Reggel nem kimondottan frissen ébredtünk a gyerekekhez méretezett kisházak gyerekekhez méretezett ágyain, de legalább valamennyit pihentünk. Pakolás és készülődés közben egyre nagyobb mozgásra és zsivajra lettünk figyelmesek, miközben Sanyi senkitől sem zavartatva elkezdett tüzet csiholni, hogy reggelijét is tűzön (illetve parázson) megsütve készítse elő. Közben megkerestem a táborvezető hölgyet, aki a szállásdíj kiszámolása és átvétele után megrökönyödve hallotta, hogy még nem állunk teljes menetfelszerelésben a tábor kapujában. Úgy látszik, valamiért féltette a közben érkező gyerekeket tőlünk, de az is lehet, hogy egyszerűen csak minél gyorsabban el akarta szállásolni őket, és ehhez szükség volt az általunk birtokolt házakra is. Még mindig csak reggel volt, a parázs sem sütötte át a szalonnát rendesen, ezért nem rohantunk ki fejvesztve. Szállásadónk egyre feszültebb lett emiatt, ezért legalább néhányan kisétáltunk a kapun, mutatva pozitív hozzáállásunkat :-)

Szépen lassan összeállt a csapat, így megkezdtük aznapi túránkat. Még mindig csak kora délelőtt jártunk, de rettenetes meleg volt, így nagyon örültünk, hogy elértük a Gaja patak völgyét, ami a teljes túránk talán legszebb szakaszát jelentette. Ahogy haladtunk a patak mellett, egyre mélyült a szurdok és egyre magasabb fák adtak árnyékot, így egy kicsit több levegőhöz jutottunk, amire szükségünk is volt, hiszen három napi "életünket" cipeltük a vállunkon.

Átkelés a patak felett:

A szemlélődés és kellemes gyaloglás közben jókedvünk sem hagyott el bennünket:

Ezt a klímát és környezetet természetesen Roxy is élvezte, vidáman szaladgált körülöttünk. Aztán a patak egyszer csak egy kis tóvá duzzadt, melynek partján kellemes meglepetések vártak ránk. 

Először is Sanyi megtalálta magának az eszményi házat:

Ezen kívül nem csak házikót találtunk, hanem büfét is. Miután itt az árnyas teraszon szomjunkat oltottuk és a tulajdonostól hasznos információkat kaptunk az út további részére, elindultunk a fehérvárcsurgói víztározó felé.

Pár km-t árnyékban haladtunk számunkra kedves túraösvényen, majd elértük a víztározóhoz vezető műutat, ami a térkép szerint több nagy kanyart írva vezetett be Fehérvárcsurgóra. Miután elértük az üdülőövezetet, úgy döntöttünk, hogy azonnal "víznek megyünk", de sajnos már első próbálkozásunk kudarcba fulladt, több kerítés és elhagyott hétvégi ház is utunkat állta. Nem kockáztattunk többet a rekkenő hőségben, visszamentünk az aszfaltra és az íveket követve el is jutottunk az áhított elemhez. 

A forróság ellenére, csak Sanyi merészkedett be a vízbe, de ő sem lubickolt sokáig... A személyiségi jogok védelme miatt egy távolabbi képet mutatok a fürdőzésről:

Rövid tanakodás után a csapat kettévált, a fele besétált a faluba, ahonnan autóval "kimentették" őket, mi pedig, Misi, Sanyi, én és természetesen négylábú társam, továbbindultunk az eredeti tervek szerint Bodajkra, illetve Csókakőre. Utunk első része elég meredek kaptatókból állt, de kárpótolt bennünket a sok-sok kiskert látványa, mindegyik egy külön kis paradicsom volt. A magaslatról aztán már látni lehetett Bodajk házait:

A településhez ereszkedve először egy forrásra leltünk:

Majd a Kálváriadomb mellett haladtunk el: 

A város központjába érve aztán olyan élményben volt részünk, hogy még ma is emlegetjük. Egy átlagos, nem hivalkodó, nem csillivilli gyorsbüfé szerű intézmény teraszát megpillantva azonnal elfoglaltuk azt, ledobva terheinket sört és ételt rendeltünk. Roxy pedig kihasználva az alkalmat, felvette a paci pózt. Házi készítésű hamburgert, hot-dogot, süteményt ettünk, majd mindezt nem házi készítésű (abszolút megbocsájtható) sörrel öblítettük le. Az ízekre nem találok jelzőt még ma sem...

Bár én nem túlzottam szeretem a krémest (persze, ha arról van szó...), de a többiek elmondása alapján kedvelői itt a mennyben érezték volna magukat.

Abbéli mulasztásom, hogy nem jegyeztem meg a hely nevét, nem hosszú távon hordozza következményeit, ugyanis azóta Sanyi járt itt a családjával, és sajnos már végleg zárva találta egykori dőzsölésünk helyszínét. Buszhoz kellett igazodnunk, ezért annak ellenére, hogy úgy éreztük, valami a székekhez láncol bennünket, továbbálltunk. Sajnos a hőség nem csökkent, az aszfalt szinte csúszkált a talpunk alatt, ezt szőrös társam sem bírta már. Először csak pár méterenként megállt és lehuppant az út menti fűbe, aztán már nem akart újból felállni. Hiába adtam neki vizet és locsoltam is, nem tudott lábra állni. A talpai felrepedeztek a forró aszfalttól, ezért úgy döntöttem, hogy a hátralévő szakaszon ölben viszem a kis hőst. Nagy szerencsém volt, mert a 81. számú főút már csak 1-1.5 km-re lehetett, így nem kellett sokáig cipelnem. A történet innentől már egyszer említésre került az "Egy szőrmóknak is jár a kényeztetés" című bejegyzésben, ezért csak néhány gondolattal idézem fel. A főutat elérve szemben találtuk magunkat a Sandokan nevű étteremmel, ahol a pultos lány nagyon kedvesen gondozásba vette Roxyt, míg mi felvágtattunk a csókakői várhoz. Szőrmókot kidőlve egy árnyékos részen hagytam, gondoltam, pihenés kell neki. Tényleg nagyon gyorsan megfordultunk, de azért pár képet készítettünk a várból. Kilátás a falura:

Visszatérve az étteremhez megnyugodva tapasztaltam, hogy Szőröske jól érzi magát, már vidáman üdvözölt bennünket. Színészi képességeiben sem csalódtam amikor megtudtam, hogy a fáradtságára számára tökéletes gyógyszert kapott, rántott sajtot... 

Elbúcsúztunk jótevőjétől, majd felszálltunk a Kisbér felé induló buszra. Kisbéren aztán majdnem lekéstük a csatlakozást, de minden jó, ha jó a vége, estefelé fáradtan, de elégedetten szálltunk le Győrben.