Előző este a csapat egyik fele kicsit körülnézett a tapolcai éjszakában, de állítólag ők sem húzták sokáig a lefekvést, hamar visszatértek a szállásra. Roxy nem tartozott közéjük, reggel mégis elég bágyadtan várta az indulást:

A többiekre várva pár métert tettünk meg a szállástól, máris feléledt a kisasszony. A Malom-tó mellett pózoltunk egy kicsit, ami neki nem nagyon tetszett:

Összeállt a csapat, így átsétáltunk az autóbusz állomásra, ahonnan a pár perc várakozás után induló busszal átgurultunk Badacsonytördemicre, aznapi kiindulópontunkra. A vasútállomáson pecsételtünk, aztán jó pár km-t megint aszfalton tettünk meg Szigligetig. Kellemes, meleg időnk volt, így az első lehetőségnél megálltunk egy frissítőre. Na jó, többre... Roxy ropogtatnivalót követelt magának, mivel nem ivós (ellentétben a gazdájával...). Egy kis kényeztetésért megint Marcihoz fordult:

Aztán persze nálam is próbálkozott:

Eközben a többiek nyugalomban, senkitől sem zavartatva szürcsölték fröccseiket:

Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a kellemes fröccsözős kerthelyiséggel szemben áll a Bakos Vendéglő, ahol pár évvel korábban, egy bringatúra alkalmával megálltunk egy könnyű vacsorára. A vacsora elfogyasztása után (lehet, hogy már közben) majdnem mentőt kellett hívni hozzánk, mert annyira ízlett a választott (összes) fogás, hogy nem bírtuk abbahagyni az elfogyasztását, és a kínált mennyiség sem madaraknak való volt... Bátran ajánlom a helyet mindenkinek, aki Szigligeten jár, próbálja ki!

Elképesztő lelkierő és motiváltság birtokában továbbindultunk, hogy a kb. 1 km távolságra lévő várnál ismét megpihenjünk kicsit:

Roxy már készült alfába, míg a többiek felkapaszkodtak a várba. Mi már jártunk fenn korábban és alkalmasnak találtam a pecsételő hely melletti ajándékboltot a szokásos hűtőmágnes és képeslap beszerzésére is. A várból egyébként fantasztikus kilátás nyílik a környékre, többek között következő állomásunkra, a Szent György-hegyre:

A várlátogató különítmény megérkezett végre, de nem tudta kihagyni a pénztártól pár méterre lévő kézműves fagylaltokat kínáló vendéglőt, amit őszintén meg is értek. Nem emlékszem, hogy Olaszországon kívül kóstoltam-e már ilyen ízletes hűsítő édességet... Négylábú társam közben valószínűleg egészen másfajta ennivalóról álmodott, bár a fagyit is szereti:

Bánatomra megint néhány km aszfalt következett, de szerencsére kb. a fele kerékpárúton. Talán egy fokkal jobb volt néha-néha a bringázók elől kitérni, mint a mellettünk elszáguldó autóktól félve lehúzódni a térdig érő fűbe. Aztán végre elértük Balaton-felvidéki kedvenc helyeim egyikét, a Szent György-hegyet. Szőlőültetvények között gyalogoltunk egy darabig, miközben a seregélyek riasztására szolgáló, az ő hangjukat utánozó vijjogást hallgathattuk. Sokáig nem bírnám, azt hiszem... Kicsit feljebb érve rákanyarodtunk az egyik pincesorra, ahol megint rövid pihenőt tartottunk, mert újból megszomjazott a társaság. A Szászi Pince teraszáról remek kilátás nyílik a hűsítő nedű alapanyagára:

Azért ezen a túrán is ittunk vizet, méghozzá nagyon egészségeset. Kicsit feljebb érve a hegy oldalában megkóstoltuk az Oroszlános kút forrásvizét. Ebbe a fogyasztásba már Roxy is bekapcsolódott:

A kúttal szemben pompás kilátás nyílik a környékre:

Bort is, forrásvizet is kóstoltunk, most már kicsit hegyet is kellett másznunk. A túraútvonal néhány izgalmas hajtűkanyar után a hegy teteje, majd másik vége felé visz, de persze közben akad egy-két látni- inni- és ennivalót kínáló hely is... A csapat kissé elnyúlt, mi Roxyval a "középmezőnyben" haladtunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy Balázs egy párral beszélget. Azt hittem ismerősökkel találkozott, de mikor közelebb értünk, kiderült, hogy nem. A pár ajánlott egy helyet, amit szerintük mindenképpen ki kell próbálni. Ekkor vettem észre a táblát:

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a túra előtt egy kedves ismerősöm ajánlotta a Mennyország Kertjét, mi pedig most pontosan a bejáratánál állunk. Bevártuk a csapat utolsó harmadát, majd mivel az első harmad előrement tüzet gyújtani és szalonnát sütni, mi betértünk az ígéret földjére. Nem csalódtunk...

Határozottan állítom, hogy a tulajdonos nem nagyzolt, amikor Mennyország Kerthelyiségnek nevezte el ezt a kis földi paradicsomot. A mai rohanó világban már-már extrém dolognak tűnhet egy ilyen helyet működtetni. Nem is jó szó a működtetés, mert itt minden természetesen megy a maga útján, saját készítésű sört, bort, pálinkát, szörpöket és mennyei falatokat lehet fogyasztani úgy, hogy a fizetés mindenkinek a lelkiismeretére van bízva. Biztos vagyok benne, hogy aki ide betér, nem csal az elfogyasztott mennyiséget illetően. Valahogy eszébe sem jut. Emellett a kilátás is pazar, és a csapatkép tulajdonos általi elkészítése grátisz :-).

Sajnos vissza kellett csöppennünk a mai valóságba, mert időben haza akartunk érni, de azért vártak még ránk látnivalók. Átrobogtunk a hegy másik végébe, ahol pazar kilátásban volt részünk. Először kicsit messzebbről csodálhattuk a bazaltorgonákat:

Kötelezőnek éreztem megint pózoltatni szőrmók kisasszonyt:

Ezután a kék jelzést követve elértünk az orgonák lábához, egy szinte földönkívüli helyre. Óriások előtt haladtunk lefelé:

Az erőteljesen lefelé ereszkedő, térdizületeket próbára tévő bazaltlépcsőket magunk mögött hagyva utolértük a szalonnázó csapatot. A pecsételőhely mellett sikerült egy élőképet alkotni:

Fájó szívvel kezdtük meg az utolsó kilométereket, egyrészt mert nehéz volt otthagyni a "csodák hegyét", másrészt mert ismét aszfalton kellett bevonulnunk célállomásunkig, Tapolcáig.

Mindent egybevéve természetesen a jó emlékek maradnak meg számunkra erről a két napról, a környék szépsége pedig legközelebbi látogatásunk alkalmával ugyanúgy megragad majd bennünket, mint eddig bármikor.