A túra utolsó közös fotója Horvátországban:

A közös kép már a szállás elhagyását követően készült, de ne szaladjunk ennyire előre az időben!

Almáson minden tökéletes volt, a ház, az udvar, a szobák, az ágyak, a vacsora, és nem utolsó sorban a hangulatunk… Csoda hát, ha reggel nem nagyon akartunk kikeveredni az ágyból? Kivéve egy csapattagunkat, aki már korán újabb élvezetre vágyott, így gondolta, magába szívja az első napsugarakat.

A panoráma persze megérte a fáradozást. Néhány másodpercre négylábú társamat is ki tudtam csalogatni az árnyékból.

A nagymarosi kempingben még egy meccset is megnéztünk a tv-ben, ha jól emlékszem, utána mindenki nyugovóra tért, ki a lefoglalt faházban, ki sátorban. Érdekes, valahogy mindig a sátorozók szunyókálnak tovább, pedig az ideiglenes lakhelyük szárítása és lebontása több időt vesz igénybe, mint a sima zsákba pakolás. Persze ezt nem akarom felróni nekik, este fáradtan a sátor felállítása sem két perces munka. Miután reggel mindenki elkészült, felkerekedtünk, hogy a vasútállomásig koptassuk az aszfaltot. Útközben egy kisboltnál mindenki beszerezte a reggelijét és napközbeni ellátmányát, majd megejtettük az aznapi első pecsételést a peronon. A csapat nagyobbik része már két napot gyalogolt, így minden porcikájukat több igénybevételnek tették ki, mint mi Balázzsal és szőrmók kisasszonnyal. Sajnos ennek eredményeképpen Ádám térde annyira bedurrant, hogy részéről kétséges volt a folytatás is. Aznapi szakaszunkon erőteljes szintemelkedés várt ránk, ami akkor és ott, térdhasználat szempontjából a kedvezőbb változat volt. Ebből a meggondolásból az a kompromisszumos megoldás született, hogy Ádám rövidítve a távot egy másik jelzésen elindul, de nehogy valami baj történjen, Peti és Laci is elkíséri. Egy időre elköszöntünk egymástól, és elindultunk, hogy meghódítsuk a Börzsöny egyik legmagasabb pontját. A térkép és a pecsételő füzet nem hazudott, a településről kiérve erőteljesen megindultunk felfelé, szinte szerpentinen haladtunk. Erre szükség is volt, mert néhány km-en belül egy majd’ 400 méteren elhelyezkedő kereszteződéshez értünk:

A kép tanúsága szerint ennél a kereszteződésnél mindkét irányba indulva rengeteg látnivaló várt a turistára. Mi a Julianus barát torony felé fordultunk, hogy még pár tíz méter emelkedés után, a toronyba felmászva gyönyörű panoráma táruljon elénk. Kilátás az egyik irányba:

Kilátás a másik irányba, a kép alsó szélén kiindulópontunk, Nagymaros:

Bár még jóval dél előtt jártunk, a hőmérő higanyszála kezdett nagyon felkúszni, ami mindannyiunkat megviselt, de kis bundába bújt társamat főleg. Ki is használta a kínálkozó lehetőséget egy kis hűsölésre:

Még néhány perc lazítás és bámészkodás után lemásztunk a kilátóból és kihasználva a szintcsökkenést kicsit begyorsítottunk, hogy a csapat másik felét minél jobban megközelítsük. Útközben nem tudtuk nem észrevenni ezt a kitinpáncélba bújt, felfegyverkezett lovagot. Néhány másodpercig kiállítási darabként funkcionált, majd természetesen - fejet hajtva méltóságteljes megjelenése előtt - útjára engedtük.

Ismét pihenőt tartottunk és közben szomjunkat is oltottuk, ami úgy látszik, Roxyt jókedvre derítette (igaz, egyébként sem nagyon láttam még szomorkodni…), mert kicsit bohóckodott.

Egy aránylag vízszintes szakaszra érve kaptuk a telefonos értesítést, hogy a többiek már elérték a következő pecsételő pontot, a turistaházat Törökmezőn. Még jobban belehúztunk, de egy-egy fényképre azért szakítottunk időt.

Sokat nem időztünk a turistaháznál, mert a nem titkolt célunk az volt, hogy a többiekkel egyszerre érjünk be a célba. Kóspallagig ismét emelkedett valamelyest az út, emiatt és a nagy melegre való tekintettel úgy gondoltuk, megérdemlünk egy kis frissítőt a falu egyik vendéglátó egységében. A hideg sör is jól tud esni, de 35 fok felett már a hosszúlépés a legjobb választás szomjoltásra, ezt tapasztalatból mondom.

Szőröske ismét megtalálta a legjobb árnyékos helyet és rápihent a következő szakaszra, amire szüksége is volt…

Talán egy km-t haladtunk, útba ejtve egy kálváriát, de az igazi kálvária a Kisinóci turistaház elhagyása után várt ránk. A turistaháznál bélyegeztünk, majd minden szellemi és testi erőnket összegyűjtve elindultunk az utolsó 5 km-re, melyen több, mint 500 méteres szintemelkedés várt ránk. Azt hiszem, ezt a szakaszt az irgalmatlan szóval tudnám legjobban jellemezni. 40 fokhoz közeli hőmérséklet, poros, vízmosásokkal szabdalt hosszú-hosszú egyenes út, ökölnyi kövekkel fűszerezve. Minden lépést meg kellett tervezni, hogy a bokánk ne törjön ki. Ráadásul sunyi módon emelkedett, igazából pár száz méternél messzebb sosem láttunk el, mert egy erősebb emelkedő után mindig kicsit lankásabb szakasz következett. Azon gondolkodtam, hogy Ádám ezt a részt vajon hogyan tudta teljesíteni? Mint kicsivel később kiderült, egészen jól, mert a két csapat közötti távolság nem csökkent. Egyre sűrűbben álltunk meg pihenni és vizet inni, mert már kezdtünk délibábokat látni. Ekkor már nem gondoltam, hogy ennek valaha is vége lesz, úgy éreztem, lassan elhagyjuk a légkört is. Aztán váratlanul sűrűsödni kezdtek az útmenti fák és az ösvény a monoton emelkedésből átváltott lankás vasúti nyomvonalszerű képződménybe. Megjelentek az enyhe kanyarok is, de a többiek még mindig sehol. Gyors telefon, hátha véletlenül elkerültük őket úgy, hogy észre sem vettük :-). Hát nem… Kérdezték, hogy a hegy melyik oldalunkon van? Bal oldalon? Akkor még van pár km. Mondanom sem kell, ők már a szállásunkon, a turistaházban voltak… Roxy nagyon segítőkész volt, néha eltűnt a szemem elől, aztán egy perc múlva megjelent és az arckifejezésével bíztatott, hogy már nincs sok hátra. Egy kereszteződés után végre megpillantottuk a kőfalakat és a kavicsos feljárót. Fájdalmas nyögések közepette felküzdöttük magunkat és szó szerint leestünk a teraszon lévő padokra.

A tulajdonosok már hazaindultak volna (mert mondanom sem kell, a turistaházat autóval is meg lehet közelíteni), ezért gyorsan felvásároltuk a büfé majd’ teljes készletét. Nehezen, nagyon koncentrálva hallgattuk az információkat a szobákról, a fürdőről, és hogy reggel hol kell hagyni a kulcsokat, aztán gyorsan ürítettük a sörösüvegeket. Túravezetőnk is kihasználta a lehetőséget és lepihent:

Szépen lassan felcipeltük a zsákokat a szobába, a sátorozók pedig kitalálták, hogy a turistaház melletti dombon fognak éjszakázni. Sanyi szokás szerint tüzet rakott, amihez a fát szintén fel kellett cipelni a dombra. A „világ tetején” (számunkra aznapra biztosan az volt) szépen lassan besötétedett, a milliónyi csillag alatt sütöttük a szalonnát, így már egészen könnyedén gondoltunk vissza a napközbeni kínokra. Az aznapi táv, 24 km önmagában nem túl sok, de figyelembe véve a nagy meleget és a több, mint 1200 méteres szintemelkedést, azt hiszem, elégedettek lehettünk. 

A Roxy Bicycle Team 2013 nyarán:

2013 tavaszán – néhány egy- és kétnapos túra után – elhatároztuk, hogy nyárra megszervezzük első nagy közös kalandunkat, az addigi kirándulásoknál jóval hosszabb kerékpártúrát. Erre alapot adott Roxy sikeres beilleszkedése a csapatba és szállítókosarába. Ebben az évben ugyanis még a hátam mögött utazott a csomagtartóra illeszthető, kifejezetten kisállat szállítására kialakított szerkezetben. A beszoktatás nem volt egyszerű… A művelet eltartott pár óráig, mely a következőképpen zajlott: Először gyalogolva toltam a biciklit a szomszédos háztömb körül, nyugtatgatva a kisasszonyt, nehogy kiugorjon, mivel gyárilag mindössze egy rövid pórázzal lehetett rögzíteni a kosár széléhez. A negyedik (nem rövid) kör után már magamon is nevettem, de ahhoz képest, hogy első alkalommal már akkor kiugrott fittyet hányva a rögzítő hevederre, amikor próbáltam felszállni a bringára, ez már nagy előrelépés volt. Következő lépcsőfokként nyeregbe szálltam és nagyon lassan elkezdtem tekerni, közben még mindig egyik kezemmel hátranyúlva nyugtattam és dicsértem utasomat. Meghálálva a bizalmat és simogatást, Roxy a kosárban maradt és abban a pillanatban elhitette velem, hogy ez így lesz a következő pár száz km-en keresztül is. Ez a tézis már két nap múlva, az első városon belüli próbaúton megdőlt, mivel a kisasszony kb. másfél km megtétele után úgy gondolta, hogy inkább négy lábon halad mellettem. A póráz gyenge karabinerét szétpattintva, menet közben kiugrott a kosárból, én pedig ezt észlelve éppen, hogy csak el tudtam kapni, mielőtt a küllők közé akadt volna a lába. Szívinfarktus közeli állapotomból feleszmélve kicsit elszontyolodtam, mert rájöttem, hogy néhány nappal az indulás előtt nincs meg a biztonságos megoldás. Mindenképpen magammal akartam vinni a túrára, így erőteljesen törnöm kellett a fejemet valamilyen újításon. Szerencsére a szükség segített, hirtelen ötlettől vezérelve az indulás előtti délutánon vettem egy rövid pórázt, melynek két végét a kosárhoz, közepét pedig a nyakörvhöz rögzítve szinte mozgásképtelenné tettem négylábú társamat, így a kosár önkényes elhagyása kizárhatóvá vált. Persze nem kipányvázásról volt szó, a túrán aztán megtaláltam azt az ideális beállítást, aminél maradt elegendő mozgástere szőrmóknak, de a korábbi akrobata mutatványt nem tudta megismételni. A kisasszony itt még az "etetés" fázisában:

Visszatérve a bejegyzés fő irányvonalára, azt hiszem, azért választottuk a Dunát útitársként, mert viszonylag könnyen tervezhetővé tette az útvonalat. Előzetes számításaink alapján nagyrészt a folyó melletti töltésen akartunk haladni, ami tulajdonképpen meg is valósult. Ennek köszönhetően szinte végig gyönyörű és nyugtató látványban volt részünk, és nem mellékesen kevésbe tettük ki magunkat az autós forgalom veszélyeinek. Persze ember tervez - autók nélkül is megtörtént a baleset, ráadásul már az első napon. Erről azonban később.

A túra első napját bevezetőnek szántuk táv- és domborzatválasztási szempontból is, ezért Győr helyett Komarno-ban (Révkomárom) ültünk fel a bringákra és tulajdonképpen csak az utolsó pár száz méterre tértünk vissza Magyarországra. Komáromig vonattal utaztattuk a bringákat és magunkat is, ami Roxy számára az első percekben kellemetlen szituációt eredményezett, ugyanis a kalauz távozásáig szájkosarat kellett viselnie.

Természetesen szabálykövető magatartást tanúsítunk (általában), de ami Szőröske egészségi állapotát veszélyezteti, gondolok itt arra, hogy alig kap levegőt a kényszerítő eszközben, azt az első adandó alkalommal eltávolítjuk. Egyébként is egy bájos, barátkozós kutyusról beszélünk, amit a kép is bizonyít:

Leszállás, lepakolás után gyorsan feltekertünk a Duna feletti hídra, amely ma két országot, de igazából egy várost köt össze, majd némi bámészkodás után legurultunk Komarno óvárosába. Korábbi látogatásom emlékeire hagyatkozva megtaláltam az Európa-udvarba vezető kapubejárót, melyen áthaladva egy érdekes, színes világba csöppentünk. Rengeteg magyar történelmi személyiség és emlék található itt, főleg szobrok formájában, illetve Európa sokszínűségét az egyes nemzetekre jellemző építészeti stílusban alkotott házak hirdetik.

Fotózás, rövid nézelődés és apró ajándékok beszerzése után úgy döntöttünk, hogy az ismerkedést a várossal felfrissülés után folytatjuk. Szintén korábbi emlékeim között kutatva találtam meg az erre tökéletes helyet, azaz egy szűk utcácskában található, belső udvarral rendelkező kisvendéglőt. Az árnyékot nyújtó napernyők alatt jól esett a csapolt sör és úgy emlékszem, némi Becherovka is lecsúszott. Azt mondják, az ünnepléshez nem kell alkalmat keresni. Mi nem kerestük, hanem találtuk, mégiscsak az első közös nagy túránk perceit éltük meg. Egy kis erőt gyűjtve továbbálltunk, hogy folytassuk a város megismerését, egyébként pedig előttünk állt még a teljes táv. Az egykori Tiszti kaszinó udvarán érdekes építményt fedeztünk fel, mely trükkös megoldással láttatja az ember háta mögötti régi épületek belső homlokzatát is:

Közelebb érve kiderült, hogy az építmény nem más, mint egy félig fedett nézőtér:

A színpadnál aztán összetalálkozott a csapat, Roxy is érdeklődéssel figyelte a környezetet:

Miután röviden közreadtuk személyes élményeinket, áttekertünk a következő látványosságig. A városháza előtti tér még ma is a történelmi időket idézi. Úgy döntöttünk, hogy ez a látvány mindenképpen egy fénykép hátteréül kell, hogy szolgáljon. Mögöttünk Klapka György tábornok, a komáromi hős védő szobra látható:

Próbáltunk a neves elődhöz hasonlóan délcegen feszíteni legalább arra a pár másodpercre, amíg a kép elkészül, de ez nem biztos, hogy sikerült... A nézelődés, fényképezkedés és felfrissülés :-) után elindultunk, hogy teljesítsük első külföldi napunkat. A városból kiérve már az első kereszteződést eltévesztettük, de azt gondolom, ez sem volt véletlen. Mint később kiderült, az észak felé vezető főútról eggyel előbb kanyarodtunk jobbra, mint kellett volna és pár száz méter után véget is ért az utca. Kicsit tanakodtunk, nézelődtünk, hogy mit és hol tévesztettünk el, amikor az egyik ház kapuján kijött egy úriember és magyarul megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben és megkínálhat-e bennünket üdítővel. Nagyon jól esett a kedvessége, és ha van egy kis időnk, biztos, hogy elbeszélgetünk vele legalább néhány percig. Idő szűkében azonban megköszönve az útbaigazítást továbbindultunk. A helyes utat megtalálva Párkány, illetve Esztergom felé vettük az irányt, a Dunával párhuzamosan, de kicsit távolabb haladva tőle. Áthaladva néhány településen az út egyre jobban közelített túránk névadó folyójához, majd el is érte azt. Örömmel töltött el bennünket a látvány és az, hogy a töltés aszfaltozott.

Ennek tudatában kicsit kinyújtóztattam tagjaimat, négylábú társam viszont megijedt azt gondolván, hogy valami bajom van. Mozdulatát és arckifejezését lefordítva ez járhatott a fejében: gyertek gyorsan, segítsetek, a gazdi rosszul van!

Gyorsan fel is pattantam, hogy következő közös képünket elkészíttethessük:

Ahogy az a képen is látszik, Szőröske megnyugodott. A jó minőségű burkolatnak megörülve nyeregbe pattantunk, hogy csökkentsük a távolságot hazáig. Ez ténylegesen sikerült, mivel vagy a töltés tetején vagy vele párhuzamosan aszfalton tudtunk haladni. Éppen a töltésen tekertünk, amikor egy úszó vendéglátó egységre lettünk figyelmesek. Úgy döntöttünk, hogy a kiváló részteljesítményünk jutalmául megérdemlünk egy kis pihenőt és fantasztikus panorámát.

Az év nagyobbik részét (sajnos) különböző helyeken, különböző elfoglaltsággal töltjük, de amikor nyeregbe pattanunk és abban a pár napban közös élményeket élünk át és közös emlékeket szerzünk, mindig megnyílunk egymás előtt. Ez talán az egymásrautaltságnak és a hasonló gyökereknek köszönhető, de azt gondolom, hogy mindenképpen (az egyik, de nem egyetlen) pozitív hatása a túráknak. Ott, akkor, Szlovákiában, a Duna felett is így történt. A lelki felfrissülés után ismét "eggyé váltunk bringánkkal" annak érdekében, hogy fizikai korlátainkat legyűrve terveinket megvalósítsuk. A július közepén megszokott időjárásnak megfelelően nagyon meleg volt, így aránylag rövidebb szakaszok után tartottunk pihenőt.

Itt már tényleg kutyameleg volt...

Aztán megtörtént a baj... A csapat kicsit kettészakadt, mi Misivel előrementünk, Stipi és Szivar pedig lemaradt. Egyszer csak kiabálást hallottunk hátulról, ezért megálltunk és megfordulva visszatekertünk a többiekhez. Sajnos a látvány magáért beszélt. Stipi rengeteg zúzódással az arcán és a lábán az út szélén ült és próbálta összerakni, hogy mi is történt valójában. Ebben Szivar segített, aki annyira emlékezett, hogy egymás mellett/mögött haladtak, amikor Stipi bringájának első kereke lecsúszott a nagyon magas útszéli rézsűn, ennek következtében pedig borult az ember és a gép is. Tényleg nagyon sok új réteg aszfalt (legalább 30 cm) volt ezen az útszakaszon, így az ok valóban a lecsúszás lehetett. Sok-sok víz és kevesebb pihenés után Stipi úgy gondolta, hogy tovább tud tekerni, bár nagyon fájlalta a mellkasát is. A bringája mozgásképes állapotban maradt, ezért szépen lassan haladtunk tovább. Kb. fél óra múlva megálltunk egy vendéglőnél, ahol úgy érezte, hogy reggelre már teljesen rendbe jön, így simán folytathatjuk a túrát. Ennek örültünk, ezért ismét nyeregbe pattantunk.  

Szerencsére tényleg csak pár km volt hátra, amit az a tény is alátámasztott, hogy a Sturovo-n (Párkány) keresztül haladó főútról letérve végre megpillantottuk a gyönyörű látványt nyújtó esztergomi bazilikát és várat.

A néhány éve felújított (újraépített) híd és a bazilika-vár együttes valóban pazar látványt nyújt a Duna szlovák oldaláról: 

Gondoltuk, a határ(folyó) átlépése előtt bevárjuk a többieket, hogy együtt térjünk vissza szülőföldünkre. Mindenkit megnyugtatok, Roxy is kapott vizet :-).

Viszlát Párkány, viszlát Szlovákia (nemsokára visszatérünk, bár ezt akkor még nem tudtuk)! 

Két perccel később elégedetten nyugtáztam, hogy az előzetes nehézségek ellenére Roxyval együtt épségben érkeztünk meg Esztergomba. A tényleges főpróba (vagy inkább előadás?) részünkről egyértelműen sikeres volt.

Végül, a baleset ellenére nagyon jól teljesítő Stipi is megérkezett, akit közösen az esztergomi kórházba kísértünk.

Az orvosi vizsgálat után kiderült, hogy a látható (kevésbé súlyos) külső sérülések mellett négy bordája megrepedt, emiatt nem csak simán a kórházban kellett maradnia, hanem intenzív megfigyelés alá vonták, mert a repedt bordák életveszélyes állapotot is előidézhettek volna. Pár órával korábbi gondolatával és motiváltságával szemben jó néhány napra az egészségügyi intézmény lakójává vált. Az orvosi vizsgálat eredményének tudatában azonban mindenképpen a nap, illetve az egész túra hősévé vált, amit mi hárman, Szivar, Misi, és én is a folytatás minden pillanatában éreztünk és tudomásul is vettünk. Úgy gondolom, Roxy a helyzet súlyosságát már az első pillanatban átérezte, mert a kutyusok (szó szerint) kiszagolják a sérüléseket és betegségeket. 

A változatosság kedvéért ebben a bejegyzésben nem egy régi gyalogtúra élményeit fogom közreadni, hanem a legközelebbi múltban, 2016. november elején teljesített – kalandokban gazdag – három nap történéseit osztom meg. Nógrádtól Becskéig tapostuk a sarat, illetve süllyedtünk el benne bokáig vagy még jobban, ami legalább annyi vidámságot okozott nekünk, mint amennyit bosszankodtunk miatta. Az időjárás előrejelzés nem kényeztetett el bennünket túl jó kilátásokkal, de nem volt mit tenni, a szállást lefoglaltuk, és a csapat legtöbb tagjának ez a hétvége felelt meg. Így is voltak távollévők betegség és egyéb halaszthatatlan elfoglaltság miatt. 

Első napra egy rövid szakaszt terveztünk, mivel a helyi tömegközlekedési viszonyokhoz kellett igazodnunk, illetve Győrből Nógrád megyébe eljutni sem pár pillanat műve. Szendehelyen, aznapi túránk végpontjában parkoltunk le az autókkal, majd busszal utaztunk át Nógrádba. A csapat többsége nem látta még a várat, így felkapaszkodtunk a nagy kiterjedésű, de erősen lepusztult egykori erődítményhez, ahol a kötelező csapatkép készült:

Mivel már majdnem délre járt, elfogyasztottuk első szendvicseinket, majd körbejártunk a romos falak között. Ez a sarokbástya talán a legjobban eredeti állapotra feljavított része a várnak:

Na jó, egy aprót füllentettem… Miután leszálltunk a buszról, nem egyből a várba vezetett az utunk, először gyorsan kipihentük a hosszú utazást. Egy közeli vendéglőben hidratáltuk magunkat sör, illetve fröccs formájában. A bejegyzést azonban mégsem kezdhettem azzal a mondattal, hogy megálltunk kocsmázni… Roxy okosan várta a tényleges indulást, pedig jó néhány helyi lakos is az egységben múlatta az időt, méghozzá nem is halkan.

Ismét az eredeti idősíkba ugorva: Pár száz métert ereszkedtünk a vártól, hogy megejtsük első pecsételésünket a vasútállomás melletti információs táblánál. Miután ezt mindenki sikeresen teljesítette, elindultunk aznapi távunkra, ami mondhatnám, kötelező volt, mivel jócskán elmúlt már dél. Kicsit még aszfalton haladtunk, majd elhagyva a települést belegázoltunk az avarba. Itt még nem sejtettük, hogy a következő órákban, napokon szintén puha, de egészen más jellegű talajon kell korcsolyáznunk.

Nem túl meredek, de annál kitartóbb emelkedőt legyűrve megálltunk pár percre igazítani a szerelvényen és a megfelelő rétegvariációt felölteni annak érdekében, hogy ne fázzunk meg. Közben persze egy-egy képre is jutott idő:

A kisasszony figyelme egy pillanatra sem lankadt, teljes átéléssel és odaadással teljesítette a túra minden egyes méterét. A pihenő alatt Tibi elővette a térképét és közölte, hogy nemsokára egy „Lokó” pihenő nevű magaslatra érünk, ahonnan szép kilátás ígérkezik. A név hallatán mindenki úgy érezte, hogy egy kis Latin-Amerika vár rá, így az alacsony hőmérséklet is elviselhetőbbé vált, legalább néhány másodpercre. Megérkezve az említett helyre egy fedett pihenőt találtunk, ahol a pálinkának és szendvicseknek köszönhetően a hangulat tényleg oldódott valamelyest. Az ígért panorámát is megkaptuk, amit igyekezett mindenki megörökíteni.

Lelki és testi energiával feltöltődve indultunk tovább, egyelőre avaron. A lombozat nagy része már a talpunk alatt zörgött, de változatos színpalettáját még nem engedte át teljesen a természet.

Kiérve az erdőből, a talaj némileg megváltozott, kezdtünk ismerkedni a korábbi, több napos csapadék utóhatásaival. Szintemelkedés híján azonban ez még könnyen ment.

Aztán elkezdett emelkedni az út… Még az aránylag mély barázdákkal ellátott túracipők is kezdtek saját életre kelni, mozdulataink pedig egyre viccesebbé válni.

Egy-egy dupla Lutz és Rittberger (természetesen leszúrt) ugrás kifogástalan végrehajtásáért az útvonal magas pontszám helyett ilyen panorámával díjazott bennünket:

Végre ismét szilárd talajon tudtunk haladni, aztán megint puha avarszőnyeg segítette szervezetünk regenerálódását. A kép megtévesztő lehet, képtelenség Roxy elé keveredni a túra során. Itt arról van szó, hogy a kisasszony szokásos népszámlálását tartja, senkit sem hagy nagyon lemaradni:

Nehogy véletlenül utánpótlás nélkül maradjon a bokáig – esetenként feljebb – érő sár, elkezdett esni az eső. Előkerültek a különböző fajtájú és méretű esőkabátok és egyéb szerkezetek.

Itt éppen Tibi mutatja be az idei ősz legdivatosabb modelljét, a „vándorvarázsló” típusú egyberészest. (A bot nem tartozéka a felszerelésnek, külön előállítandó, illetve beszerezhető.) Azt hiszem, a háttér éppen megfelelő választás volt, bár nem tudatos.

Az erdészeti gépek tevékenysége nagyban elősegíti a gyalogos közlekedést, ezzel erőteljesen hozzájárul izomzatunk fejlesztéséhez.

Rövid, de annál intenzívebb korcsolyázás után megérkeztünk aznapi utolsó előtti pecsételőhelyünkhöz, az Irma Forráshoz.

A kecsegtető lehetőség ellenére folyadékot és szilárd táplálékot is saját készleteinkből fogyasztottunk. A fénykép készítése után kicsit megijedtem, mert első pillantásra Roxy villámtekintete rémisztő volt, de a technika ördögének szüleménye csak egy másodpercig tudott megzavarni.

A pihenő után igyekeznünk kellett, mert az egyébként is kevés fényt átengedő szürke égbolt mellett a sötétedés is közeledett. A rossz útviszonyokhoz képest belehúztunk, de Szendehelyre már sötétben értünk. Az utolsó kép már félhomályban készült:

Az utolsó pecsét begyűjtése után a lehetőségekhez mérten mindenki sártalanította magát, majd átautóztunk másnapi kiindulópontunkra, Alsópeténybe, ahol egyébként a szállást is foglaltuk. Mivel aránylag nagy létszámmal indultunk neki ennek a három napnak, csak két külön szállást találtunk, így a csapat egyik fele a Zsálya, másik fele a Körtefa Vendégházba vackolta be magát az egyre erősődő esőben. Közös programként még egy vacsorát terveztünk a Hármaskönyv Étteremben, azonban – annak ellenére, hogy korán érkeztünk – már nem volt hely. A felszolgálók későbbi asztalüresedéssel sem kecsegtettek, így egy hirtelen ötlet eredményeképpen elvitelre rendeltünk vacsorát. A majd’ másfél órás várakozást és az azt megelőző lelombozódást is megérte ez a „b változat”, mert ilyen finom és elképesztően bőséges vacsorát még egyikünk sem evett. Az egyszemélyes tálak kivétel nélkül minimum két adag ételt tartalmaztak, így a következő napi vacsora beszerzése is megoldódott szinte valamennyiünk számára. A vacsorához hasonlóan a szállások is maximálisan megfeleltek elvárásainknak, ezért elégedetten hajtottuk álomra fejünket.

A bejegyzés tényleges tartalmának kifejtése előtt kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben. Arról már beszéltem, hogy Roxy a Győri Állatmenhely lakója volt, és 2013 januárjában onnan „költözött hozzám”. Azt azonban nem említettem, hogy ez a költözés milyen kalandos módon zajlott le…

A menhely általános szabályzata alapján a szuka kutyákat kizárólag ivartalanítás után engedik a befogadójukhoz, melynek időpontja és a papíron történő örökbe fogadás között azonban akár hetek is eltelhetnek. Ez Szőröske esetében is így volt, de hogy ne kelljen ennyi időt várnunk, engedélyt kaptam, hogy ideiglenesen kihozhassam ivartalanítás nélkül. Gondoltam, mindketten szokjuk egy kicsit a közös életet és ki is csinosítom – kutyakozmetikus segítségével – a kisasszonyt. Természetesen a műtét elvégzésének idejére vissza kellett vinnem új lakótársamat, amit ígéretemhez híven meg is tettem. Részleteket nem tudtam előző életéről, csak annyit, hogy családi ház, illetve annak kertjének lakója volt, az utolsó időkben több hasonszőrű társával együtt. Ennek megfelelően azt sem tudtam, hogy az autózást hogy bírja. Nos, már az első hazaútunkon kiderült számomra, hogy csupa öröm és kaland lesz az élet ezzel a kutyussal… 

Kiléptünk a menhely kapuján, egészségügyi okokból mentünk még egy kört, majd visszaérve az autóhoz, kinyitottam a csomagtartó ajtaját. Kombi autóról lévén szó, gondoltam, a jól kipárnázott, nagy helyen kényelmesen fog utazni a kisasszony. Már itt kezdődtek a félreértések, ugyanis beugrani sem volt hajlandó, nem, hogy ott is maradni. Nagy nehezen – kb. ötödszörre - a beemelés után sikerült annyira megnyugtatnom, hogy le tudjam csukni az ajtót. Büszkén mentem előre, de mire kinyitottam az ajtót, Roxy már az első ülésen pózolt. Következő próbálkozásom a hátsó üléssel szintén ilyen eredményre jutott. Ezek után gondoltam, hátratolom a jobb oldali első ülést, és előtte a szőnyegen csak kibírja hazáig, illetve a kutyakozmetikusig. Ő nem így gondolta, mire beültem volna a kormány mögé, már nem volt ott helyem. Ekkor már kezdett kínossá válni a szituáció, nem akartam, hogy a mi kis előadásunkon szórakozzon az érkezők, illetve távozók serege, ezért engedtem, hogy mindketten a bal első ülést válasszuk. Pontosabban én az ülést, Szőröske az ölemet. A kozmetikusig csak pár sarkot kellett autózni, így engedtem az erőszaknak. Persze az ölben utazás sem nyugodt körülmények között zajlott, a kisasszonynak mindent látni kellett, ahová nyúltam, neki azt meg kellett szagolni. Azt hiszem, ha rendőr meglát, ugrott a jogosítványom, de nem így történt, és minden balesetet elkerülve megérkeztünk a „szépségszalonba”.

Természetesen Roxy azóta hozzászokott az autós és tömegközlekedési eszközön történő utazáshoz is, fegyelmezetten foglal helyet boxában, a hátsó ülésen (a szabályoknak megfelelően rögzítve), illetve buszon és vonaton többnyire ölben. Az autóban történő utazás általában így zajlik, ha van kire ülnie vagy feküdnie:

Amikor kicsit szűkösebb a hely:

Amikor megfelelő hely áll rendelkezésére, hogy az ember úgy érezze, egyszerűen csak a sofőrje:

Persze néha átvenné az irányítást...

Az alábbi néhány képpel szeretném illusztrálni, hogy a túrák végpontjaira/ról történő – tömegközlekedési eszköz igénybevételével bonyolított – utazások hogyan zajlanak.

Utazás a kiindulópontra

A szájkosár miatt egy kicsit megszeppenve:

Szájkosár nélkül, de fegyelmezetten:

Kicsit felszabadultabban, ismerkedve az utasokkal:

Elesetten, jelezve, hogy neki jár a kényeztetés:

Utazás haza vagy a szállásra

Fegyelmezetten, kimutatva, hogy ő nagyon jól viselkedik:

Nem eléggé fáradtan, játékra ösztönözve:

Fáradtabban, egy biztos helyet találva:

Nagyon fáradtan, engem ágynak használva:

A ROXY BICYCLE TEAM:

A Gáti Tanya is minden igényt kielégítő szállás volt, mondhatnám, hogy ismét belehúztunk… Ébredés és pakolás után finom, meleg reggelit kaptunk, amit jóízűen fogyasztottunk el. Ezután nyeregbe pattantunk, kigurultunk a kapun, majd Drávaszabolcs felé vettük az irányt, hogy röpke másfél napra visszatérjünk Horvátországba. A határtelepülésen megálltunk még pár percre egy kisboltnál, beszereztük a napközbeni elemózsiánkat, és egyébként is, olyan rég volt már a reggeli… A határátkelőhelyen érdekes módon a magyar rendőrök kérték Roxy papírjait, ezt a szlovén, horvát és szerb határt őrzők sem tették egyszer sem. Az útlevél (ugyanis Szőröske EU-s útlevéllel rendelkezik) természetesen rendben volt és így reggel jólesett az egyik rendőr fiatalember mondata is, akit a bringa-utánfutó kombináció ihletett meg: „ez király!” Kb. negyed óra után ismét átkerekeztünk Alsómihojlácon, majd az Eszék felé vezető útra térve teljesítettük az aznapi unalmas, de kötelező gyakorlatot. Ha lehet fokozni negatív értelemben Stipi biciklijének állapotát, akkor az elképzelhetetlenül hátráltató jelzőt választom, mert egy kevésbé gyakorlott bringás lehet, hogy ennél a sebességnél eldőlt volna a kétkerekűvel. A gyakorlatnak megfelelően felváltva maradtunk le csapattagunkkal, hogy ne szóródjunk szét nagyon. Az elsők pár km után mindig bevárták a hátsó alakzatot, aztán váltás után indultunk tovább. Itt már biztosak voltunk benne, hogy – bár „csak” két és fél napnyi kerekezés várt ránk – az első lehetőségnél szerelő kezeire bízzuk a járgányt. Jó pár bevárásos szakasz után, egy pihenőnél fő navigátorunk, Szivar közölte, hogy Eszék már csak néhány km. Az örömhírnek köszönhetően az elővárosi részen be is fordultunk egy büfé parkolójába, hogy aranysárga energiaitallal segítsük szervezetünket. Az árnyékos teraszon helyet foglalva némi szilárd táplálékot is magunkhoz vettünk, de az emlékeim e vonatkozásban már kicsit megkoptak nyár óta… Roxy maximálisan kihasználta lehetőségeit, kívülről próbálta hűsíteni magát.

Miután mindenki erőt merített a pihenésből és a különféle doppinghatású anyagokból, úgymint: sör, szendvics, müzli szelet, elindultunk az egykori magyar város központja felé. Az utolsó kilométereken a rengeteg jelzőlámpa és villamossíneken történő közlekedés is hátráltatott bennünket, de megúszva a kellemetlen találkozást, megérkeztünk a székesegyház előtti térre. Gyorsan készítettünk is egy fényképet, majd minden további turistáskodás előtt kerékpár szerviz után néztünk.

Azért szakítottunk időt külön fotóra is :-):

Az internet vívmányainak hála, a közelben találtunk egy bringaboltot, ahol rövid eszmecsere után megkezdték Stipi biciklijének javítását. Nagy meleg lévén, az utca másik oldalán lévő bisztróban beszereztem két doboz sört, amit szerencsénknek örvendve Misivel gyorsan el is fogyasztottunk. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy előre ittunk a bizonyos medve bőrére, csak jóval Eszék után derült ki, hogy a gyors (és olcsó) javítás nem a végleges megoldást jelentette. Na de, ne menjünk előre ennyire az időben! Szervizelés után ajándéktárgyak beszerzésére fordítottunk némi időt, majd az óváros felé vettük az irányt. Először leereszkedtünk a Dráva partjára, és az ott kialakított korzón kerekeztünk pár percig bámészkodva. A folyó mindkét partján kellemes teraszos vendéglátó és szórakozó helyek, illetve igényesen kialakított strandok váltották egymást. Mindannyian el tudtunk volna időzni itt, azt hiszem… Fegyelmezettek maradtunk, ezért visszakanyarodtunk a városon átvezető főút mellé, így pár száz méter után máris a várnegyedben találtuk magunkat. A Szentháromság téren aztán – még mindig fegyelmezetten – leültünk a hatalmas napernyővel védett teraszok egyikére, és ittunk egy sört. Sajnos nem időzhettünk sokáig, mert a napi táv egyharmada még előttünk állt. A javításnak hála normális tempóban indultunk el, hogy meghódítsuk Horvátország egyik természet alkotta aszfaltos hullámvasútját, de néhány km múlva kiderült, hogy Stipi bringája - sajnos - újra a régi... Talán egy előnye volt a jól elnyújtott, de nem rövid emelkedőknek és lejtőknek, hogy felfelé egyébként is lassan tudtunk haladni, lefelé pedig gurultunk, ameddig csak bírtunk. Azért az emelkedőknek annyira nem örültünk. Misi és Szivar kicsit lehagyott bennünket, mi pedig Stipivel szépen nyugodtan értünk be abba az áhított kereszteződésbe, ahonnan Almás, aznapi célunk már csak pár km-re volt. Sokáig nem örültünk... Ráfordulva a célegyenesre egy buszt fedeztem fel magam előtt, ami nem nagyon távolodott tőlem. Persze ezt nem a gyorsaságomnak köszönhettem, hanem a végeláthatatlan emelkedőnek. Szerencsére Roxy már nem kívánkozott ki az utánfutóból, nem rángatta azt, így belefeszültem a pedálokba és megcéloztam a jármű hátsó szélvédőjét. Nem bírtam tovább nyeregben, a busz eltűnt a szemem elől, maradt a jól bevált gyalogolva tolás. Nem is tudom, miért, Maribor, illetve a város előtti utolsó szakasz jutott eszembe... A csúcsra felérve lihegtem néhány percig, visszanézve elszörnyülködtem, majd örömmel konstatáltam, hogy Stipi látótávolságon belül van. Akkor ereszkedjünk... Gurulva annyira felgyorsultam, hogy attól féltem, elszáguldok a többiek mellett, ezért folyamatosan fékezve értem be a gyönyörű fekvésű település folyóparti részére. A megérkezés örömére jó néhány fotó készült, de ezt a környezetet egyébként is mindenképpen meg kellett örökíteni.

Az igényesen kialakított faluközpont egyik meghatározó épülete, az egyedi templom:

Na jó, fényképből is megárt a sok, egyébként is fáradtak, éhesek és nem utolsó sorban szomjasak voltunk, így aznap utoljára felkapaszkodtunk egy kisebb emelkedőn, hogy elfoglaljuk szállásunkat a Country House Pod Dudom-ban. Belépve a kapun egy csodaudvar csodaépületekkel tárult a szemünk elé, így az előző éjszakai szállásnál semmivel sem adtuk lejjebb.

Gyors lepakolás után az egyik szállásadó autóval levitt kettőnket a rettentő távolságra lévő (kb. 300 méter) kisboltba, ahol az eladó lány mosolya mellett felvásároltuk majdnem a teljes sörkészletet. Visszaérve örömmel láttam, hogy Stipi és Roxy jól érzi magát az udvaron, a kellemes napsütésben.

A skanzenszerű szállás a kert felől:

Stipi és Roxy továbbra is jól érezte magát...

Rendbe szedtük magunkat, miközben a szállásadók elkészítették a vacsorát egy vár lovagtermének is beillő konyhában, illetve étkezőben, és közölték, hogy ami a hűtőben található, azt nyugodtan fogyasszuk el. Mondanom sem kell, éltünk a lehetőséggel, főleg egy halványsárga, tüzesvizet tartalmazó üveg járt kézről kézre azért, hogy négy kicsi pohár mindig tele legyen.  

A vacsorára egyszerűen nem találok jelzőt, annyira finom és bőséges volt, reggelire is bőven futotta belőle. Nem győztünk pihegni, gondoltuk, kellő sörmennyiség bevitelével enyhítünk teltségérzetünkön és talán nyugodtabban tudunk aludni. Részemről ez teljesen így volt, és úgy emlékszem, Szőröske sem panaszkodott reggel :-).

2015 júniusában már jó pár gyalogtúrán túl voltunk, többször érintettük, illetve haladtunk az Országos Kéktúra jelzésén, de a pecsétgyűjtő mozgalomban addig nem vettünk részt. Korábban évente legalább kétszer megbeszéltem egy volt kollégámmal, hogy pártoló tagként beiratkozom a természetjáró egyesületükbe és nekivágok a nagy kalandnak, de az elhatározást sosem követte tett. A pecsétgyűjtő füzet beszerzése is bonyolultnak tűnt, mert ekkor még úgy tudtam, hogy csak Budapesten lehet hozzájutni. Ezért továbbra sem szigorúan a kék jelzést követve jártuk utunkat. 2015 tavaszán aztán Sanyi barátom szólt, hogy Győrben, a főutcán található „Világjárók boltjában” megvette a füzet legfrissebb példányát. Másnap én is megtettem ugyanezt, persze rögtön két darabot vásároltam, mivel négylábú társamat sem akartam egy túra alkalmával sem otthon hagyni.

Az első kéktúrás szakasz bejárása óta eltelt majdnem másfél év, lassan magunk mögött hagyjuk az 500. kilométerünket is, és én úgy érzem, hogy megfertőzött egy vírus... persze a szó jó értelmében. Ha tehetném, ezt a „kórt” mindenkinek átadnám, mert már eddig is hihetetlen élményeket adott, és minden egyes szakasz teljesítésével erősebb kötődést idéz elő bennem. Azt hiszem, igazából szavakkal leírhatatlan, amit az ember a Kéken haladva érez és magába szív, ezért mindenkinek a személyes megtapasztalást ajánlom.   

A mára 12 fősre duzzadt csapat fele vágott neki tavaly júniusban a Kéktúrának, illetve Balázs már teljesített néhány szakaszt, amit pecsétekkel igazolt is korábban beszerzett füzetében. Első túránkat négy naposra terveztük, melynek megvalósítása Sanyinak, Petinek, Ádámnak és Lacinak sikerült is, mi pedig Balázzsal és Roxyval egyéb elfoglaltság miatt egy nappal később csatlakoztunk a csapathoz. Misi pár nappal korábban foci közben balesetet szenvedett, így erre a hosszú hétvégére nem tudott velünk tartani. Ez a rövid beszámoló a Dobogókő és Visegrád közötti kalandokat mutatja be, azokat az első, meghatározó élményeket, melyek miatt egyre többször és egyre gyakrabban érzek késztetést túracipőt húzni.

A kiinduló, illetve végpontok mellett talán Dobogókő az a hely a kék vonalon, amely szépségében és jelentőségében illik a hosszú vándorlás megkezdéséhez. Sanyiék számára a második, számunkra az első nap reggelén találkoztunk az Eötvös Loránd Turistaház előtti parkban, hogy az első pecsételés (ami igazából legalább kétszer három, mivel a turistaház melletti apró turista múzeumban több régi, de használható pecsétet is találtunk) után nekivágjunk a nagy kalandnak. A turistaház mögötti kilátó részen persze kötelező a fotó:

Miután Dobogókőről leereszkedtünk, mezőkön vágtunk át, Roxy nagyon élvezte a szabadságot és leszegett orral kereste a „vadat”. „Látszik a bokorból két nagy nyúlfül…” :-):

Mivel az első pecsételést nem örökítettük meg, a másodikat kötelező volt. Itt még a régi típusú, ráadásul fémből készült darabot használom a Sikárosi Erdészháznál. A túrázás élményét a pecsételések még egy kicsit különlegesebbé teszik, sokszor magát a pecsételőhelyet megtalálni is egy kaland, de a kéktúrázás így teljes.

A mezőket magunk mögött hagyva visszatértünk az erdőbe, a Kárpát-forrás közelében Sanyi híres vándorbotja és kalapja „állt modellt” nekem egy fénykép erejéig.

Roxy és a magam nevében is elhelyeztem egy-egy kis követ a műalkotás teljesebbé tétele érdekében. Szerencsére nem tettem tönkre az elődök munkáját…

A pilisszentlászlói kocsmában a harmadik lenyomatot is elhelyeztük a füzetben, majd elfogyasztottunk néhány szendvicset és megkóstoltuk a csapolt sört. Eközben Szőröske a helyi lakosság egy tagjával ismerkedett és vitatta meg az élet nagy dolgait.

A Nagy-Villámig vezető, viszonylag hosszabb szakaszon is megálltunk egy kicsit pihenni, amire a meleg és az előttünk álló emelkedő miatt is szükség volt. Roxy is hűsölt egy kicsit, de egyből új erőre kapott, amint a fiúk elővették az uzsonnát. Nem is maradt éhen…

Az aránylag fárasztóbb szakasz ajándékkal is szolgált nekünk, pazar kilátásban részesültünk:

Háttérben a Pilis változatos domborzata és a Duna:

A Nagy-Villámra felérve – miközben mi ismét pecsételtünk – Roxy magasabb szintre helyezte a pihenést. A kompozíció címe: Kislány virágszirmokkal.

Bár a napi szakasz Visegrádon, a kompkikötőnél végződött, szállást Nagymaroson találtunk. Ennek megfelelően gyorsan pecsételtünk egy utolsót a pénztárnál, még gyorsabban ittunk egy sört, majd pár percig élveztük a kora nyári lágy szellőt a Duna felett. Háttérben a visegrádi Fellegvár.

A nagymarosi oldalon még néhány km-t sétálnunk kellett, hogy elfoglalhassuk szállásunkat a Sólyom Kempingben, de lepakolás és felfrissülés után kényelembe helyezve magunkat fogyasztottuk el jól megérdemelt vacsoránkat és enyhítettük szomjunkat.

Azt gondolom, hogy elsőre ez a 24,2 km-es szakasz azért is volt jó választás, mert mindenből van benne egy kicsi, ami a teljes távra jellemző: erdők, mezők, emelkedők, lejtők, folyó, kilátó, vár, és nem utolsó sorban a vándor felfrissülését szolgáló intézmények :-).

A remek szállás nagyon jó alkalmat adott arra, hogy kipihenjük magunkat és erőt merítsünk túránk utolsó napjára. Inkább lelki erőre volt szükségünk, ugyanis az előző este kezdődő eső nem csillapodott reggelre sem. A lehetőségekhez mérten vízhatlanná alakítva magunkat és felszerelésünket, visszagurultunk a tavakhoz, hogy elfogyasszuk reggelinket. Roxyt természetesen csak a kép elkészítésének idejére tettem ki az időjárás viszontagságainak, ő egyébként a siker érdekében mindig hajlandó áldozatot hozni. Persze megfelelő ellentételezés fejében, ami az esetek nagy többségében valamilyen ételjuttatás formájában valósul meg… 

A reggeli elkészültéig azért egészségünk megóvására is gondot fordítottunk, védőitalt vettünk magunkhoz. A kép arányai kicsit csalókák lehetnek, mindenkit megnyugtatok, nem egy korsó pálinkát ittunk fejenként :-).

A pálinka kedélyemelő hatásának köszönhetően kicsit türelmesebben és vidámabban vártuk a reggelit, Roxy pedig órákig elücsörög az ölemben némi kényeztetés mellett.

Aztán ahogy az illatos, gőzölgő melegszendvicsek megérkeztek, mindannyian kicsit izgatottabbá váltunk. Négylábú társam különösen felélénkült.

A felkészülés elérte a maximális szintet, így bringára (és utánfutóba) pattantunk, hogy akadályt nem ismerve utat vágjunk a nem gyérülő esőcseppek között. A szürkeségben kerülgettük a tócsákat, majd Magyargencsre beérve a kastély udvarán rengeteg „megacélosodott” háborús szörnyeteget pillantottunk meg. Megítélésünk szerint a legtöbb kiállítási tárgy életkora elérte, sőt meg is haladta az 50 évet, össztömegük pedig a többszáz tonnát. Rövid pihenőt tartottunk, hogy közelebbről is megszemlélhessük a múlt letűnt emlékeit, melyek nem feltétlenül jó érzéseket keltettek bennünk. A fiúk éppen egy MÍG 21-es típusú vadászgép mellett állnak:

Elhagyva a „vastemetőt”, még mindig esőben haladtunk egy kereszteződésig, ahol el kellett döntenünk, hogy Tétet melyik irányból közelítjük meg. A kevésbé forgalmas utat választottuk, így elindultunk Szany felé. Mivel addig folyadék áldásában csak kívülről részesültünk, némi sörbevitel mellett döntöttünk. Szany főutcáján bevettük magunkat egy kisvendéglőbe, illetve annak teraszára. Nem tudom, hogy ajándékba kaptuk-e az útirány választása miatt, de elállt az eső és kezdett felszakadozni a felhőzet. Ennek örömére ittunk is pár korty sört…

Majd Roxy ismerkedett a pultoslánnyal, mivel egyedül ő volt szimpatikus neki, a vendégek nem. Ezt egyértelműen értésünkre is adta…

Szanyból kiérve pár km-t töltésen haladtunk, ami a mély kavicsos talajt és az előző pihenőt figyelembe véve nem volt kellemes érzés. Nagy nehezen túljutottunk rajta és ráfordultunk a Mórichida felé vezető útra, hogy ismét keresztezzük a Rábát. Miután ez megtörtént, egy bekötőúton szép épületet fedeztünk fel, ezért ismét rövid pihenőt tartottunk. Megpróbáltunk egy közös fotót készíteni a XIII. század derekán, román stílusban épült templommal. Többé-kevésbé sikerült…

Ezután búcsút vettünk aktuális túránk névadó folyójától. Úgy gondolom, a már több éve alkalmazott módszer most is bevált, a Rába nagyon szép vidékeken vezetett keresztül bennünket és sok-sok élményt szereztünk.

Mórichidát elhagyva már napsütésben tekertünk, így Tétre beérve csak valamilyen ebédről kellett gondoskodnunk. Ez is jól sikerült, a Pedró Bisztróban mindenki talált magának fogára valót, a sör mellett természetesen. Szőröske is kapott a finom falatokból, de a fénykép kedvéért nem akartam felemelni az asztalra.

Koroncó megközelítése kicsit nehezebben ment, mint ahogy azt előtte gondoltam, de a látvány adott némi lelki kárpótlást a „kínokért”. Az aszfaltcsíkot mindkét oldalon gyönyörű és változatos növényzet szegélyezi, kicsit meseerdős a környék. Egy utolsó sört terveztünk barátunk vendéglőjében, de sajnos túl korán értünk oda, nem volt nyitva. Várakozni nem akartunk és nem is mertünk, mert elég sötét fellegek gyülekeztek az égen, a szél is feltámadt. Gondoltuk, legyünk biztonságban, azt a pár km-t gyorsan letudjuk, és jöhet a megérdemelt ünneplés. Közben Roxy úgy döntött, hogy végleg elege van az utánfutó „börtönből”. Kitartó munkájának köszönhetően a cipzár mellett akkora lyuk keletkezett, hogy át tudott rajta bújni. Már deréktól felfelé az utánfutón kívül szemlélte az eseményeket, így a pórázzal rögzítenem kellett a csőváz hátsó részéhez. Mindenesetre így sem voltam egészen nyugodt, ezért nem bántam, hogy elértünk Győr határába, és megúsztuk az újabb zuhét is. Beérve a városba a Fehér Holló söröző teraszán helyet foglaltunk, én pedig ismét megkaptam szokásos hasmelegítőmet.

Néhány perc elteltével lepihent a kisasszony, mert úgy gondolta, hogy ő már mindent megtett a túra sikerének érdekében, a sört pedig nem szereti :-).

A célba érkezést követően mindannyiunk egyöntetű véleménye volt, hogy ez a túra valamennyi nehézség és hátráltató tényező ellenére nagyon jól sikerült, minden percét élveztük, ami a jövőre, illetve a jövőbeni túrákra gondolva kellő motivációt jelent. 

Roxy ezen a túrán sajnos nem tudott velünk tartani, mert egy pár héttel korábbi bringatúrán balesetet szenvedett, rálépett egy ló a lábára. A kisasszony szerencsére megúszta könnyebb sérüléssel, „csak” az egyik lábujján repedt fel a bőr, de az rendesen… Négy napon keresztül csak egészséges lábbal tudta volna élvezni a kalandokat, ezért itthon biztonságban gyógyulgatott. Bár a blog egyértelműen Szőröske kalandjairól szól, úgy döntöttem, hogy néhány képet mégis felteszek erről a túráról is, mert gyönyörű helyeken jártunk.

Persze ez a bejegyzés sem maradhat nélküle, ezért elsőként egy jellemző kép arról, ahogy a túrákon érzi magát (mindenhová felmászik, benéz, beszagol...):

Négy napos túránkra Balatonfüredről indultunk, egy éjszakát Zánkán, a szabadidőközpontban, két éjszakát pedig Káptalantótiban, Peti barátunk kedves szüleinél, illetve egy vendégházban töltöttünk. Itt még Balatonfüreden:

Az első napon a Balaton-felvidék gyönyörű dimbes-dombos táján haladtunk keresztül, érintve többek között, Vászolyt, Pécselyt és Dörgicsét. Dörgicsén igyekeztünk tenni róla, hogy a szállásra jó hangulatban érkezzünk:

Zánkán csatlakozott hozzánk Balázs, így az esti sütögetés és meccsnézés után másnap reggel vele együtt indultunk tovább nyugatra.

Jártunk Kékkúton, a falu mellett feltöltöttük vízkészleteinket a híres ásványvíz forrásából:

Salföld felé továbbhaladva összetalálkoztunk néhány barátságos lóval is:

Lehet, hogy Roxy itt is összetűzésbe került volna „nagy testvéreivel” :-)

Salföldöt elhagyva átvágtunk az utolsó dombon, aztán megpillantottuk az áhított települést, Káptalantótit. Nagyon jól éreztük itt magunkat mindkét éjszaka…

A jókedv végigkísért bennünket az utolsó két napon is:

Kilátás a Tóti-hegyről:

Aznapra még tervben volt a Nemesgulács és a Badacsony meghódítása is, így nagy iramban legurultunk, hogy minél tovább tartson a lendület. A Kisfaludy kilátóba felmászva gyönyörű panoráma fogadott bennünket:

Utolsó napra már csak egy hegy, a Csobánc maradt, rajta keresztül jutottunk el Tapolcára, túránk végállomására. A kilátás innen is pazar:

A vár pedig mint egy korona áll, illetve ül a tetején:

Az élesszemű olvasónak bizonyára feltűnt, hogy egy hegy mégiscsak kimaradt, pedig néhány képen látható… Valóban, ebbe a túrába a Szent György-hegy nem fért bele, azonban nemrég jártunk ott is kéktúra keretében, amiről már egy korábbi posztban hírt is adtam.

Ahogy a bejegyzés elején említettem, négylábú társam ezen a túrán nem volt velünk, viszont a most hétvégére tervezett kalandokról biztosan nem fog lemaradni :-). Három napos túra keretében bejárjuk az Országos Kéktúra 18. szakaszát, Nógrádból Becskéig gyalogolunk. Természetesen később a beszámoló sem fog elmaradni…

Előző este lakodalomba csöppentünk, de azon kívül, hogy majdnem készült egy közös fotó az ifjú párral, miközben a bringákat mellettük toltuk el éjszakai helyükre, nem vettünk részt az ünneplésben. Pedig az addigi teljesítményünk alapján egészen biztosan megérdemeltük volna ;-). Négy ágyas szobánk eléggé szűkösnek bizonyult, de a majdnem akkora alapterületű fürdőszoba kárpótolt egy kicsit bennünket. Persze a csomagokat nem az ágyban kellett tárolni, kivéve egyet… A kisasszony lehet, hogy kiszökött éjszaka mulatozni, mert nem nagyon akaródzott felkelnie reggel:

Rögtön magához tért, amikor kinyitottam a tágas füves területre nyíló ajtót, az orrát a földhöz szegezte és megindult körbe-körbe, izgatottan szaglászva. Nagy segítséget nyújtott nekem a pakolásban, így hamar asztalhoz tudtunk ülni, reggelinket elfogyasztani. Az energiabevitel után kellemes napsütésben ültünk bringára, illetve utánfutóba, hogy ismét megközelítsük a Drávát. Stipi biciklije itt már nem csak hátráltatott bennünket, hanem akadályozott is, ezért meglehetősen lassan tudtunk haladni. Persze nem hagytuk egyedül, valamelyikünk mindig vele együtt haladt. Szerencsére egyébként sem kellett rohannunk, mivel erre a napra kisebb távot terveztünk. A melegre való tekintettel azért pihenőt is tartottunk, ahol Roxy figyelme természetesen nem lankadt.

Meglehetősen sík terepen, főként aszfalton haladtunk különösebb inger nélkül, majd elértünk Alsómihojlác határába. A település nagyon közel fekszik a határhoz, és mivel aznapi szállásunk magyar földön várt ránk, felkerestünk egy nagyobb üzletet enni- és innivaló beszerzés céljából. Ki tudja, milyen körülmények várnak ránk – gondoltuk. Vásárlásunk mellett egy másik nyomós érv is szólt: az aznapi első kilométerek után, egy kis pihenő alatt a térképet böngészve láttuk, hogy a határmenti várost elhagyva egy tó mellett fogunk elhaladni. Elhatároztuk, hogy amennyiben lehetőség lesz rá, a nagy melegre és az aránylag kis távra tekintettel megmártózunk benne. Friss beszerzésünkkel felpakolva el is indultunk, hogy ez minél hamarabb bekövetkezhessen. Megközelítettük az áhított vízfelületet, de a látványos partmenti növényzetet végig kerítés zárta el előlünk, nem találtunk egy apró lehetőséget sem külsőleg hűsíteni felforrósodott szervezetünket. A döntés hamar megszületett: irány Magyarország! Pár percnyi tekerés után át is haladtunk túránk névadó folyója felett, ami jó pár nap után hazatérést jelentett. A Dráva, mint határfolyó és a híd, ami összeköti Horvátországot hazánkkal:

Még a határ elérése előtt furcsa gondolatok jutottak eszembe. A két délszláv országban megtanult és előszeretettel használt szavak (pl.: pivo :-)) helyett - hacsak kis időre is - ismét magyarul kell "kommunikálni". Persze nagyon szeretem az anyanyelvemet, de jóleső érzés, amikor külföldön az ember a néhány röptében megtanult szó használatát követően mosolyt kap cserébe. Ennek örömére magyar oldalon el is fogyasztottuk a horvát sört és harapnivalókat:

A sikeres "akklimatizálódás" után felkerekedtünk, hogy Drávaszabolcs érintésével felfedezzük a Matty településen található, Gáti Tanya nevű lovastanyát, aznapi szállásunkat. A küldetés sikeresnek bizonyult, bár Misi és Stipi pár száz méteren keresztül másik két bringást követett, nem bennünket... Miután valamennyien a megfelelő kapun haladtunk át, ez a látvány fogadott. A szobákat rejtő házikó:

A kiszolgáló épületek és az udvar egy része:

Miután az összes csomagot felcipelve Misivel és Roxyval elfoglaltuk az emeleti szobánkat, kiderült, hogy a zuhanyzónk cseppet hiányos. Némi egyezkedés után a földszinten egy háromszor akkora apartmant kaptunk, hatalmas "társalgó résszel" és tökéletes fürdőszobával :-). Aznap este nálunk nézte az egész csapat az EB meccset... Sikeres tisztálkodás után a vacsoránkra várakoztunk:

Az első fogás nem váratott sokáig magára:

A vacsora elfogyasztása után nagyon nehéz volt az asztaltól felállni, de szerencsére az említett apartmanunk csak pár méterre volt az étterem teraszától, így, ha nagy nehézségek árán is, de átcipeltük magunkat a TV elé, ahol Roxy már várt ránk. Azt gondolom, jól terveztünk, pont jókor, pont jó helyre érkeztünk ezen a pihenőnapon, erőt tudtunk gyűjteni a következő rengeteg látnivalóra és élményre. Biztosítok mindenkit, egyik sem maradt el...