, de egy ilyen nevű települést mindenképpen látnunk kellett. Apró falvakon áthaladva kanyarogtunk, amikor az egyik kereszteződésnél Szivar jelezte, hogy az említett település csak pár km-re van, de nem az aznapi szállásunk irányában. Fáradtak voltunk már, ezért fájó szívvel, de lemondtunk róla, de mindenki elhiheti, hogy tényleg létezik a hely. Még a Wikipédia is ismeri, bár nem sok információval rendelkezik róla. Egy érdekesség: 2001-ben 4, azaz négy állandó lakosa volt. Tehát továbbindultunk a másik irányba, hogy Répást, a magyar határtól csak pár száz méterre fekvő települést megtaláljuk végre. A Drávát ismét elérve azért szakítottunk időt pár képre. Itt talán több látszik a folyóból:

Ez pedig az aznapi másik csapatszelfi:

A bámészkodás után legurultunk a hídról és pár km után beértünk a településre. A szállásnak azonban nyoma sem volt. A falu másik végén aztán egyszer csak megállt egy autó és egy helyinek tűnő ember inkább horvátul, mint bármilyen más nyelven elmagyarázta, hogy a vendégház kicsit arrébb van, de menjünk csak, meg fogjuk találni. Később kiderült, hogy a szállásadók szomszédja az úriember. El is indultunk a megadott irányba és valóban két-három km múlva házak tűntek fel. Mi több, nem csak házak, hanem egy nyitva lévő bolt is! Úgy bevásárolt mindenki, hogy természetesen csak az utánfutóba fért be a dolgok nagy része. Szegény Roxy megint majdnem kiszorult a saját helyéről. Még pár perc és végre tényleg megérkeztünk az áhított helyre. Ilyen fogadtatásban nem is reménykedtünk. Irena és Miki, a zágrábi házaspár pár éve vette meg az egykori klasszikus falusi épületegyüttest, házzal, mögötte melléképülettel, külön álló pajtával és kukoricacsűrrel. Mára egy tökéletes szállást alakítottak ki, elmondásuk szerint főleg bringás turisták részére.

Lepakoltunk, közben a szállásadók betessékelték a kocsiba saját kutyusukat, nehogy nézeteltérés támadjon a két szőrös között, Miki finom falatokkal kínálta Roxyt, aki azonnal elásta az egyik jókora darabot :-). Állítólag a kutyus szeret a kombi autó nagy méretű csomagtartójában, akár éjszakázni is, ezért nem volt lelkiismeret furdalásom. Egyébként a két szőrmókot előtte összeismertettük, és nem lett volna gond. Irena közben jelezte Misinek, hogy Roxy nyugodtan aludhat velünk a szobában, csak az a kérése, hogy ne az ágyban. Nehéz feladat elé állított, de mondtam, hogy megoldjuk a dolgot, így törni kezdtem a fejem, hogyan is tudnám ezt megvalósítani. Több fordulóval tudtunk csak minden csomagot bevinni a szobába, egyszer csak látom, hogy Irena az egyik kétszemélyes ágy egyik oldalára egy színes plédet terít, nem ágyneműt húz. Roxynak "ágyazott", a kisasszony külön fekhelyet kapott. Ez (is) nagyon jól esett. Lepakolás után elfogyasztottuk a vacsoránkat: 

Kicsit később csatlakoztak hozzánk szállásadóink, majd nemsokára megjelent az útbaigazító szomszéd is. Beszélgettünk (főleg Szivar és Misi, mivel szállásadóink nagyon jól beszéltek angolul), iszogattunk (ezt mindannyian nagyon jól műveltük) és zenét hallgattunk. Szállásadóink kedvelik a 70-es évek zenéjét, Irena nagy Beatles rajongó, meg is mutatta a pajtában tárolt ereklyéit, köztük egy plakátot, amilyet még Misi sem látott, pedig ő is nagy Beatles rajongó. Egyre jobb lett a hangulat, Irena már énekelt is (nem is rosszul), egyszer csak azt vettük észre, hogy már jócskán elmúlt éjfél. Megerőltető napon voltunk túl, de azt hiszem ezt megint nem bánta egyikünk sem, így jókedvűen tértünk nyugovóra, hogy erőt gyűjtsünk a következő naphoz.

Roxynak nagyon sok arca van, de egy dolog sohasem változik: imád túrázni, világot látni, és mindig nagyon hálás, amikor magammal viszem. És én mindig magammal viszem :-) Igyekeztem pár képet összeválogatni a blog névadójáról, így talán jobban megérthető, miért is szeretem és igyekszem minél több időt vele tölteni.

Az arc:

A szemek:

A fülek:

Aki imád gyalogtúrázni:

Aki imád bringatúrázni:

Aki szereti, ha kényeztetik:

Aki néha szenved (a melegtől):

Aki néha álmos:

Aki (mindig) éhes:

Aki tud várni a saját falatjára:

Aki tudja, mi az övé:

Akit lehet szeretni:

Minden adott volt a jó alváshoz Jásdon, nagyszerű szállás, az előző esti szalonnasütés, iszogatás, beszélgetés, reggel kipihentnek is éreztem magam. Úgy látszik, a sátorozók sem voltak ezzel másképp, amikor hátramentem hozzájuk, nem mozgolódott senki közülük, pedig már rég felkelt a nap. Mivel aznapra is elég nagy távot terveztünk, ébresztőt kellett fújnom. Valakinek nem ment a hirtelen átállás, így gondolta, hogy fokozatosan veti bele magát a napközbeni tevékenységbe. Az egyik fokozat:

Sűrű noszogatás mellett a sátorozók is felkészültek az indulásra, az előző bejegyzésben említettek szerint a pénzt és a kulcsokat elhelyeztük a megfelelő helyen, majd tízórai beszerzés céljából felkerestük a helyi ABC-t. Mindenki elmajszolta parízeres zsemléjét, mellé természetesen egy kis édességet. Az energia bevitelből persze Roxy sem maradt ki :-). Miután kiértünk a faluból, egyből meredek emelkedő nehezítette dolgunkat következő állomásunk, Tés megközelítésében. Emellett egészségügyi probléma is adódott, Ádám lábfejének oldala rendesen bedagadt és be is lilult, így az első nap viselt lábbelijében nem tudta folytatni a túrát. Szerencsére Sanyinál mindig akad egy pótbakancs vagy pótcipő, amit kölcsön tud a adni a bajbajutottnak. Egyszer már én is igénybe vettem ezt a "szolgáltatást", a lehetőségért azóta is hálás vagyok neki. Ádám felvette a póttúraszandált és nekiiramodott (volna) az emelkedőnek, de így is nagy fájdalmakról panaszkodott. Mindenképpen folytatni akarta a túrát, ezért nem maradt más választása, mint strandpapucsban "hegyet mászni". Ezt még sosem próbáltam, nem is szeretném, Ádám viszont, ha nehezen is, de felért a tetőre.

Tés főutcájáig az ereszkedés sem volt leányálom neki, ezért az ő, és persze mindannyiunk örömére elérve az aszfaltcsíkot, két házzal arrébb felfedeztünk egy árnyas terasszal ellátott büfét. Gyors frissítő sör után a csapat nagyobbik része úgy döntött, hogy megnézi a híres tési szélmalmokat. Ehhez viszont jó másfél km-t meg kellett tenni a főutcán, mivel az egyik látogatható malom kulcsa a falu másik végén lévő családi házban van. Roxy nagyon élvezte ezt a különtúrát, minden kocsibehajtó alatti csatornába bedugta a fejét, volt, amelyikbe be is mászott. Több cirmos is menekülni kényszerült, szerencséjükre Szőröske itt még nem tudott fára mászni. Ezek a hajszák az én vérnyomásomat is rendbe rakták... Végre elértük a házat, becsöngettünk, és a kulcsok őrzője, egy nagyon kedves hölgy először megmutogatta a melléképületekben elhelyezett ipari és mezőgazdasági szerszámokat, melyeket a XX. század elején használtak. A látogatható malom kulcsát  pár száz forintos belépő ellenében megkaptuk, majd a hölgy jelezte, hogy a kutyust jobb lenne pórázra venni, mert az udvarban több macsek is rejtőzik. Mondanom sem kell, szót fogadtam neki. Amint a kertvégi kapu becsukódott mögöttünk, egy mesevilágba csöppentünk. Talán Don Quijote érezhette így magát.

A kéttenyérnyi kulcs meglepően könnyen fordult a zárban, így gyorsan bejutottunk és be tudtuk járni a több szintet, melyek mindegyikén az őrlés különböző fázisát követhettük végig. Miután mindannyian eljutottunk a búzától a finom szemcséjű lisztig, megtapogattuk a több száz éves berendezéseket és beszippantottuk az évszázadok illatát, bezártuk az ajtót, hogy más is átélhesse ezt az élményt. Egy közös fényképet mindenképpen készítenünk kellett az óriással:

A Sanyi kezében látható túrabot most már hatalmas eszmei értékkel bír, saját kezű faragások és rengeteg túra emlékét őrző jelvény díszítik. Minden alkalommal elkísér bennünket, szinte a csapat jelképévé vált az évek során :-). Miután visszatértünk az árnyas teraszhoz és örömmel konstatáltuk, hogy Ádám számára is hasznos volt a túra rövid megszakítása - pihentette a lábát, így sikerült felküzdenie magára a túraszandált - ismét bevettük magunkat a természetbe.

A Bakony az BAKONY, így csupa nagybetűvel. Az átlagember számára talán semmi különöset nem jelent, nekem viszont örök szerelem, gyermekkorom paradicsoma. Sok-sok éven keresztül élvezhettem csodáit, nem volt olyan évszak, amikor ne töltöttünk volna - családi-baráti társasággal - több hétvégét vagy akár hetet Vinyén, a Textiles Turistaházban, szó szerint éjjel-nappal túrázva. Talán az elfogultságomból adódik, de a következő hosszú-hosszú kilométerek minden percét élveztem, pedig nem keltünk át szurdokon, nem másztunk fel kilátóhoz, nem fedeztünk fel barlangot, egyszerűen csak otthon voltam :-). 

Több okból kifolyólag rövidítettünk aztán, nem feltétlenül jelzett túraútvonalon közelítettük meg aznapi szállásunkat. Ez akkor sem jelentett és most sem jelent feladást, vagy meghátrálást, egyszerűen a lehetőségeinkhez mérten optimalizáltuk a teljesítményünket. Persze minden viszonyítás kérdése... Előfordult olyan is, hogy egy derékszög levágása érdekében fél órán keresztül derékig érő csalánosban gázoltunk. A sikerélmény hál'Istennek nem maradt el, minden rövidítés után visszataláltunk a jelölt útra. Azért így is szükségünk volt néha szusszanásra, erőgyűjtésre.

Nagyon meleg volt, a tűző napon rendesen megküzdöttünk minden méterért. Roxy igyekezett megtalálni az árnyékos helyeket, néha el-eltűnt a bozótosban, de sohasem távolodott el annyira, hogy ne hallottuk volna a bilétát zörögni a nyakörvén. Aztán végre épületeket pillantottunk meg. Ahogy közelebb értünk, egyértelművé vált, hogy csak az egykori bánya máig megmaradt, elhagyatott, gazzal benőtt házait, kiszolgáló létesítményeit és az oda be- és onnan kifutó ipari vágányait látjuk. Balinkabányán voltunk, a faluig még jó pár km-t kellett gyalogolnunk a térkép szerint, ráadásul aszfaltos úton. Mit volt mit tenni, nekivágtunk. Balinkáig csupa s kanyaron haladtunk át, ami jó is, meg nem is. Az ember a következő kanyar mögött már az úti célt reméli, aztán kiderül, hogy még újabb kanyar vár rá, hosszú egyenes esetén pedig érzékelhető, hogy még milyen nagy távot kell megtenni. Azért csak elfogytak a kanyarok, de a település klasszikus elnyújtott mintára épült, így az italvételező helyig át kellett gyalogolnunk majdnem a teljes falun. Felfedezve a kocsma-bolt kombinációt, a csapat egyik fele továbbment, mi pedig hárman + Roxy megálltunk, hogy beszerezzük az esti fogyasztás alapját. A kocsma oldalon megcsodáltuk a tulajdonos régi pénz gyűjteményét, majd kikértük a helyben fogyasztandó söröket, a bolt oldalon pedig feltankoltunk estére. Igazából mindent egy oldalon kaptunk meg, mert így mindannyiunknak egyszerűbb volt :-). Kicsit lemaradva, de a sörből energiát nyerve nekiiramodtunk, hogy végre ledobhassuk málhánkat és tűz mellett elfogyaszthassuk a vacsoránkat. Elértünk a Tölgyes Turista Központ bejáratáig, de a kapu zárva volt és egy teremtett lelket sem láttunk sehol. Telefonon kértük segítséget a többiektől, akik közölték, hogy csak a kapu melletti kerítésen átmászva tudunk bejutni az egykori úttörőtáborba. Mivel hittünk nekik és fáradtak is voltunk, nem ellenőriztük a kapun fityegő lakatot. Természetesen, mint utólag kiderült, a bonyolult biztonsági szerkezetet csak ráakasztották a kapura, nem volt bezárva. Megegyeztünk, hogy ez az átverés bosszúért kiált... Hamar elfoglaltuk a kis faházakat, melyek gyermekkorom táborozós hangulatát idézték, aztán fát gyűjtöttünk a tábortűzhöz. Ügyesek voltunk, a tűz hamar életre kelt, de persze ehhez Sanyi szakértelme is kellett. 

A "konyhai előkészítőben" is megtette mindenki a magáét, nem egyhangú vacsorára készültünk:

Mozgolódásra és hangokra lettünk figyelmesek a közelben található ebédlő fedett teraszáról, ezért Roxyval felkerekedtünk és utánajártunk, hogy kiderítsük, kik lesznek a szomszédaink éjszakára. Kiderült, hogy másnap reggel gyereksereg érkezik táborozni, de a felügyelők (akik szintén nem voltak túl idősek) már egy nappal korábban összegyűltek, hogy egyeztessék a teendőket. Szőröske hamar megkedveltette magát velük, el is vegyült a csapatban, így nagy erőfeszítéseikbe telt, hogy a feladatokra koncentráljanak. Bennünket egyébként is várt a vacsora és nem is akartuk feltartani a fiatalokat az előkészületekben, így elköszöntünk és tettük a dolgunkat:

A kisasszony persze inkább pihent és az eredményre koncentrált... Szépen lassan beesteledett, mindenki jóízűen elfogyasztotta a vacsoráját, majd mivel korábban rengeteg tűzifát gyűjtöttünk és elegendő italt beszereztünk, átadtuk magunkat a tábortűz nyújtotta élményeknek. Mozgalmi dalokat azért a pár kupica pálinka és doboz sör elfogyasztása után sem énekeltünk...

Hirtelen ötlettől vezérelve Misivel elhatároztuk, hogy kihasználva a jó időt, vasárnap délután újból nyeregbe pattanunk. Nem teljesítménytúrát terveztünk, ezért a Győrtől kb. 16 km-re fekvő Vének települését választottuk úti célunkul, így a teljes kör kb. 34 km-t tett ki. A falu határában, a Szigetköz körbeölelését követően egyesül ismét a Mosoni- és a (Nagy) Duna. Odafelé a Mosoni-Duna melletti töltést választottuk útvonalnak, mert így Roxy is tudott kicsit mozogni és a természethez is közelebb kerültünk. Véneket elérve először megcsodáltuk az ártérben elterülő, kicsi utcákat szegélyező, cölöpökre épített hétvégi házakat, majd a két folyó találkozását. Ezután átkerekeztünk a falun, de a rossz irányba, mert a végén nem aszfaltos úton találtuk magunkat, hanem ismét a töltés mellett. A változatosság kedvéért nem a védmű tetején, inkább a vele párhuzamosan futó földúton indultunk hazafelé. Pár perc múlva az út bekanyarodott két napraforgótábla közé, így jó darabig térdig érő gazban és tankcsapdákat kerülgetve kellett haladnunk. Itt az utánfutó több időt töltött levegőben, mint a talajon... Végre elértük az áhított aszfaltos utat, melyen Kisbajcs és Bácsa érintésével visszajutottunk Győrbe. Az élmények feldolgozását - két sör mellett - a gyalogtúra megbeszélések helyszínéül is szolgáló Vadölő vendéglőben kezdtük meg, majd a sörtől felfrissülve hazakerekeztünk.

Roxy kicsit hűsöl a Bácsa melletti horgásztó partján:

A véneki kompkikötő - háttérben a Gönyű melletti E-ON erőmű:

Újdonsült szőrmók ismerősünknek is botot kellett dobálnom:

Dunák, ha találkoznak:

Szotyiföld közepén is kutyameleg volt:

A múlt hét valamelyik estéjén szokásos sétánkat Roxyval a Mosoni-Duna és a Rába összefolyását érintve tettük meg. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy egy mindennaposnak mondható egészségügyi sétára ilyen környezetet választhatok. Roxy és én is nagyon élvezzük az ott eltöltött perceket, persze mindketten más okból. Négylábú társam számára izgalmakat rejtegető zöld területet jelent, én pedig gyönyörködöm a látványban. Azon az estén el is határoztam, hogy legközelebb fényképeket fogok készíteni, mert egy gondolat fogalmazódott meg bennem: Az ember jár-kel szűkebb és tágabb lakóhelyén, de általában úgy megy el a szépség mellett, hogy abban a pillanatban nem is jelent számára semmi különöset. Ezzel ellentétben én sokszor azon kapom magam, hogy hosszasan nézem a megszokott épületeket, a környezetet, és eszembe jut, hogy jó itt élni. Szeretem Győrt, biztos vagyok benne, hogy a több száz éves utcák, épületek rengeteg titkot őriznek és a ma emberéhez is szólnak. Jó lenne, ha ezt mások is megismerhetnék és átérezhetnék, ezért szeretnék egy felhívást intézni a kedves Látogatókhoz, Ismerősökhöz, Követőkhöz: Küldjenek/küldjetek nekem két-három mondatot, fényképet vagy a kettő kombinációját kommentben arról a településről, ahol élnek/éltek. Mindenképpen saját érzések, gondolatok érdekelnek, legyen szó néhány lelket számláló kicsi faluról, vagy akár nagyvárosról. Ki tudja, lehet, hogy a jövő héten megjelenik négy bringás és egy "hintóban" utazó szőrmók az adott településen, mert annyira felkeltette az érdeklődésünket a néhány gondolat vagy kép. A ma este készített képek közül ez hivatott Győr szépségét hirdetni:

Természetesen Győr is lehet az adott település, mert a kép egy nagyon kicsi szeletét mutatja csak a látnivalóknak. Érdeklődve várom a kommenteket :-)

A negyedik nap reggelén sem ébredtünk könnyebben, mint az előző napokon. A kicsit hosszabb lazítás és a megnyugvás afelől, hogy innentől már tényleg nem várnak ránk kemény emelkedők, ellustított bennünket. Minden esetre a szedett-vedett szendvicsek gyors elfogyasztása után iparkodnunk kellett a csomagolással, mert a szállásadóval fél kilencben egyeztünk meg a lakás átadásában. Majdnem sikerült teljesíteni a tervet... Aznapra sem terveztünk különösebben nagy távot, mert sok látnivaló várt ránk. Miután elhagytuk a szállást, a konvoj másfél perc kerekezés után a Dráva felett találta magát, kicsit megálltunk és még egyszer visszanéztünk az óvárosra. Úgy éreztem, egyikünk sem túl motivált, pedig Ptuj, a következő megállónk is rengeteg csodával várt bennünket. Gyakorlatilag ez a huszonegypár km kapcsolódott igazából túránk névadó folyójához, mert szinte végig szorosan a Dráva, vagy a vele párhuzamosan futó felduzzasztott csatorna mellett haladtunk. Néhány elhagyatottnak tűnő település után kereszteztük a Maribort Ptujjal összekötő főutat, majd egy kereszteződésnél begurultunk valamilyen építőanyag telepre. Roxy már összeveszett volna a teherautókkal, de gyorsan megfordultunk és a telepről kiérve rövid navigáció után megtaláltuk a helyes utat. Ami pár száz méter után tulajdonképpen kavicsos töltésbe váltott át. Hol mélyebb, hol sekélyebb kavicságyban haladva vártuk az aszfaltot, de legalább a szőrös kisasszony is tudott mozogni egy kicsit. Visszatalálva a komfortosabb talajra már csak néhány km-t kellett megtennünk, hogy csodálatos panoráma fogadjon bennünket:

(Csodálatos panoráma alatt a hátteret értem :-)) Ptuj távolról és közelről is nagyon megkapó. Szűk, macskaköves utcák, ódon épületek, a város fölé emelkedő vár, minden adott ahhoz, hogy vonzza a látogatókat. Miután a Dráva feletti hídon megtaláltuk az összes lehetséges beállítást és készítettünk pár száz képet, elindultunk, hogy felfedezzük a város szépségeit.

Leküzdöttünk néhány emelkedőt, majd a kővel borított utcákon átzötyögve megérkeztünk az óváros szívébe.

Igyekeztünk hamar beszerezni a hűtőmágneseket és egyéb emléktárgyakat, de az egyetlen ilyen dolgokat kínáló üzletben nem mindenki találta meg az "igazit". Majd a várban - gondoltuk. Elindultunk a feljáró általunk sejtett irányába és egy kereszteződésnél megtaláltuk a közvetlenül a vár bejáratához vezető utat. Nem volt azzal semmi baj, nyílegyenesen haladt a vár bejáratához, viszont ökölnyi, fényesre kopott kövekből készült és nagyon erőteljesen emelkedett a célig. A többiek továbbindultak, azt remélve, hogy találnak egy barátságosabb utat, én viszont úgy döntöttem, hogy Roxyval "megmászom a hegyet". Szőröskét kiengedtem és ismét tolni kezdtem a szerelvényt. Sokak arcán láttam a megrökönyödést és azt a már megszokott kifejezést, hogy: ez nem normális... Nem akartam feladni, több pihenőt is beiktattam, így erőfeszítéseim elnyerték méltó jutalmukat, felértem. Nagy nehezen letámasztottam a bringát, hogy be tudjak kukkantani az udvarba. Persze a többiek már ott voltak... Beemeltük a bicajomat és az utánfutót az alsó vár udvarára, majd ismét ajándék beszerzésbe fogtunk. A megfáradt vándorok és a kilátás az udvarról:

A felső várba időhiány miatt nem mentünk be, de azért a kapu előtt fényképezkedtünk:

A sikeres shopingolás és rövid pihenő után visszagurultunk a központba, hogy szomjunkat oltsuk egy árnyas teraszon. Meg is találtuk a megfelelő helyet, ahol Roxy szokás szerint kényelembe helyezte magát az ölemben és onnan figyelte az eseményeket:

Már jócskán délidőben jártunk, így a sörök mellé egy könnyű ebédet is elfogyasztottam pizza formájában. Ezután fájó szívvel (és lábbal) búcsút intettünk a szép településnek, de talán csak egy-két km-t haladhattunk, amikor megálltunk a felduzzasztott Dráva partján, és utoljára gyönyörködtünk egyet Ptuj látképében.

Hosszú-hosszú kerékpárút következett, mert úgy gondoltuk, egyszerűbb azon haladni, mint pár kilométerenként megállni és a sorban következő települést kerestetni az útvonaltervezővel. Később kiderült, hogy emiatt majdnem 20 km-rel többet tettünk meg az aznapra tervezett távnál, de megérte. Amikor éppen aszfalton haladtunk a szlovén-horvát határ felé közeledve, egy olyan szakaszon kerekeztünk át, ahol több (négy-öt) település is egymásba épült, és a főút mentén szebbnél szebb házakat csodálhattunk meg. Csak forgattam a fejem jobbra-balra, észre sem vettem, hogy aránylag jó tempóban tekerek. Később kiderült, hogy a többiek is ugyanígy éreztek. Aztán persze itt is akadt egy kis kaland... A kerékpárút éppen beinvitált bennünket egy köves szakaszra, ahol egyik oldalon fasor (mögötte a Dráva), másik oldalon pedig egy kukoricás terült el. Gondoltam, Roxy hadd fusson egy kicsit, a többiek úgyis elhúztak, így könnyebben tudok haladni a nehéz terepen. "Vadászkutyám" természetesen azonnal bevette magát a kukorica rengetegbe és csak hosszas szólítgatás után jelent meg kb. 500 méterrel arrébb. Így nem sikerült ledolgozni a hátrányunkat, ezért Roxyt visszatessékeltem az utánfutóba és egy kicsit belehúztam. Milyen jól tettem! Néhány másodperc múlva kutyaugatást hallottam a kukoricás felől. Azt gondoltam, hogy valamelyik faluszéli ház udvaráról hallatszik oda, de nem így volt. Pár méterrel később megjelent egy aránylag nagy termetű kutya (az ugatás forrása) és felénk közelített. Nem ijedtem meg (na jó, egy kicsit) és nem is magamat féltettem, hanem négylábú útitársamat, ezért eszeveszett tempót kezdtem diktálni. A hirtelen előbukkant kutya pont mellénk ért, és jól sejtettem, hogy nem velem akadt elintéznivalója, hanem Roxyval. Az utánfutó minden oldalról sűrű szövésű hálóval zárt, de nem akartam próbára tenni a hálók szakítószilárdságát, tekertem, ahogy bírtam. Az érdeklődő elég sokáig bírta a tempót, de legalább nem tudott közel férkőzni Roxyhoz. Aztán egyre jobban lemaradt, végül feladta küzdelmet és eloldalgott, talán vissza a kukoricásba. A szerelvény túlélte a "hiperűrsebességet", egyben maradt és utol is értük a többieket, akik semmit sem vettek észre a kalamajkából. A kerékpárút éles balkanyart véve visszavezetett bennünket az aszfaltra, ahol pár km után elértük a határt. Előkerestük személyi okmányainkat, melyeket néhány pillanat múlva vissza is kaptunk, majd, mint aki jól végezte dolgát, tovább akartunk tekerni, de az ellenőrzést még csak szlovén részről végezték el, így az egész folyamat még egyszer lezajlott. Érdekes, hogy Roxy okmányait egyik fél sem akarta látni, pedig a kisasszony rendelkezik útlevéllel :-). Nyeregbe pattantunk, hogy Horvátországot is meghódítsuk.

Gondoltuk, ha már Horvátországban járunk, itt is kóstoljuk meg a helyi sört. Próbálkoztunk az első faluban: nem nyert, próbálkoztunk a másodikban: nem nyert. Kicsit megijedtünk, mert az országnak e táján található települések meg sem közelítették a szlovén oldal rendezettségét, jólétet tükröző szépségét. Aztán kb. a harmadik faluban műintézményre bukkantunk az út mellett, és a nap is végezte áldásos tevékenységét, így minden okunk megvolt a megállásra. Sokáig itt sem időztünk, de a rövid idő alatt a csapat egyes tagjai merőben más és más módon használták ki a pihenőidőt:

Meg kell jegyeznem, hogy Roxy egy kort sört sem ivott... Gyors fizetés után továbbindultunk, hogy aznapi szállásunkat, az Old Oak Country House nevű helyet elfoglalhassuk. Rövid egyeztetést követően rá tudtam beszélni a többieket, hogy az esti sörkészletet a szálláshoz minél közelebb szerezzük be, mert a nagyját úgyis nekem kell szállítani addig. Megnyugodtak, amikor beértünk a második faluba és egy nyitva tartó boltot találtunk. Rábólintottam az üzlet - jó értelemben vett - kifosztására, amivel megint nem jártam jól... Egy kisebb italbolt heti készletét szereztük be ott, aminek nagy részét ügyesen logisztikázva kellett elhelyeznem az utánfutóban. Nem először és nem utoljára, ráadásul szegény Roxy kárára, aki nem győzött alkalmazkodni az egyre szűkülő élettérhez... A bolttól nem messze felfedeztük a falu társadalmi központját, ahol véleményem szerint a nap valamennyi órájában van élet. Ez pedig nem volt más, mint a helyi focipálya büféje. Életemben nem ettem még olyan finom pljeskavicaburgert, mint ott! Persze az már első pillantásra látszott, hogy a hely kiváló, mert szinte az összes asztal foglalt volt, még az állóhelyek többsége is elkelt. Mindenki jóízűen falatozott, kedélyesen beszélgetett és hűsítette torkát a horvát sörrel. Megrendeltük az ételt és italt, majd lecsaptunk az éppen felszabaduló asztalra. A pultos hölgy szólt, hogy elkészültek a burgerek, és akkor léptünk át egy másik dimenzióba:

Természetesen Roxy is részesült a mannából. Gyötrelmesen nehéz volt elhagyni a helyet és azt sem mondhattuk, hogy ide visszatérünk, így már csak az vigasztalt bennünket, hogy közel az aznapi cél. A megtalálásához azért kellett egy kis modern kori szextáns használat... Az ember már rég megszokta, hogy az utolsó kilométerek a leghosszabbak, de hogy minden egyes megtett méterrel csak nő az aktuális pont és a cél közötti távolság, az számomra felfoghatatlan. Pedig ez így van! A másik bizonyított tény, hogy az aktuális szállást befogadó település közigazgatási határain belül a vendégház, panzió, stb. nem megtalálható, elérjük a falu végét jelző táblát, és a fogadó sehol. Akkor és ott megint ez történt. Mint már sokszor, a csodában bízva mentünk tovább a tábla után, mert legalább út volt. Reménykedtünk, vágyakoztunk, de amire végül is rábukkantunk, az maga volt a csoda. Mesebirtok, meseházzal, elképesztően kedves tulajdonosokkal. A már említett Old Oak Country House Maursevec nevű településen (azaz utána) egy angol házaspár tulajdona. A nagy méretű birtok középső részén áll a Szerbiából odahozatott, 200 éves faház, ami a szállásunkként szolgált arra az éjszakára:

Gyors leszerelés, kipakolás, hűtőfeltöltés után próbáltuk befogadni mindazt, amit a környezet és a ház kínált számunkra:

Kicsivel később Roxy ezt másképp oldotta meg, egérvadászatba kezdett :-): 

Aznap játszották a foci EB második elődöntőjét, de őszintén megmondom, már sem a csapatokra, sem az eredményre nem emlékszem, ebben a környezeteben ez mind lényegtelenné vált. Valószínűleg a túra egyik legnyugodtabb éjszakáját töltöttük az Öreg Tölgy falai között, amit mi sem támaszt alá jobban, mint ez a kép:

Tavaly kaptam egy könyvet, melynek a címe: Grosser Wander-Atlas Österreich. Több mint száz túraajánlatot tartalmaz szerte Ausztriában, a könnyed kirándulásoktól a több ezer méter magas hegyek meghódításáig. Gyorsan el is határoztam, hogy először a Bécshez közeli helyeket látogatjuk meg, majd szépen lassan tágítva a kört, egyre távolabbi és nagyobb kihívásokat jelentő célokat állítunk magunk elé. Majdnem egy évnek kellett eltelnie az első, szám szerint 6. számú kirándulás megvalósításához, de szerencsére bőven volt "dolgunk" Magyarországon, illetve kerekezésből sem szenvedtünk hiányt.

A kalauz nagyon jó, képekkel tarkított útleírásokat tartalmaz, minden fontos információt (pl.: szintemelkedések, süllyedések, menetidő, veszélyességi szintek) megemlít, emellett a könyv hátsó pár oldalán nagyobb térképen is segít elhelyezni a választott úti célt. Ahogy már említettem, a 6. számú kirándulást választottam ki, melynek célja a Myrafalle és az Almesbrunnberg. Az útvonaltervező szerint 64 km Bécstől és egy óra alatt megközelíthető a kiindulópont. Ez valóban így van, kb. egy óra autópálya használat és sétakocsikázás után megérkeztünk Muggendorfba, a Myrafalle vízesés parkolójába. A parkoló nagyon jól kitáblázott, szinte eltéveszthetetlen, hely is akadt bőven, és nem utolsó sorban ingyenes. Pár méter séta után már elő is tűnik a bejárat a jegypénztárral és egyéb kiszolgáló helyiségekkel. Rengeteg fajta ajándék vásárolható, gyorsan be is szereztem az elmaradhatatlan hűtőmágnest, Sanyi barátom vándorbotjára egy felszegezhető havasi gyopárt, és persze a belépőket. 

Roxy finoman tapossa a combomat, vigyáz, hogy ne nehezkedjen a pár nappal korábban megroppant térdemre :-). Később rájöttem, hogy okos gondolat volt feltennem a térdrögzítőt, sokat segített a terepen. Az első fahidak egyike a lezúduló víz és hatalmas sziklák között:

Haladunk egyre feljebb, hidakon, sziklákon és kőlépcsőkön keresztül:

A kisasszony élvezi a dolgot:

Egy kis pózolás:

A természet szépsége:

Felértünk a vízesések kiindulópontjához, itt nyugodtabb a patak:

Tíz percnyi séta után választás elé állított bennünket a túrakalauz, illetve a pénztárban kapott prospektus: a rövidebb úton - a Hausstein csúcsának érintésével - visszaindulunk a parkolóhoz, vagy megyünk tovább a túraleírás szerint. Természetesen a továbbot választottuk, a műutat keresztezve hamarosan turistaút jelző táblát pillantottunk meg, mely a következő látnivaló, a Steinwand-klamm megközelítésére a kék jelzést ajánlotta. Úgy éreztem, a szín kötelez. Nem is csalódtam, gyönyörű úton vágtunk át egy hegyen így levágva kicsit az aszfaltos út nagyobb kanyarját. Egyébként az útjelző táblák végig nagy segítségünkre voltak, és ami nagyon fontos: pontos információkat tartalmaznak. Roxy mindig jól érzi magát a kéken:

A képen még nem látszik, de a következő pár száz méter meglehetősen igénybe vette testünket és lelkünket egyaránt, a szintemelkedés talán itt volt a legnagyobb. Az útjelző táblánál találkoztunk egy párral, akik szintén ezt az utat választották, de úgy látszik, nagyon nekiiramodtunk, mert visszatekintve sehol sem láttuk őket. Ennek örömére - és mert meg is éheztünk - elfogyasztottuk ebédünket. Az osztrák-magyar szendvics kompozíciót mindenkinek ajánlom, felejthetetlen ízélményt nyújtott:

Majszolás közben arra lettem figyelmes, hogy a hátizsákom engedve a fizika törvényeinek egyszer csak elkezd lefelé gurulni. A szintemelkedést figyelembe véve elég nagyot zuhanhatott volna, de a szerencsének köszönhetően nem kellett visszamennem érte az útjelző tábláig, egy - azóta barátomnak fogadott fa - megállította. Őzátvonulás és a pár megérkezésének örömére továbbindultunk. Tele hassal nehéz lett volna az emelkedőket legyűrni, de pár kanyar után felértünk a tetőre, az út lankásan lefelé vezetett tovább. Megint elhagytuk újdonsült útitársainkat, majd néha az aszfalton, néha párhuzamosan vele haladtunk, aztán egy települést véltünk felfedezni, így rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak. Roxy kicsit unatkozott:

Egy éppen zárva tartó fogadó mellett elhaladva az útjelző tábla a sárga jelzésen haladva 15 perces sétát ígért következő úti célunkig. Hittünk neki, bár pár méter múlva erőteljesen lejteni kezdett az apró köves út, így óvatosan kellett haladnunk. Eleredt az eső... Csúszkálások, kanyarok és két ház udvarának érintése után végre leértünk a szurdok bejáratához. Itt a nagyon kedves mindenes úriember közölte, hogy kávét nem tud adni, de szemben a fogadó a fekete leves mellett más ínyencségekkel is szolgál. Beültünk hát az ajánlott étterembe és nem csalódtunk, sőt! Roxyval várjuk az almafröccsöt, kávét és túrós rétest:

Az említett italok, illetve étek mindegyike nagyon finom volt, viszont az időjárás nem akart a kedvünkben járni. Rendesen beszürkült a környék és az eső sem akart továbbállni:

Aztán tizenöt perc sem nagyon telt el, és csodák csodájára kezdett kivilágosodni, sőt még napsütést is felfedezni véltem... Gyors fizetés után elindultunk, hogy felfedezzük a Steinwand-klamm nevű természeti csodát:

A lépcsők és hidak csúsztak, de az időjárás kegyelmezett nekünk egyelőre. Az esőnek köszönhetően viszont miénk volt az egész szurdok, ami nagy szó, mert nem éppen rövid átjárót csodálhattunk meg. Természetesen itt is erőteljesen felfelé kellett kapaszkodnunk de a látvány magáért beszélt. Egy természetes zuhany:

Az út szinte 180 fokkal visszafordult és még erőteljesebben emelkedett. Itt már szinte csak lépcsőkön kellett haladnunk, amíg elértük a szurdok legmagasabb pontját, a Türkenloch-ot. Állítólag a középkorban a környékbeliek ide menekültek a törökök elől:

Ahogy kiértünk a barlangból az eső megint eleredt, ráadásul a sziklatetőn erőteljesen fújt a szél is. Ennek ellenére érdemes volt fényképezni:

Visszatekintve felfedezhetjük a szurdok kiindulópontját a gyönyörű panorámában:

Az eső és a szél nem kímélt bennünket, ezért gyorsan le akartunk érni valamilyen védettebb helyre. Továbbra is a kék jelzésen haladva aránylag hamar elértük a korábban említett zárva tartó vendéglőt, így ahelyett, hogy kicsit megmelegedhettünk volna, a nyitott teraszán fogyasztottuk el uzsonnánkat. Csak a nagy fák szolgáltak védelmünkre, de energiát gyűjtve elhatároztuk, hogy nekiiramodunk a hajrának, és a sárga jelzésen haladva leereszkedünk addig a kereszteződésig, ahol még délelőtt rátértünk a kék jelzésre. Az eső ennél jobban nem eshetett volna, a szél ennél jobban nem fújhatott volna... A vizes ruhánkat ránk tapasztó ellenszélben több száz méteren keresztül mezőn haladtunk, így esélyünk sem volt a fák által nyújtott védelemre. Rájöttünk, hogy később sem, mivel úgy szakadt az eső, hogy azt már a fák lombjai sem tudták megszűrni. Útközben érdekes jelenségre bukkantunk: valaki az út közepén hagyott egy fürdőkádat. Szó se róla, már bokáig ért benne a víz :-):

Már Roxy sem örült nagyon a túrának, szegényke az esőkabátjában sem kapott nagyobb védelmet, mint mi. Itt már nem volt mit tenni, csak menni előre, fogyasztani a távolságot. Szerencsére a humort egyikünkből sem tudta kiűzni az időjárás, így több éles jobb- és balkanyar után elértük az aszfaltos utat, ahonnan már tényleg csak pár száz méterre volt a kereszteződés. Az út szélén felfedeztem egy nyitott tárolót, ami azért elég nagy volt ahhoz, hogy az eső elől bemenekülhessenek a többiek a teteje alá. Én továbbindultam az autóig. A sarkon befordultam balra, tettem néhány lépést, majd egy pár másodperccel korábban elhaladó autó hirtelen megállt és elkezdett tolatni. Gondoltam, itt a vége, biztos kidőlt egy fa, kiáradt a patak, nem lehet továbbmenni... Másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy miattam tolat vissza. És valóban, amikor mellém ért, egy helyi úriember mosolyogva kérdezte, hogy hová megyek. Elmondtam neki, majd gyorsan beugrottam csurom vizesen a hátsó ülésre a csurom vizes hátizsákommal együtt. Nem volt mérges, sőt! Elvitt a parkolóig, közvetlenül az autóm mellett állt meg, majd jó utat kívánt. Számításaim szerint legalább másfél km gyaloglástól mentett meg, amiért ismeretlenül is örökké hálás leszek neki. Elindultunk hazafelé, a szakadó esőn keresztül is gyönyörködtünk a tájban, és már a 8. számú túrán gondolkodtunk, mivel az is közel van Bécshez és vadregényes tájon vezet keresztül...

Természetesen hamarosan folytatódnak a kalandok, de egy kis technikai akadály (költözés) hátráltatja az élmények közreadását. A kép jól ábrázolja, hogy mennyire megerőltető, kedvet lelombozó és motivációt romboló tud lenni egy ilyen dolog:

Úgy gondoltam, most már itt az ideje, hogy ne csak bringatúrás élményeket osszak meg, hanem gyalogos természetjárásainkból is adjak egy kis ízelítőt. Már Roxy örökbefogadása előtt is szerveztünk egy- és többnapos túrákat, főleg a Bakony hegyei közé, viszont a kalandok megélése a csapat és négylábú társam számára is teljesebb, ha együtt veszünk részt bennük.

2013 júniusában második túránkat szerveztük a Bakonyba, Vinyéről indulva Bodajkra, illetve Csókakőre szerettünk volna eljutni három nap alatt. Az első nap reggelén Roxyval együtt heten szálltunk fel a vonatra Győrben, hogy kb. egy óra zötykölődés után leszálljunk Vinyén, a Bakony egyik közkedvelt turistaközpontjában, ahonnan minden irányba indulnak ösvények és rengeteg látnivalót kínál a természet. A bringás- és gyalogtúrás társaság tagjai nem ugyanazok, bár vannak átfedések. Bemutatás egy kicsit később...

Leszállás után mindenki elfogyasztotta első szendvicseit reggeli gyanánt, majd a többiek olyan gyorsan vették fel hátizsákjaikat és indultak el, hogy mire felocsúdtam, már árkon nem, de jó néhány bokron túl jártak. A kalandok már itt elkezdődtek... Gyorsan fel akartam venni három napi felszereléssel teletömött hátizsákomat, de a mozdulat olyan rosszul sikerült, hogy a - pár évvel korábban foci közben sérülést szenvedett - térdembe nyilalló fájdalom után a földre estem. Kiabáltam én, de hiába, a többiek nem hallották meg segélykérésemet. Első gondolatom az volt, hogy én meg is jöttem a túráról, de a következő pillanatban eszembe jutott a zsákomban megtalálható csodaszer. Valahogy felkapaszkodtam és belehúztam a türelmetlenül előrángatott házi szilvapálinkába, ami egyrészt érzéstelenítőként hatott, másrészt olyan szinten motivált a folytatásra (kezdésre), hogy másodperceken belül felkaptam a hátizsákot és kutyusommal utolértük a többieket. Természetesen hű társam mindvégig mellettem maradt és féltő tekintettel figyelte attrakciómat. A pálinka jótékony hatásának megőrzése érdekében jó párszor kortyoltam, de persze a többieknek is jutott belőle. A kezelést olyan jól végeztem, hogy első állomásunk, Csesznek előtt már volt néhány drazsé a számban, azaz egy cseppet bevicceztem. Ettől függetlenül Cseszneken, a vár alatti büfében jól esett a sör. Szerencsére a falu elejétől odáig jócskán emelkedik az út, így a "gyógyszer" nagy része veríték formájában távozott a szervezetemből.

Akkor most megejteném a bemutatást. Jobbról balra haladva karéjban: Krisztián, Peti, Ádám, a háttérben Roxy, aki éppen minimum húsz deka parízert kap a kocsmáros nénitől, Sanyi, Misi (bringás csapattag is) és Szoszó, e sorok elkövetője. Rövid felfrissülés után továbbindultunk, mivel még az út nagyobbik része előttünk állt. A következő pár kilométerről mondatnám, hogy a legszebb rész, de hála a természetnek, ezen a vidéken sűrűn kényeztetésben van részünk szépség szempontjából. Talán egy órányi könnyű séta után a jelzés beinvitált bennünket az Ördög-árokba, ahol minden egyes méter megtétele után egyre jobban tátja a száját az ember. A kezdetben lankás patakmeder egyre jobban válik szurdokká, egyre jobban terel be a víz mellé a természet. Jókora kanyar után elértük az Ördög-gát előtti kiszélesedett területet, ahol több tűzrakóhely nyomait is fel lehet fedezni. Egyébként is ide terveztük az ebédünk elfogyasztását, ezért tűzfelelősünk, Sanyi megkezdte az előkészületeket a szalonna- és egyéb finomságok megsütéséhez.

Sanyi a képen pont nincs rajta, mert tűzifa gyűjtés közben arra is volt gondja, hogy fényképeket készítsen. A finom ebéd elfogyasztása után az aznapi célunk eléréséhez meg kellett küzdenünk az Ördög-gáttal.

A természet alkotta úttorlaszon éppen Sanyi tornássza át magát a telepített létra és sodronykorlát segítségével. A vadregényes tájat néhány km aszfalt váltotta fel, amíg Dudaron, következő állomásunkon, következő sörünket el nem fogyasztottuk. Mindenképpen pótolnunk kellett a folyadékveszteséget, mert a hőmérséklet már 30 fok fölé kúszott. Újabb aszfalttaposás után hamarosan Bakonynánán, a volt malom (ma vendégház) épülete mellett elhaladva ráléptünk az általam Magyarország túrasztrádájának nevezett kék jelzésre. Akkor még nem tudatosan az Országos Kéktúra vonalát követtük, de így is hosszú másodpercekig meghatódottság lett rajtam úrrá. Azóta is mindig ez történik, ha rálépek a Kékre :-) Rövid 2.5 km-en át, a Gaja-patakot követve elértük a Római fürdőnek nevezett másik aznapi természeti csodát. Továbbfolytatva utunkat a kék jelzésen, nagyjából egy óra múlva elértük volna aznapi úti célunkat, Jásdot, mi azonban a szurdok meredek falain fel- és lemászva (néhol leesve) haladtunk tovább.

Nagyon féltettem Roxyt, de a többiek meggyőztek, hogy sokkal ügyesebb nálunk, könnyebben megoldja a helyzeteket, mint mi. Valóban így volt, pillanatok alatt a szikla tetején volt, néhány másodperc múlva pedig már lentről figyelt bennünket. Ezen az akadályon is túljutottunk, azonban azt hozzá kell tennem, hogy nem szenvedés volt, mert a látvány lenyűgöző és kárpótol minden erőfeszítésért. Nem úgy, mint a következő szakasz, egy kanyargós, köves út, amiről azt gondoltam, hogy sohasem lesz vége, sohasem érünk be Jásdra.

Már jóval túl voltunk a 35. km-en, amikor végre településre utaló jeleket fedeztünk fel, a fák lombjai között háztetők villantak elő. Természetesen a Jásd Vendégház a falu másik végén helyezkedik el, így még egy kicsit aszfalton is feszegettük a határainkat. A szállás azonban mindenért kárpótolt, Misivel és Roxyval egy apartmanban helyezkedtünk el, a többiek pedig a vadregényes kert végében állították fel sátraikat. Krisztiánnak itt véget ért a túra, sajnos más elfoglaltság miatt haza kellett mennie. Egy kis adalék, amit azt hiszem, ma már csak hasonló túrákon tapasztal meg az ember: szállásadónkkal sem este, sem másnap reggel nem találkoztunk, a részleteket telefonon egyeztettük, a kulcsot a megbeszélt helyről vettük ki, majd a megbeszélt helyre tettük vissza, a szállás díját pedig szintén az egyeztetett "rejtekhelyre" tettük be. Azt hiszem, ezt nevezik bizalomnak...