A változatosság kedvéért ebben a bejegyzésben nem egy régi gyalogtúra élményeit fogom közreadni, hanem a legközelebbi múltban, 2016. november elején teljesített – kalandokban gazdag – három nap történéseit osztom meg. Nógrádtól Becskéig tapostuk a sarat, illetve süllyedtünk el benne bokáig vagy még jobban, ami legalább annyi vidámságot okozott nekünk, mint amennyit bosszankodtunk miatta. Az időjárás előrejelzés nem kényeztetett el bennünket túl jó kilátásokkal, de nem volt mit tenni, a szállást lefoglaltuk, és a csapat legtöbb tagjának ez a hétvége felelt meg. Így is voltak távollévők betegség és egyéb halaszthatatlan elfoglaltság miatt. 

Első napra egy rövid szakaszt terveztünk, mivel a helyi tömegközlekedési viszonyokhoz kellett igazodnunk, illetve Győrből Nógrád megyébe eljutni sem pár pillanat műve. Szendehelyen, aznapi túránk végpontjában parkoltunk le az autókkal, majd busszal utaztunk át Nógrádba. A csapat többsége nem látta még a várat, így felkapaszkodtunk a nagy kiterjedésű, de erősen lepusztult egykori erődítményhez, ahol a kötelező csapatkép készült:

Mivel már majdnem délre járt, elfogyasztottuk első szendvicseinket, majd körbejártunk a romos falak között. Ez a sarokbástya talán a legjobban eredeti állapotra feljavított része a várnak:

Na jó, egy aprót füllentettem… Miután leszálltunk a buszról, nem egyből a várba vezetett az utunk, először gyorsan kipihentük a hosszú utazást. Egy közeli vendéglőben hidratáltuk magunkat sör, illetve fröccs formájában. A bejegyzést azonban mégsem kezdhettem azzal a mondattal, hogy megálltunk kocsmázni… Roxy okosan várta a tényleges indulást, pedig jó néhány helyi lakos is az egységben múlatta az időt, méghozzá nem is halkan.

Ismét az eredeti idősíkba ugorva: Pár száz métert ereszkedtünk a vártól, hogy megejtsük első pecsételésünket a vasútállomás melletti információs táblánál. Miután ezt mindenki sikeresen teljesítette, elindultunk aznapi távunkra, ami mondhatnám, kötelező volt, mivel jócskán elmúlt már dél. Kicsit még aszfalton haladtunk, majd elhagyva a települést belegázoltunk az avarba. Itt még nem sejtettük, hogy a következő órákban, napokon szintén puha, de egészen más jellegű talajon kell korcsolyáznunk.

Nem túl meredek, de annál kitartóbb emelkedőt legyűrve megálltunk pár percre igazítani a szerelvényen és a megfelelő rétegvariációt felölteni annak érdekében, hogy ne fázzunk meg. Közben persze egy-egy képre is jutott idő:

A kisasszony figyelme egy pillanatra sem lankadt, teljes átéléssel és odaadással teljesítette a túra minden egyes méterét. A pihenő alatt Tibi elővette a térképét és közölte, hogy nemsokára egy „Lokó” pihenő nevű magaslatra érünk, ahonnan szép kilátás ígérkezik. A név hallatán mindenki úgy érezte, hogy egy kis Latin-Amerika vár rá, így az alacsony hőmérséklet is elviselhetőbbé vált, legalább néhány másodpercre. Megérkezve az említett helyre egy fedett pihenőt találtunk, ahol a pálinkának és szendvicseknek köszönhetően a hangulat tényleg oldódott valamelyest. Az ígért panorámát is megkaptuk, amit igyekezett mindenki megörökíteni.

Lelki és testi energiával feltöltődve indultunk tovább, egyelőre avaron. A lombozat nagy része már a talpunk alatt zörgött, de változatos színpalettáját még nem engedte át teljesen a természet.

Kiérve az erdőből, a talaj némileg megváltozott, kezdtünk ismerkedni a korábbi, több napos csapadék utóhatásaival. Szintemelkedés híján azonban ez még könnyen ment.

Aztán elkezdett emelkedni az út… Még az aránylag mély barázdákkal ellátott túracipők is kezdtek saját életre kelni, mozdulataink pedig egyre viccesebbé válni.

Egy-egy dupla Lutz és Rittberger (természetesen leszúrt) ugrás kifogástalan végrehajtásáért az útvonal magas pontszám helyett ilyen panorámával díjazott bennünket:

Végre ismét szilárd talajon tudtunk haladni, aztán megint puha avarszőnyeg segítette szervezetünk regenerálódását. A kép megtévesztő lehet, képtelenség Roxy elé keveredni a túra során. Itt arról van szó, hogy a kisasszony szokásos népszámlálását tartja, senkit sem hagy nagyon lemaradni:

Nehogy véletlenül utánpótlás nélkül maradjon a bokáig – esetenként feljebb – érő sár, elkezdett esni az eső. Előkerültek a különböző fajtájú és méretű esőkabátok és egyéb szerkezetek.

Itt éppen Tibi mutatja be az idei ősz legdivatosabb modelljét, a „vándorvarázsló” típusú egyberészest. (A bot nem tartozéka a felszerelésnek, külön előállítandó, illetve beszerezhető.) Azt hiszem, a háttér éppen megfelelő választás volt, bár nem tudatos.

Az erdészeti gépek tevékenysége nagyban elősegíti a gyalogos közlekedést, ezzel erőteljesen hozzájárul izomzatunk fejlesztéséhez.

Rövid, de annál intenzívebb korcsolyázás után megérkeztünk aznapi utolsó előtti pecsételőhelyünkhöz, az Irma Forráshoz.

A kecsegtető lehetőség ellenére folyadékot és szilárd táplálékot is saját készleteinkből fogyasztottunk. A fénykép készítése után kicsit megijedtem, mert első pillantásra Roxy villámtekintete rémisztő volt, de a technika ördögének szüleménye csak egy másodpercig tudott megzavarni.

A pihenő után igyekeznünk kellett, mert az egyébként is kevés fényt átengedő szürke égbolt mellett a sötétedés is közeledett. A rossz útviszonyokhoz képest belehúztunk, de Szendehelyre már sötétben értünk. Az utolsó kép már félhomályban készült:

Az utolsó pecsét begyűjtése után a lehetőségekhez mérten mindenki sártalanította magát, majd átautóztunk másnapi kiindulópontunkra, Alsópeténybe, ahol egyébként a szállást is foglaltuk. Mivel aránylag nagy létszámmal indultunk neki ennek a három napnak, csak két külön szállást találtunk, így a csapat egyik fele a Zsálya, másik fele a Körtefa Vendégházba vackolta be magát az egyre erősődő esőben. Közös programként még egy vacsorát terveztünk a Hármaskönyv Étteremben, azonban – annak ellenére, hogy korán érkeztünk – már nem volt hely. A felszolgálók későbbi asztalüresedéssel sem kecsegtettek, így egy hirtelen ötlet eredményeképpen elvitelre rendeltünk vacsorát. A majd’ másfél órás várakozást és az azt megelőző lelombozódást is megérte ez a „b változat”, mert ilyen finom és elképesztően bőséges vacsorát még egyikünk sem evett. Az egyszemélyes tálak kivétel nélkül minimum két adag ételt tartalmaztak, így a következő napi vacsora beszerzése is megoldódott szinte valamennyiünk számára. A vacsorához hasonlóan a szállások is maximálisan megfeleltek elvárásainknak, ezért elégedetten hajtottuk álomra fejünket.

A bejegyzés tényleges tartalmának kifejtése előtt kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben. Arról már beszéltem, hogy Roxy a Győri Állatmenhely lakója volt, és 2013 januárjában onnan „költözött hozzám”. Azt azonban nem említettem, hogy ez a költözés milyen kalandos módon zajlott le…

A menhely általános szabályzata alapján a szuka kutyákat kizárólag ivartalanítás után engedik a befogadójukhoz, melynek időpontja és a papíron történő örökbe fogadás között azonban akár hetek is eltelhetnek. Ez Szőröske esetében is így volt, de hogy ne kelljen ennyi időt várnunk, engedélyt kaptam, hogy ideiglenesen kihozhassam ivartalanítás nélkül. Gondoltam, mindketten szokjuk egy kicsit a közös életet és ki is csinosítom – kutyakozmetikus segítségével – a kisasszonyt. Természetesen a műtét elvégzésének idejére vissza kellett vinnem új lakótársamat, amit ígéretemhez híven meg is tettem. Részleteket nem tudtam előző életéről, csak annyit, hogy családi ház, illetve annak kertjének lakója volt, az utolsó időkben több hasonszőrű társával együtt. Ennek megfelelően azt sem tudtam, hogy az autózást hogy bírja. Nos, már az első hazaútunkon kiderült számomra, hogy csupa öröm és kaland lesz az élet ezzel a kutyussal… 

Kiléptünk a menhely kapuján, egészségügyi okokból mentünk még egy kört, majd visszaérve az autóhoz, kinyitottam a csomagtartó ajtaját. Kombi autóról lévén szó, gondoltam, a jól kipárnázott, nagy helyen kényelmesen fog utazni a kisasszony. Már itt kezdődtek a félreértések, ugyanis beugrani sem volt hajlandó, nem, hogy ott is maradni. Nagy nehezen – kb. ötödszörre - a beemelés után sikerült annyira megnyugtatnom, hogy le tudjam csukni az ajtót. Büszkén mentem előre, de mire kinyitottam az ajtót, Roxy már az első ülésen pózolt. Következő próbálkozásom a hátsó üléssel szintén ilyen eredményre jutott. Ezek után gondoltam, hátratolom a jobb oldali első ülést, és előtte a szőnyegen csak kibírja hazáig, illetve a kutyakozmetikusig. Ő nem így gondolta, mire beültem volna a kormány mögé, már nem volt ott helyem. Ekkor már kezdett kínossá válni a szituáció, nem akartam, hogy a mi kis előadásunkon szórakozzon az érkezők, illetve távozók serege, ezért engedtem, hogy mindketten a bal első ülést válasszuk. Pontosabban én az ülést, Szőröske az ölemet. A kozmetikusig csak pár sarkot kellett autózni, így engedtem az erőszaknak. Persze az ölben utazás sem nyugodt körülmények között zajlott, a kisasszonynak mindent látni kellett, ahová nyúltam, neki azt meg kellett szagolni. Azt hiszem, ha rendőr meglát, ugrott a jogosítványom, de nem így történt, és minden balesetet elkerülve megérkeztünk a „szépségszalonba”.

Természetesen Roxy azóta hozzászokott az autós és tömegközlekedési eszközön történő utazáshoz is, fegyelmezetten foglal helyet boxában, a hátsó ülésen (a szabályoknak megfelelően rögzítve), illetve buszon és vonaton többnyire ölben. Az autóban történő utazás általában így zajlik, ha van kire ülnie vagy feküdnie:

Amikor kicsit szűkösebb a hely:

Amikor megfelelő hely áll rendelkezésére, hogy az ember úgy érezze, egyszerűen csak a sofőrje:

Persze néha átvenné az irányítást...

Az alábbi néhány képpel szeretném illusztrálni, hogy a túrák végpontjaira/ról történő – tömegközlekedési eszköz igénybevételével bonyolított – utazások hogyan zajlanak.

Utazás a kiindulópontra

A szájkosár miatt egy kicsit megszeppenve:

Szájkosár nélkül, de fegyelmezetten:

Kicsit felszabadultabban, ismerkedve az utasokkal:

Elesetten, jelezve, hogy neki jár a kényeztetés:

Utazás haza vagy a szállásra

Fegyelmezetten, kimutatva, hogy ő nagyon jól viselkedik:

Nem eléggé fáradtan, játékra ösztönözve:

Fáradtabban, egy biztos helyet találva:

Nagyon fáradtan, engem ágynak használva:

A ROXY BICYCLE TEAM:

A Gáti Tanya is minden igényt kielégítő szállás volt, mondhatnám, hogy ismét belehúztunk… Ébredés és pakolás után finom, meleg reggelit kaptunk, amit jóízűen fogyasztottunk el. Ezután nyeregbe pattantunk, kigurultunk a kapun, majd Drávaszabolcs felé vettük az irányt, hogy röpke másfél napra visszatérjünk Horvátországba. A határtelepülésen megálltunk még pár percre egy kisboltnál, beszereztük a napközbeni elemózsiánkat, és egyébként is, olyan rég volt már a reggeli… A határátkelőhelyen érdekes módon a magyar rendőrök kérték Roxy papírjait, ezt a szlovén, horvát és szerb határt őrzők sem tették egyszer sem. Az útlevél (ugyanis Szőröske EU-s útlevéllel rendelkezik) természetesen rendben volt és így reggel jólesett az egyik rendőr fiatalember mondata is, akit a bringa-utánfutó kombináció ihletett meg: „ez király!” Kb. negyed óra után ismét átkerekeztünk Alsómihojlácon, majd az Eszék felé vezető útra térve teljesítettük az aznapi unalmas, de kötelező gyakorlatot. Ha lehet fokozni negatív értelemben Stipi biciklijének állapotát, akkor az elképzelhetetlenül hátráltató jelzőt választom, mert egy kevésbé gyakorlott bringás lehet, hogy ennél a sebességnél eldőlt volna a kétkerekűvel. A gyakorlatnak megfelelően felváltva maradtunk le csapattagunkkal, hogy ne szóródjunk szét nagyon. Az elsők pár km után mindig bevárták a hátsó alakzatot, aztán váltás után indultunk tovább. Itt már biztosak voltunk benne, hogy – bár „csak” két és fél napnyi kerekezés várt ránk – az első lehetőségnél szerelő kezeire bízzuk a járgányt. Jó pár bevárásos szakasz után, egy pihenőnél fő navigátorunk, Szivar közölte, hogy Eszék már csak néhány km. Az örömhírnek köszönhetően az elővárosi részen be is fordultunk egy büfé parkolójába, hogy aranysárga energiaitallal segítsük szervezetünket. Az árnyékos teraszon helyet foglalva némi szilárd táplálékot is magunkhoz vettünk, de az emlékeim e vonatkozásban már kicsit megkoptak nyár óta… Roxy maximálisan kihasználta lehetőségeit, kívülről próbálta hűsíteni magát.

Miután mindenki erőt merített a pihenésből és a különféle doppinghatású anyagokból, úgymint: sör, szendvics, müzli szelet, elindultunk az egykori magyar város központja felé. Az utolsó kilométereken a rengeteg jelzőlámpa és villamossíneken történő közlekedés is hátráltatott bennünket, de megúszva a kellemetlen találkozást, megérkeztünk a székesegyház előtti térre. Gyorsan készítettünk is egy fényképet, majd minden további turistáskodás előtt kerékpár szerviz után néztünk.

Azért szakítottunk időt külön fotóra is :-):

Az internet vívmányainak hála, a közelben találtunk egy bringaboltot, ahol rövid eszmecsere után megkezdték Stipi biciklijének javítását. Nagy meleg lévén, az utca másik oldalán lévő bisztróban beszereztem két doboz sört, amit szerencsénknek örvendve Misivel gyorsan el is fogyasztottunk. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy előre ittunk a bizonyos medve bőrére, csak jóval Eszék után derült ki, hogy a gyors (és olcsó) javítás nem a végleges megoldást jelentette. Na de, ne menjünk előre ennyire az időben! Szervizelés után ajándéktárgyak beszerzésére fordítottunk némi időt, majd az óváros felé vettük az irányt. Először leereszkedtünk a Dráva partjára, és az ott kialakított korzón kerekeztünk pár percig bámészkodva. A folyó mindkét partján kellemes teraszos vendéglátó és szórakozó helyek, illetve igényesen kialakított strandok váltották egymást. Mindannyian el tudtunk volna időzni itt, azt hiszem… Fegyelmezettek maradtunk, ezért visszakanyarodtunk a városon átvezető főút mellé, így pár száz méter után máris a várnegyedben találtuk magunkat. A Szentháromság téren aztán – még mindig fegyelmezetten – leültünk a hatalmas napernyővel védett teraszok egyikére, és ittunk egy sört. Sajnos nem időzhettünk sokáig, mert a napi táv egyharmada még előttünk állt. A javításnak hála normális tempóban indultunk el, hogy meghódítsuk Horvátország egyik természet alkotta aszfaltos hullámvasútját, de néhány km múlva kiderült, hogy Stipi bringája - sajnos - újra a régi... Talán egy előnye volt a jól elnyújtott, de nem rövid emelkedőknek és lejtőknek, hogy felfelé egyébként is lassan tudtunk haladni, lefelé pedig gurultunk, ameddig csak bírtunk. Azért az emelkedőknek annyira nem örültünk. Misi és Szivar kicsit lehagyott bennünket, mi pedig Stipivel szépen nyugodtan értünk be abba az áhított kereszteződésbe, ahonnan Almás, aznapi célunk már csak pár km-re volt. Sokáig nem örültünk... Ráfordulva a célegyenesre egy buszt fedeztem fel magam előtt, ami nem nagyon távolodott tőlem. Persze ezt nem a gyorsaságomnak köszönhettem, hanem a végeláthatatlan emelkedőnek. Szerencsére Roxy már nem kívánkozott ki az utánfutóból, nem rángatta azt, így belefeszültem a pedálokba és megcéloztam a jármű hátsó szélvédőjét. Nem bírtam tovább nyeregben, a busz eltűnt a szemem elől, maradt a jól bevált gyalogolva tolás. Nem is tudom, miért, Maribor, illetve a város előtti utolsó szakasz jutott eszembe... A csúcsra felérve lihegtem néhány percig, visszanézve elszörnyülködtem, majd örömmel konstatáltam, hogy Stipi látótávolságon belül van. Akkor ereszkedjünk... Gurulva annyira felgyorsultam, hogy attól féltem, elszáguldok a többiek mellett, ezért folyamatosan fékezve értem be a gyönyörű fekvésű település folyóparti részére. A megérkezés örömére jó néhány fotó készült, de ezt a környezetet egyébként is mindenképpen meg kellett örökíteni.

Az igényesen kialakított faluközpont egyik meghatározó épülete, az egyedi templom:

Na jó, fényképből is megárt a sok, egyébként is fáradtak, éhesek és nem utolsó sorban szomjasak voltunk, így aznap utoljára felkapaszkodtunk egy kisebb emelkedőn, hogy elfoglaljuk szállásunkat a Country House Pod Dudom-ban. Belépve a kapun egy csodaudvar csodaépületekkel tárult a szemünk elé, így az előző éjszakai szállásnál semmivel sem adtuk lejjebb.

Gyors lepakolás után az egyik szállásadó autóval levitt kettőnket a rettentő távolságra lévő (kb. 300 méter) kisboltba, ahol az eladó lány mosolya mellett felvásároltuk majdnem a teljes sörkészletet. Visszaérve örömmel láttam, hogy Stipi és Roxy jól érzi magát az udvaron, a kellemes napsütésben.

A skanzenszerű szállás a kert felől:

Stipi és Roxy továbbra is jól érezte magát...

Rendbe szedtük magunkat, miközben a szállásadók elkészítették a vacsorát egy vár lovagtermének is beillő konyhában, illetve étkezőben, és közölték, hogy ami a hűtőben található, azt nyugodtan fogyasszuk el. Mondanom sem kell, éltünk a lehetőséggel, főleg egy halványsárga, tüzesvizet tartalmazó üveg járt kézről kézre azért, hogy négy kicsi pohár mindig tele legyen.  

A vacsorára egyszerűen nem találok jelzőt, annyira finom és bőséges volt, reggelire is bőven futotta belőle. Nem győztünk pihegni, gondoltuk, kellő sörmennyiség bevitelével enyhítünk teltségérzetünkön és talán nyugodtabban tudunk aludni. Részemről ez teljesen így volt, és úgy emlékszem, Szőröske sem panaszkodott reggel :-).

2015 júniusában már jó pár gyalogtúrán túl voltunk, többször érintettük, illetve haladtunk az Országos Kéktúra jelzésén, de a pecsétgyűjtő mozgalomban addig nem vettünk részt. Korábban évente legalább kétszer megbeszéltem egy volt kollégámmal, hogy pártoló tagként beiratkozom a természetjáró egyesületükbe és nekivágok a nagy kalandnak, de az elhatározást sosem követte tett. A pecsétgyűjtő füzet beszerzése is bonyolultnak tűnt, mert ekkor még úgy tudtam, hogy csak Budapesten lehet hozzájutni. Ezért továbbra sem szigorúan a kék jelzést követve jártuk utunkat. 2015 tavaszán aztán Sanyi barátom szólt, hogy Győrben, a főutcán található „Világjárók boltjában” megvette a füzet legfrissebb példányát. Másnap én is megtettem ugyanezt, persze rögtön két darabot vásároltam, mivel négylábú társamat sem akartam egy túra alkalmával sem otthon hagyni.

Az első kéktúrás szakasz bejárása óta eltelt majdnem másfél év, lassan magunk mögött hagyjuk az 500. kilométerünket is, és én úgy érzem, hogy megfertőzött egy vírus... persze a szó jó értelmében. Ha tehetném, ezt a „kórt” mindenkinek átadnám, mert már eddig is hihetetlen élményeket adott, és minden egyes szakasz teljesítésével erősebb kötődést idéz elő bennem. Azt hiszem, igazából szavakkal leírhatatlan, amit az ember a Kéken haladva érez és magába szív, ezért mindenkinek a személyes megtapasztalást ajánlom.   

A mára 12 fősre duzzadt csapat fele vágott neki tavaly júniusban a Kéktúrának, illetve Balázs már teljesített néhány szakaszt, amit pecsétekkel igazolt is korábban beszerzett füzetében. Első túránkat négy naposra terveztük, melynek megvalósítása Sanyinak, Petinek, Ádámnak és Lacinak sikerült is, mi pedig Balázzsal és Roxyval egyéb elfoglaltság miatt egy nappal később csatlakoztunk a csapathoz. Misi pár nappal korábban foci közben balesetet szenvedett, így erre a hosszú hétvégére nem tudott velünk tartani. Ez a rövid beszámoló a Dobogókő és Visegrád közötti kalandokat mutatja be, azokat az első, meghatározó élményeket, melyek miatt egyre többször és egyre gyakrabban érzek késztetést túracipőt húzni.

A kiinduló, illetve végpontok mellett talán Dobogókő az a hely a kék vonalon, amely szépségében és jelentőségében illik a hosszú vándorlás megkezdéséhez. Sanyiék számára a második, számunkra az első nap reggelén találkoztunk az Eötvös Loránd Turistaház előtti parkban, hogy az első pecsételés (ami igazából legalább kétszer három, mivel a turistaház melletti apró turista múzeumban több régi, de használható pecsétet is találtunk) után nekivágjunk a nagy kalandnak. A turistaház mögötti kilátó részen persze kötelező a fotó:

Miután Dobogókőről leereszkedtünk, mezőkön vágtunk át, Roxy nagyon élvezte a szabadságot és leszegett orral kereste a „vadat”. „Látszik a bokorból két nagy nyúlfül…” :-):

Mivel az első pecsételést nem örökítettük meg, a másodikat kötelező volt. Itt még a régi típusú, ráadásul fémből készült darabot használom a Sikárosi Erdészháznál. A túrázás élményét a pecsételések még egy kicsit különlegesebbé teszik, sokszor magát a pecsételőhelyet megtalálni is egy kaland, de a kéktúrázás így teljes.

A mezőket magunk mögött hagyva visszatértünk az erdőbe, a Kárpát-forrás közelében Sanyi híres vándorbotja és kalapja „állt modellt” nekem egy fénykép erejéig.

Roxy és a magam nevében is elhelyeztem egy-egy kis követ a műalkotás teljesebbé tétele érdekében. Szerencsére nem tettem tönkre az elődök munkáját…

A pilisszentlászlói kocsmában a harmadik lenyomatot is elhelyeztük a füzetben, majd elfogyasztottunk néhány szendvicset és megkóstoltuk a csapolt sört. Eközben Szőröske a helyi lakosság egy tagjával ismerkedett és vitatta meg az élet nagy dolgait.

A Nagy-Villámig vezető, viszonylag hosszabb szakaszon is megálltunk egy kicsit pihenni, amire a meleg és az előttünk álló emelkedő miatt is szükség volt. Roxy is hűsölt egy kicsit, de egyből új erőre kapott, amint a fiúk elővették az uzsonnát. Nem is maradt éhen…

Az aránylag fárasztóbb szakasz ajándékkal is szolgált nekünk, pazar kilátásban részesültünk:

Háttérben a Pilis változatos domborzata és a Duna:

A Nagy-Villámra felérve – miközben mi ismét pecsételtünk – Roxy magasabb szintre helyezte a pihenést. A kompozíció címe: Kislány virágszirmokkal.

Bár a napi szakasz Visegrádon, a kompkikötőnél végződött, szállást Nagymaroson találtunk. Ennek megfelelően gyorsan pecsételtünk egy utolsót a pénztárnál, még gyorsabban ittunk egy sört, majd pár percig élveztük a kora nyári lágy szellőt a Duna felett. Háttérben a visegrádi Fellegvár.

A nagymarosi oldalon még néhány km-t sétálnunk kellett, hogy elfoglalhassuk szállásunkat a Sólyom Kempingben, de lepakolás és felfrissülés után kényelembe helyezve magunkat fogyasztottuk el jól megérdemelt vacsoránkat és enyhítettük szomjunkat.

Azt gondolom, hogy elsőre ez a 24,2 km-es szakasz azért is volt jó választás, mert mindenből van benne egy kicsi, ami a teljes távra jellemző: erdők, mezők, emelkedők, lejtők, folyó, kilátó, vár, és nem utolsó sorban a vándor felfrissülését szolgáló intézmények :-).

A remek szállás nagyon jó alkalmat adott arra, hogy kipihenjük magunkat és erőt merítsünk túránk utolsó napjára. Inkább lelki erőre volt szükségünk, ugyanis az előző este kezdődő eső nem csillapodott reggelre sem. A lehetőségekhez mérten vízhatlanná alakítva magunkat és felszerelésünket, visszagurultunk a tavakhoz, hogy elfogyasszuk reggelinket. Roxyt természetesen csak a kép elkészítésének idejére tettem ki az időjárás viszontagságainak, ő egyébként a siker érdekében mindig hajlandó áldozatot hozni. Persze megfelelő ellentételezés fejében, ami az esetek nagy többségében valamilyen ételjuttatás formájában valósul meg… 

A reggeli elkészültéig azért egészségünk megóvására is gondot fordítottunk, védőitalt vettünk magunkhoz. A kép arányai kicsit csalókák lehetnek, mindenkit megnyugtatok, nem egy korsó pálinkát ittunk fejenként :-).

A pálinka kedélyemelő hatásának köszönhetően kicsit türelmesebben és vidámabban vártuk a reggelit, Roxy pedig órákig elücsörög az ölemben némi kényeztetés mellett.

Aztán ahogy az illatos, gőzölgő melegszendvicsek megérkeztek, mindannyian kicsit izgatottabbá váltunk. Négylábú társam különösen felélénkült.

A felkészülés elérte a maximális szintet, így bringára (és utánfutóba) pattantunk, hogy akadályt nem ismerve utat vágjunk a nem gyérülő esőcseppek között. A szürkeségben kerülgettük a tócsákat, majd Magyargencsre beérve a kastély udvarán rengeteg „megacélosodott” háborús szörnyeteget pillantottunk meg. Megítélésünk szerint a legtöbb kiállítási tárgy életkora elérte, sőt meg is haladta az 50 évet, össztömegük pedig a többszáz tonnát. Rövid pihenőt tartottunk, hogy közelebbről is megszemlélhessük a múlt letűnt emlékeit, melyek nem feltétlenül jó érzéseket keltettek bennünk. A fiúk éppen egy MÍG 21-es típusú vadászgép mellett állnak:

Elhagyva a „vastemetőt”, még mindig esőben haladtunk egy kereszteződésig, ahol el kellett döntenünk, hogy Tétet melyik irányból közelítjük meg. A kevésbé forgalmas utat választottuk, így elindultunk Szany felé. Mivel addig folyadék áldásában csak kívülről részesültünk, némi sörbevitel mellett döntöttünk. Szany főutcáján bevettük magunkat egy kisvendéglőbe, illetve annak teraszára. Nem tudom, hogy ajándékba kaptuk-e az útirány választása miatt, de elállt az eső és kezdett felszakadozni a felhőzet. Ennek örömére ittunk is pár korty sört…

Majd Roxy ismerkedett a pultoslánnyal, mivel egyedül ő volt szimpatikus neki, a vendégek nem. Ezt egyértelműen értésünkre is adta…

Szanyból kiérve pár km-t töltésen haladtunk, ami a mély kavicsos talajt és az előző pihenőt figyelembe véve nem volt kellemes érzés. Nagy nehezen túljutottunk rajta és ráfordultunk a Mórichida felé vezető útra, hogy ismét keresztezzük a Rábát. Miután ez megtörtént, egy bekötőúton szép épületet fedeztünk fel, ezért ismét rövid pihenőt tartottunk. Megpróbáltunk egy közös fotót készíteni a XIII. század derekán, román stílusban épült templommal. Többé-kevésbé sikerült…

Ezután búcsút vettünk aktuális túránk névadó folyójától. Úgy gondolom, a már több éve alkalmazott módszer most is bevált, a Rába nagyon szép vidékeken vezetett keresztül bennünket és sok-sok élményt szereztünk.

Mórichidát elhagyva már napsütésben tekertünk, így Tétre beérve csak valamilyen ebédről kellett gondoskodnunk. Ez is jól sikerült, a Pedró Bisztróban mindenki talált magának fogára valót, a sör mellett természetesen. Szőröske is kapott a finom falatokból, de a fénykép kedvéért nem akartam felemelni az asztalra.

Koroncó megközelítése kicsit nehezebben ment, mint ahogy azt előtte gondoltam, de a látvány adott némi lelki kárpótlást a „kínokért”. Az aszfaltcsíkot mindkét oldalon gyönyörű és változatos növényzet szegélyezi, kicsit meseerdős a környék. Egy utolsó sört terveztünk barátunk vendéglőjében, de sajnos túl korán értünk oda, nem volt nyitva. Várakozni nem akartunk és nem is mertünk, mert elég sötét fellegek gyülekeztek az égen, a szél is feltámadt. Gondoltuk, legyünk biztonságban, azt a pár km-t gyorsan letudjuk, és jöhet a megérdemelt ünneplés. Közben Roxy úgy döntött, hogy végleg elege van az utánfutó „börtönből”. Kitartó munkájának köszönhetően a cipzár mellett akkora lyuk keletkezett, hogy át tudott rajta bújni. Már deréktól felfelé az utánfutón kívül szemlélte az eseményeket, így a pórázzal rögzítenem kellett a csőváz hátsó részéhez. Mindenesetre így sem voltam egészen nyugodt, ezért nem bántam, hogy elértünk Győr határába, és megúsztuk az újabb zuhét is. Beérve a városba a Fehér Holló söröző teraszán helyet foglaltunk, én pedig ismét megkaptam szokásos hasmelegítőmet.

Néhány perc elteltével lepihent a kisasszony, mert úgy gondolta, hogy ő már mindent megtett a túra sikerének érdekében, a sört pedig nem szereti :-).

A célba érkezést követően mindannyiunk egyöntetű véleménye volt, hogy ez a túra valamennyi nehézség és hátráltató tényező ellenére nagyon jól sikerült, minden percét élveztük, ami a jövőre, illetve a jövőbeni túrákra gondolva kellő motivációt jelent. 

Roxy ezen a túrán sajnos nem tudott velünk tartani, mert egy pár héttel korábbi bringatúrán balesetet szenvedett, rálépett egy ló a lábára. A kisasszony szerencsére megúszta könnyebb sérüléssel, „csak” az egyik lábujján repedt fel a bőr, de az rendesen… Négy napon keresztül csak egészséges lábbal tudta volna élvezni a kalandokat, ezért itthon biztonságban gyógyulgatott. Bár a blog egyértelműen Szőröske kalandjairól szól, úgy döntöttem, hogy néhány képet mégis felteszek erről a túráról is, mert gyönyörű helyeken jártunk.

Persze ez a bejegyzés sem maradhat nélküle, ezért elsőként egy jellemző kép arról, ahogy a túrákon érzi magát (mindenhová felmászik, benéz, beszagol...):

Négy napos túránkra Balatonfüredről indultunk, egy éjszakát Zánkán, a szabadidőközpontban, két éjszakát pedig Káptalantótiban, Peti barátunk kedves szüleinél, illetve egy vendégházban töltöttünk. Itt még Balatonfüreden:

Az első napon a Balaton-felvidék gyönyörű dimbes-dombos táján haladtunk keresztül, érintve többek között, Vászolyt, Pécselyt és Dörgicsét. Dörgicsén igyekeztünk tenni róla, hogy a szállásra jó hangulatban érkezzünk:

Zánkán csatlakozott hozzánk Balázs, így az esti sütögetés és meccsnézés után másnap reggel vele együtt indultunk tovább nyugatra.

Jártunk Kékkúton, a falu mellett feltöltöttük vízkészleteinket a híres ásványvíz forrásából:

Salföld felé továbbhaladva összetalálkoztunk néhány barátságos lóval is:

Lehet, hogy Roxy itt is összetűzésbe került volna „nagy testvéreivel” :-)

Salföldöt elhagyva átvágtunk az utolsó dombon, aztán megpillantottuk az áhított települést, Káptalantótit. Nagyon jól éreztük itt magunkat mindkét éjszaka…

A jókedv végigkísért bennünket az utolsó két napon is:

Kilátás a Tóti-hegyről:

Aznapra még tervben volt a Nemesgulács és a Badacsony meghódítása is, így nagy iramban legurultunk, hogy minél tovább tartson a lendület. A Kisfaludy kilátóba felmászva gyönyörű panoráma fogadott bennünket:

Utolsó napra már csak egy hegy, a Csobánc maradt, rajta keresztül jutottunk el Tapolcára, túránk végállomására. A kilátás innen is pazar:

A vár pedig mint egy korona áll, illetve ül a tetején:

Az élesszemű olvasónak bizonyára feltűnt, hogy egy hegy mégiscsak kimaradt, pedig néhány képen látható… Valóban, ebbe a túrába a Szent György-hegy nem fért bele, azonban nemrég jártunk ott is kéktúra keretében, amiről már egy korábbi posztban hírt is adtam.

Ahogy a bejegyzés elején említettem, négylábú társam ezen a túrán nem volt velünk, viszont a most hétvégére tervezett kalandokról biztosan nem fog lemaradni :-). Három napos túra keretében bejárjuk az Országos Kéktúra 18. szakaszát, Nógrádból Becskéig gyalogolunk. Természetesen később a beszámoló sem fog elmaradni…

Előző este lakodalomba csöppentünk, de azon kívül, hogy majdnem készült egy közös fotó az ifjú párral, miközben a bringákat mellettük toltuk el éjszakai helyükre, nem vettünk részt az ünneplésben. Pedig az addigi teljesítményünk alapján egészen biztosan megérdemeltük volna ;-). Négy ágyas szobánk eléggé szűkösnek bizonyult, de a majdnem akkora alapterületű fürdőszoba kárpótolt egy kicsit bennünket. Persze a csomagokat nem az ágyban kellett tárolni, kivéve egyet… A kisasszony lehet, hogy kiszökött éjszaka mulatozni, mert nem nagyon akaródzott felkelnie reggel:

Rögtön magához tért, amikor kinyitottam a tágas füves területre nyíló ajtót, az orrát a földhöz szegezte és megindult körbe-körbe, izgatottan szaglászva. Nagy segítséget nyújtott nekem a pakolásban, így hamar asztalhoz tudtunk ülni, reggelinket elfogyasztani. Az energiabevitel után kellemes napsütésben ültünk bringára, illetve utánfutóba, hogy ismét megközelítsük a Drávát. Stipi biciklije itt már nem csak hátráltatott bennünket, hanem akadályozott is, ezért meglehetősen lassan tudtunk haladni. Persze nem hagytuk egyedül, valamelyikünk mindig vele együtt haladt. Szerencsére egyébként sem kellett rohannunk, mivel erre a napra kisebb távot terveztünk. A melegre való tekintettel azért pihenőt is tartottunk, ahol Roxy figyelme természetesen nem lankadt.

Meglehetősen sík terepen, főként aszfalton haladtunk különösebb inger nélkül, majd elértünk Alsómihojlác határába. A település nagyon közel fekszik a határhoz, és mivel aznapi szállásunk magyar földön várt ránk, felkerestünk egy nagyobb üzletet enni- és innivaló beszerzés céljából. Ki tudja, milyen körülmények várnak ránk – gondoltuk. Vásárlásunk mellett egy másik nyomós érv is szólt: az aznapi első kilométerek után, egy kis pihenő alatt a térképet böngészve láttuk, hogy a határmenti várost elhagyva egy tó mellett fogunk elhaladni. Elhatároztuk, hogy amennyiben lehetőség lesz rá, a nagy melegre és az aránylag kis távra tekintettel megmártózunk benne. Friss beszerzésünkkel felpakolva el is indultunk, hogy ez minél hamarabb bekövetkezhessen. Megközelítettük az áhított vízfelületet, de a látványos partmenti növényzetet végig kerítés zárta el előlünk, nem találtunk egy apró lehetőséget sem külsőleg hűsíteni felforrósodott szervezetünket. A döntés hamar megszületett: irány Magyarország! Pár percnyi tekerés után át is haladtunk túránk névadó folyója felett, ami jó pár nap után hazatérést jelentett. A Dráva, mint határfolyó és a híd, ami összeköti Horvátországot hazánkkal:

Még a határ elérése előtt furcsa gondolatok jutottak eszembe. A két délszláv országban megtanult és előszeretettel használt szavak (pl.: pivo :-)) helyett - hacsak kis időre is - ismét magyarul kell "kommunikálni". Persze nagyon szeretem az anyanyelvemet, de jóleső érzés, amikor külföldön az ember a néhány röptében megtanult szó használatát követően mosolyt kap cserébe. Ennek örömére magyar oldalon el is fogyasztottuk a horvát sört és harapnivalókat:

A sikeres "akklimatizálódás" után felkerekedtünk, hogy Drávaszabolcs érintésével felfedezzük a Matty településen található, Gáti Tanya nevű lovastanyát, aznapi szállásunkat. A küldetés sikeresnek bizonyult, bár Misi és Stipi pár száz méteren keresztül másik két bringást követett, nem bennünket... Miután valamennyien a megfelelő kapun haladtunk át, ez a látvány fogadott. A szobákat rejtő házikó:

A kiszolgáló épületek és az udvar egy része:

Miután az összes csomagot felcipelve Misivel és Roxyval elfoglaltuk az emeleti szobánkat, kiderült, hogy a zuhanyzónk cseppet hiányos. Némi egyezkedés után a földszinten egy háromszor akkora apartmant kaptunk, hatalmas "társalgó résszel" és tökéletes fürdőszobával :-). Aznap este nálunk nézte az egész csapat az EB meccset... Sikeres tisztálkodás után a vacsoránkra várakoztunk:

Az első fogás nem váratott sokáig magára:

A vacsora elfogyasztása után nagyon nehéz volt az asztaltól felállni, de szerencsére az említett apartmanunk csak pár méterre volt az étterem teraszától, így, ha nagy nehézségek árán is, de átcipeltük magunkat a TV elé, ahol Roxy már várt ránk. Azt gondolom, jól terveztünk, pont jókor, pont jó helyre érkeztünk ezen a pihenőnapon, erőt tudtunk gyűjteni a következő rengeteg látnivalóra és élményre. Biztosítok mindenkit, egyik sem maradt el...

2016 februárjában, a bringás túranaptár összeállításakor elhatároztuk, hogy idén is október 23. környékén fogjuk utolsó túránkat teljesíteni. A korábbi években volt már szikrázó napsütés, kellemes tavaszi hőfok e nap környékén, de előfordult, hogy az eddigi legkeményebb időjárást fogtuk ki. A szélsőségek, illetve inkább a nem pozitív élményeket nyújtó (vagyis pozitív élményt egyáltalán nem adó) túra elkerülése érdekében idén teljes egészében az időjárás előrejelzés(ek)re hagyatkoztunk. Mivel több portál is 10 fok körüli napközbeni hőmérsékletet és tartós esőt jósolt a hétvégére, eldöntöttük, hogy a tervezett két napos szlovákiai túrát eltoljuk jövőre. Mint már oly sokszor, most sem sikerült pontosan meghatározni az erre hivatottaknak a tényleges időjárást, kellemes napsütéses pihenőnapokat tudhatunk magunk mögött. Mi ezt a hét közepén már sejtettük, ezért, hogy ne maradjunk bringázás nélkül, a két teljes napos túrát helyettesítettük egy szintén szlovákiai, de határ közeli kiruccanással. A Győrhöz nagyon közel fekvő Medve (Medvedov) nevű településen pár sör és Becherovka társaságában búcsúztattuk el 2016 minden megtett méterének porát, sarát, szenvedését, de legfőképpen rengeteg élményét. Emellett már teljes odaadással a jövőbeli tervek megvalósításán kezdtük el törni a fejünket, ahogy a Legényanya című filmben is számtalanszor említették, illetve tették: "Béláim, gondolkodjunk!"

Ezzel a képpel szeretném a  nevében megköszönni az érdeklődést, számtalan letöltést, kedves hozzászólásokat és gratulációkat azt kiemelve, hogy hétvégi kiruccanásunkkal csak az idei bringatúrák értek véget, a gyalogtúrák és a beszámolók természetesen nem. A közeljövőben még több két, illetve négy lábon teljesítendő kirándulás vár ránk, a túraélményekkel pedig folyamatosan jelentkezem majd. Van bőven miről beszámolni... :-)

Előző este a csapat egyik fele kicsit körülnézett a tapolcai éjszakában, de állítólag ők sem húzták sokáig a lefekvést, hamar visszatértek a szállásra. Roxy nem tartozott közéjük, reggel mégis elég bágyadtan várta az indulást:

A többiekre várva pár métert tettünk meg a szállástól, máris feléledt a kisasszony. A Malom-tó mellett pózoltunk egy kicsit, ami neki nem nagyon tetszett:

Összeállt a csapat, így átsétáltunk az autóbusz állomásra, ahonnan a pár perc várakozás után induló busszal átgurultunk Badacsonytördemicre, aznapi kiindulópontunkra. A vasútállomáson pecsételtünk, aztán jó pár km-t megint aszfalton tettünk meg Szigligetig. Kellemes, meleg időnk volt, így az első lehetőségnél megálltunk egy frissítőre. Na jó, többre... Roxy ropogtatnivalót követelt magának, mivel nem ivós (ellentétben a gazdájával...). Egy kis kényeztetésért megint Marcihoz fordult:

Aztán persze nálam is próbálkozott:

Eközben a többiek nyugalomban, senkitől sem zavartatva szürcsölték fröccseiket:

Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a kellemes fröccsözős kerthelyiséggel szemben áll a Bakos Vendéglő, ahol pár évvel korábban, egy bringatúra alkalmával megálltunk egy könnyű vacsorára. A vacsora elfogyasztása után (lehet, hogy már közben) majdnem mentőt kellett hívni hozzánk, mert annyira ízlett a választott (összes) fogás, hogy nem bírtuk abbahagyni az elfogyasztását, és a kínált mennyiség sem madaraknak való volt... Bátran ajánlom a helyet mindenkinek, aki Szigligeten jár, próbálja ki!

Elképesztő lelkierő és motiváltság birtokában továbbindultunk, hogy a kb. 1 km távolságra lévő várnál ismét megpihenjünk kicsit:

Roxy már készült alfába, míg a többiek felkapaszkodtak a várba. Mi már jártunk fenn korábban és alkalmasnak találtam a pecsételő hely melletti ajándékboltot a szokásos hűtőmágnes és képeslap beszerzésére is. A várból egyébként fantasztikus kilátás nyílik a környékre, többek között következő állomásunkra, a Szent György-hegyre:

A várlátogató különítmény megérkezett végre, de nem tudta kihagyni a pénztártól pár méterre lévő kézműves fagylaltokat kínáló vendéglőt, amit őszintén meg is értek. Nem emlékszem, hogy Olaszországon kívül kóstoltam-e már ilyen ízletes hűsítő édességet... Négylábú társam közben valószínűleg egészen másfajta ennivalóról álmodott, bár a fagyit is szereti:

Bánatomra megint néhány km aszfalt következett, de szerencsére kb. a fele kerékpárúton. Talán egy fokkal jobb volt néha-néha a bringázók elől kitérni, mint a mellettünk elszáguldó autóktól félve lehúzódni a térdig érő fűbe. Aztán végre elértük Balaton-felvidéki kedvenc helyeim egyikét, a Szent György-hegyet. Szőlőültetvények között gyalogoltunk egy darabig, miközben a seregélyek riasztására szolgáló, az ő hangjukat utánozó vijjogást hallgathattuk. Sokáig nem bírnám, azt hiszem... Kicsit feljebb érve rákanyarodtunk az egyik pincesorra, ahol megint rövid pihenőt tartottunk, mert újból megszomjazott a társaság. A Szászi Pince teraszáról remek kilátás nyílik a hűsítő nedű alapanyagára:

Azért ezen a túrán is ittunk vizet, méghozzá nagyon egészségeset. Kicsit feljebb érve a hegy oldalában megkóstoltuk az Oroszlános kút forrásvizét. Ebbe a fogyasztásba már Roxy is bekapcsolódott:

A kúttal szemben pompás kilátás nyílik a környékre:

Bort is, forrásvizet is kóstoltunk, most már kicsit hegyet is kellett másznunk. A túraútvonal néhány izgalmas hajtűkanyar után a hegy teteje, majd másik vége felé visz, de persze közben akad egy-két látni- inni- és ennivalót kínáló hely is... A csapat kissé elnyúlt, mi Roxyval a "középmezőnyben" haladtunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy Balázs egy párral beszélget. Azt hittem ismerősökkel találkozott, de mikor közelebb értünk, kiderült, hogy nem. A pár ajánlott egy helyet, amit szerintük mindenképpen ki kell próbálni. Ekkor vettem észre a táblát:

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a túra előtt egy kedves ismerősöm ajánlotta a Mennyország Kertjét, mi pedig most pontosan a bejáratánál állunk. Bevártuk a csapat utolsó harmadát, majd mivel az első harmad előrement tüzet gyújtani és szalonnát sütni, mi betértünk az ígéret földjére. Nem csalódtunk...

Határozottan állítom, hogy a tulajdonos nem nagyzolt, amikor Mennyország Kerthelyiségnek nevezte el ezt a kis földi paradicsomot. A mai rohanó világban már-már extrém dolognak tűnhet egy ilyen helyet működtetni. Nem is jó szó a működtetés, mert itt minden természetesen megy a maga útján, saját készítésű sört, bort, pálinkát, szörpöket és mennyei falatokat lehet fogyasztani úgy, hogy a fizetés mindenkinek a lelkiismeretére van bízva. Biztos vagyok benne, hogy aki ide betér, nem csal az elfogyasztott mennyiséget illetően. Valahogy eszébe sem jut. Emellett a kilátás is pazar, és a csapatkép tulajdonos általi elkészítése grátisz :-).

Sajnos vissza kellett csöppennünk a mai valóságba, mert időben haza akartunk érni, de azért vártak még ránk látnivalók. Átrobogtunk a hegy másik végébe, ahol pazar kilátásban volt részünk. Először kicsit messzebbről csodálhattuk a bazaltorgonákat:

Kötelezőnek éreztem megint pózoltatni szőrmók kisasszonyt:

Ezután a kék jelzést követve elértünk az orgonák lábához, egy szinte földönkívüli helyre. Óriások előtt haladtunk lefelé:

Az erőteljesen lefelé ereszkedő, térdizületeket próbára tévő bazaltlépcsőket magunk mögött hagyva utolértük a szalonnázó csapatot. A pecsételőhely mellett sikerült egy élőképet alkotni:

Fájó szívvel kezdtük meg az utolsó kilométereket, egyrészt mert nehéz volt otthagyni a "csodák hegyét", másrészt mert ismét aszfalton kellett bevonulnunk célállomásunkig, Tapolcáig.

Mindent egybevéve természetesen a jó emlékek maradnak meg számunkra erről a két napról, a környék szépsége pedig legközelebbi látogatásunk alkalmával ugyanúgy megragad majd bennünket, mint eddig bármikor.

Az alábbi megkapó visszaemlékezés tulajdonképpen egy komment, egy olyan hozzászólás, melyet az előző - kutyabarát szálláshelyet bemutató - bejegyzésem ihletett. Kedves kollégám, Péter idézi fel benne gyermekkora nyarait, és beleegyezését adta e fórumon történő megjelenéséhez.

A történet előtt egy kis képi ráhangolódás:

A történet:

"Ahogy olvastam az írásod, a gyermekkori nyaraim jutottak eszembe a fényképekről. Az emlékek közül a széna gyűjtések, és a "szülessíg" - ahogy a Nagyapám mondta (következőkben NA. nyomán) - hazahozatala. Akkoriban rendszeresek voltak az esők az Alpok lábánál, különösen júniusban, a szénaszárítás idején. Amint a lekaszált, és sikeresen megszárított széna szállításra érett lett, azonnal következett a "baglázás" (NA. nyomán), és a "bajszos-fogaton"=tehenes szekéren hazahozatal. Az eső miatt az órák, a fél órák is számítottak, sietni kellett. Ezek a műveletek rendszerint egybeestek a falu határában, az erdő tövében létesített "Kisréti stadionban" tartott fociderbikkel. ...hát gyermeki fájó szívvel hallgattuk a 100. alkalommal is nagyapám enyhén unottá vált egypercesét a kecskéről, aki nem akart menni a vásárra, de mégis ott kötött ki. Tehát a "vella, meg a grábla a hossziszekérre" (NA nyomán), aztán vezettük is a Mandulát, meg a Cifrát. Igaszeg a helyére, és indult a fogat. A szekérre rendszerint 9 akkora boglya került, hogy öcsémmel nyújtóztunk fölfelé a villa szénával, Nagyapám pedig a rakott szekérről lefelé, hogy félúton átvegye a szénát, és felhúzva szarvakat hajtott belőle, elől és hátul, majd megtöltötte a sor közepét. Megközelítőleg a szekérrúdtól számítva 2,5-3 m magas lehetett a rakomány. Már-már EKAER-köteles mennyiség. A végén rudazókötéllel lekötöttük, és mindhárman felmásztunk a szekér tetejére, majd Nagyapám kiadta a parancsot; "heletekre ne!" És a "marhák?" Hazaballagtak. A pajtába rakás után, ha volt kedvünk, még mehettünk a labdát kergetni. Sokszor meg is tettük. Ma sem választanék más gyerekkort, és pallérokat."

Egy korabeli kép a szereplőkről:

"A kép hátterében lévő boglyából került 9 darab arra a bizonyos hosszú szekérre. A fényképen apu mellett a testvérem és két unokatestvérem látható. Én a kamera túloldalán állok."

Köszönöm szépen a kedves sorokat és képet, mindenkit buzdítok, hogy hozzászólását (bármelyik bejegyzéshez) ne csak a facebook oldalamon, hanem itt is ossza meg velünk :-)