A háromnapos túránk első napjának leírásakor említettem, hogy a csapat csak két szálláson fért el, és mi a Körtefa Vendégházat bitoroltuk két éjszakára. Az utolsó szakasz befutója megint Alsópetény volt, a kiindulópontra, Becskére kisbusszal jutottunk el. Indulás előtt azonban Roxynak feltétlenül meg kellett néznie a Zsálya Vendégházat, Sanyiék szálláshelyét is. Itt éppen a kertet fedezi fel: 

Mindenkit megnyugtatok, a kis szőrös elégedett volt ezzel a házzal is :-).

Miután megérkeztünk Becskére, az egykori fagyizó parkolójába, megejtettük az aznapi első pecsételést, majd összeszedtük magunkat, hogy az utolsó szakaszt teljesítsük. A települést elhagyva rákanyarodtunk egy enyhén emelkedő földútra, melynek egyes szakaszain szinte arborétumban éreztem magam.

Egyesek néha le-lemaradoztak különböző indokok miatt, főleg egy kis lélekmelegítő fogyasztása okán.

Ahogy egyre feljebb haladtunk, a táj kezdett megváltozni, ismét ízelítőt kaptunk a késő őszi erdő szépségeiből. Szőrfönök kisasszony rendületlenül haladt a csapat élén, mutatva az irányt.

Kicsit később egy párbeszéd néhány szavára lettem figyelmes:

"Ákos, hidd el, tudom, miről beszélsz, nem kell győzködnöd!"

"Na jó, inkább visszamegyek a többiekhez!"

Túljutva a majd’ 350 méteres csúcson, felkötöttük síléceinket, hogy gyorsabban tudjunk haladni Kétbodony, és egyben a következő pecsételő hely felé. Erre a gyorsaságra azért nem számítottunk…

Egyes élőlényeknek könnyebben ment a mozgás a csúszós terepen:

Az újabb pályaszakasz végén már láttuk a település házait:

Túracipőink új kiegészítőkkel gazdagodtak, az már csak otthon derült ki, hogy majdnem életre szóló kapcsolatot alakítottak ki a természettel.

Kétbodonyból aszfalton haladtunk tovább a következő állomásig, Romhányig. Nem mondom, hogy ez a két km felüdülés volt a műlesiklás után, de most egy kicsit jobban esett a kemény talaj taposása, mint általában. Romhány központjában, az egykori vasútállomás épülete tökéletes hátteret biztosított a közös kép elkészítéséhez.

Pecsételés után - szomjunkat oltandó - továbbindultunk, de az erre alkalmas műintézmény csak nem jött szembe velünk. Egyesek már gyomorkorgásra is panaszkodtak, ezért igyekeztünk vissza a természetbe, tűzrakásra alkalmas helyet találni. Szokásunkkal ellentétben a túraútvonal mellett található „nagy fát” most nem néztük meg, kicsit nagy lett volna a kitérő, és mi több okból is sietősre fogtuk. A Rákóczi Törökmogyorófának még várnia kell a bemutatkozásra… Hamarosan mégis megálltunk egy időre, ugyanis tökéletes helyet találtunk az élelmiszerkészleteink utolsó darabjainak elfogyasztására. Fedett terasz, szabadtéren elhelyezett asztalok és padok, valamint épített tűzrakóhely állt rendelkezésünkre. Igyekeztünk minden adottságot kihasználni:

Tele hassal indultunk tovább, így kicsit nehezebben vettük fel a ritmust. Néhány km után aztán mindenki magára talált, de szétszakadozott a társaság. Roxy igyekezett mindenkiben tartani a lelket és felzárkóztatni a lemaradókat:

Hol előreszaladt, hol kicsit lemaradt, bevárva a hátsó alakzatot. Mindenkin rajta tartotta a szemét:

"Tibi, Te az előbb mentél el mellettem, hogy kerültél megint hátra?"

Közeledve végállomásunkhoz, felfedeztünk egy valaha biztosan nagyobb forgalmat bonyolító, apró turistaházat, mely ma már csak a megpihenni vágyó természetjáróknak nyújt lehetőséget készletük szűkítésére.

Itt most nem álltunk meg, inkább tovább csökkentettük a hátralévő szakasz hosszát. Felérve egy gerincre, remek kilátás nyílt Alsópetényre:

Az utolsó jelzések egyike nagyon érdekes alakúra formálódott az évek során, mikor elhaladtunk mellette, egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy görög katona őrizné sisakjában a településre vezető utat.

Nagyjából 21 km gyaloglás után beértünk Alsópetény központjába, ahol várt bennünket a kisbusz. Némi sáreltávolítás után már négy keréken indultunk haza Győrbe. 

Lehet, hogy nem a legjobb időpontot választottuk a Cserhát első 60 km-es szakaszának teljesítésére, de - főleg - a második nap élményei feledtették a helyenként nyakig, néhol pedig csak bokáig érő sárban erőltetett továbbhaladás nehézségeit. Mindenesetre a folytatást valamelyik nyári hónapra tervezzük, hogy amit látni kell, azt lássuk is. Nógrád megye, visszatérünk!  

Elérkeztünk eddigi leghosszabb, és talán legkalandosabb bringatúránk utolsó napjához, illetve annak leírásához. Ezt a napot igazából a hazatérésre és egy kis ünneplésre szántuk, nem várt ránk maratoni menet. Személy szerint örültem is ennek, és nem is, valószínűleg nem sokáig kellett volna győzködni a folytatásról… Akiknek kettővel több kerekük van és a kölyöktigris újra Magyarországon:

Mielőtt azonban visszatértünk volna szülőföldünkre, még egyszer végigkerekeztünk Zombor óvárosán, mert látnivaló akadt bőven. Ízelítőül készítettünk néhány képet a nevezetességekről. A vásártér és az egykori vármegyeháza (előtérben a városra oly jellemző fiáker):

A sétálóutca, háttérben a Szent György Nagytemplommal:

A sétálóutca másik irányból:

A régi városháza és a Szentháromság templom az azonos nevű téren áll:

Rászántuk magunkat az indulásra, amire szükség is volt, mivel célállomásunkra, Nagybaracskára időben kellett érkezni, hogy le ne késsük a csatlakozást, azaz a bennünket és összes felszerelésünket hazaszállító kisbuszt. Bezdánon áthaladva, kicsivel több, mint féltávnál értünk a határra, ahol nem kellett sokat várakoznunk az átlépésre. Az utolsó okmányellenőrzések után Hercegszántó felé vettük az irányt, de közvetlenül a határ magyar oldalán jó néhány katonai járműre lettünk figyelmesek. Még mindig készültség volt ezen a szakaszon is. A bejegyzés első fotójának elkészítésekor figyeltünk arra, hogy csak mi szerepeljünk rajta. Hosszú, nem túl lélekemelő egyenes után Dávod határához értünk, ahol úgy döntöttünk, hogy bármerre tovább, csak ne a főúton. Nem bántuk meg az elhatározásunkat ;-) A település – szintén nem rövid - főutcáján végigkerekezve egyetlen műintézményt sem találtunk, ezért úticélunk felé, jobbra fordultunk. Korábbi bringatúrás tapasztalatainkat megcáfolva hamarosan egy kis fedett terasz mellett találtuk magunkat, mely teraszhoz kiskocsma, vagy inkább itallerakat is tartozott. Sikerült ügyesen úgy kortyolni a hűsítő nedűből, hogy az a bizonyos vattaérzés pillanatok alatt szertefoszlott. Kicsit elidőztünk itt… „Tartályainkat” feltöltve aztán megkezdtük a hajrát. Célba érésünk érdekében helyi segítséget is igénybe kellett vennünk, de jól tettük, mert megerősítést kaptunk arra vonatkozóan, hogy az utolsó pár km-t valóban a kiszáradt poros, köves úton kell megtennünk. Több mint 700 km megtétele során megúsztuk a porfürdőt, de itt pillanatok alatt magunkra termeltünk jó néhány homokozónyi mennyiséget. Mire visszaértünk az aszfaltos útra, már csak néhány kanyar volt hátra a Bárka Csárdáig, nagy utunk megünneplésének helyszínéig. Érdekes, amint feltűnt egy korábbi túráról már ismert híd, a bringám lelassult, valahogy nem akaródzott neki befordulni a csárda előtti parkolóba. Aztán mégis megtörtént a megérkezés, melynek első pillanataiban úgy látszik, a telefonom átérezte a helyzet emelkedettségét, mert kicsit fátyolossá vált az optikája…

Az ebéddel kapcsolatban biztosra mentünk, mindannyian a már korábban kóstolt halételekből választottunk, mellé pedig lecsúszott egy-két hamvas hosszúlépés. (A korábbi túra beszámolójában bővebben szót ejtek majd erről a remek helyről.) Ezután már nem volt más dolgunk, csak be kellett ülni a kisbuszba, és még néhány száz km-t négy keréken megtéve hazaérni.  

Utolsó túranapunk nem volt túlságosan izgalmas, nem is aznap döntöttük meg a rekordunkat a napi távot illetően, de az utolsó óráknak, perceknek nem is ilyen dolgokról kell szólnia, sokkal inkább arról, hogy sikeresen, és főleg balesetmentesen valósítottuk meg terveinket. Arra gondoltam, hogy összefoglalásképpen ejtek néhány szót a teljes túráról, felidézem a legkedvesebb emlékeket és a kevésbé kedveseket is, megemlítem a legeket.

Az útvonaltervező által számított távnál jócskán többet, 738 km-t tekertünk. Lehet, hogy többször is rossz irányba? 

A legmaradandóbb – inkább negatív – emléket a Maribor előtti hosszú-hosszú emelkedő okozta számomra, de mivel minden rosszban van valami jó, pozitívumként értékelem, hogy ott és akkor maximálisan feszegethettem teljesítőképességem határait. 

Következzenek az egyértelműen pozitív legek: Bár több, szebbnél szebb településen jártunk, számomra mégis Varazsd (Horvátország) volt a legérdekesebb és legszebb, a várával és meglehetősen kiterjedt történelmi belvárosával.

A legszebb, legjobb szállás címéért több hely is esélyes lehetne, de nálam a Marusevec (Horvátország) nevű település határában található Old Oak Vendégházé az első hely.

Legkedvesebb vendéglátóink egyértelműen Irena és Miki, a répási (Horvátország) bringás vendégház tulajdonosai, akikkel felejthetetlen estét töltöttünk el egy felejthetetlen helyen. Irena engedélyével Roxy ágyban alhatott, előtte ez a lehetőség egy kutyusnak sem adatott meg...

Az előbbi témához kapcsolódóan újabb első hely Irenáé, aki nagyon profi fotókat készített a csapatról és természetesen a szőrős kalandornőről. Itt éppen Szőrfőnök kisasszony várja a reggelit:

Számos alkalommal ettünk finomabbnál finomabb ételeket, én mégis a legemlékezetesebbnek és legfinomabbnak a mennyei pljeskavicás hamburgert értékelem, amit egy kis horvát faluban fogyasztottunk el. Persze nagyban fokozta az ízélményt a hely is, ahol erre sor került: a focipálya melletti büfé, tele helyiekkel.

Igeeeen, természetesen a sokat emlegetett (és fogyasztott...) aranysárga nedűről sem feledkeztem el :-). Mindenkit megnyugtatok, a sör mindenhol nagyon finom volt! Ahogy a képen szereplő is:

Bringatúráról lévén szó, a zombori szerelő srácokat is meg kell említenem, akik rövid idő alatt csodát műveltek Stipi kétkerekűjével. Bár korábban hozott volna össze velük a sors...

Zárszóként mit is mondhatnék? Talán annyit, hogy ennél rosszabbul egyetlen következő túránk se sikerüljön!

Beszéltem már arról, hogy szőrös kisasszony milyen módon került hozzám, beszéltem már arról is, hogy a túrákon, túrák előtt és után mennyire együttműködő, mennyire hálás, és mennyire élvezi a bringás és gyalogos kirándulások minden pillanatát. Az az igazság, hogy a csapattagokkal szemben nekem mindig van egy kis előnyöm, legyen szó több száz km tekerésről vagy gyaloglásról, Roxyval minden egy kicsit más, minden egy kicsit jobb. De! Eddig mindig az "ünnepnapokkal", azaz a túrák napjaival kapcsolatban tettem közzé az élményeimet/élményeinket, eddig nem szóltam a szürke hétköznapokról. Ez talán azért van, mert vele nincsenek szürke hétköznapok, időről időre meg tud lepni valami aprósággal, valami olyan dologgal, ami szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat. Elnézést a szőrös négylábú nélkül élőktől, de én mindig azt mondom, hogy: lehet kutya nélkül élni, de nem érdemes! Emellett Roxy pontos születési dátumát sajnos nem tudom, ezért úgy döntöttem, hogy évről évre január 25-én, első közösen töltött napunkon fogunk ünnepelni. 2013. január 25-én az eddigi legjobb születésnapi ajándékom volt ez az apró élet :-). BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT Szőröske!!! 

Aki képes a figyelemre, az összpontosításra:

Aki képes a henyélést a legmagasabb fokon űzni:

Aki kihasználja a számára adódó másodpercek mindegyikét:

Aki képes komolyan venni a feladatát:

Aki képes kihasználni minden pillanatban engem :-):

Aki tudja élvezni az életet, a meleg napsugarakat:

Aki nem hagyja magát, ha kell, beszól:

Aki képes az utolsó falatot kikuncsorogni:

Aki nem pazarol:

Akit nagyon lehet szeretni:

Aki mindenre odafigyel:

Aki képes bármelyik pillanatban ártatlannak mutatni magát:

Aki nagyon jó vadász:

Aki a henyélést a legmagasabb szinten képes űzni:

Aki irányítja az életét (és a sofőrt...):

Aki nem stresszel:

Csak élvezi az életet...

Első kéktúránk harmadik, egyben befejező napján nem túlságosan hosszú táv várt ránk, mindössze 15 km-t kellett megtennünk a nógrádi vasútállomásig, kiszálló pontunkig. Nógrádig majd’ egy km szintcsökkenést gyűrtünk le, de megindulásunkat a lejtőn megelőzte a Börzsöny legmagasabb pontjának meghódítása, ami jócskán igénybe vette lelki és testi erőnket. Itt még a kellemes reggeli napsugarakkal együtt próbálunk magunkba szívni egy kis energiát is. Nem mintha erre szőrmók kisasszonynak különösebben szüksége lett volna…

A túra első napjáról azt írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy eszményi szakasza lehet a kéktúra megkezdésének. Ezt továbbra is így gondolom, mivel a természet a barátságosabb arcát mutatja, sok a látnivaló és települések is egymáshoz közel találhatók. Aki viszont a Börzsöny felé halad tovább a kéktúrán, hamar szemben találja magát a természetjárás erőt próbálóbb oldalával. A Magas-Börzsöny völgyei mélyek, ehhez képest a csúcsok magasnak látszanak, illetve azok is. A Csóványos a maga 938 méteres magasságával az ország harmadik legmagasabb pontja, egyébként pedig a 100 legmagasabb magyar hegycsúcs közül 8 a hegységben található. Lakott település kialakulására kevésbé alkalmas a vidék, emiatt talán nagyobb felkészültséget kíván a turistáktól. Ezt én is tapasztaltam, de a természet vadsága és érintetlensége legalább annyira megfogott, mint az Országos Kéktúra bármely látnivalóval teletűzdelt, könnyebb szakasza. Emellett a kéktúra megkezdése előtt a Börzsöny egy olyan meglepetéssel is szolgált számomra, ami az emberekbe vetett bizalmamat jócskán a pozitív irányba lendítette...

2014. őszén párommal és természetesen Roxyval felejthetetlen hetet töltöttünk a Bükk, a Mátra és a Börzsöny hegyei között. Nógrádi tartózkodásunk alatt több várat (várromot) felkerestünk, de a legemlékezetesebb minden szempontból Drégely várának meghódítása. A képen éppen az őszi napsütést élvezzük Szőröskével.  

A vár teljes területét végigjártuk, majd az egykori kaputoronnyal ellenkező oldalon lemásztunk a majdnem földig omlott várfalról, hogy visszainduljunk az autóhoz. Ekkor tűnt fel egy magányos kiránduló, aki éppen azon a részen kívánta megkezdeni a vár szemléjét. Megkérdezte, hogy sokan vannak-e a romok között, majd főleg túrázással kapcsolatos dolgokról kezdtünk beszélgetni. Jó pár perce folyt az eszmecsere, közben a kis felfedező is talált magának elfoglaltságot: 

Újdonsült ismerősünk, Magdi meg is jegyezte, hogy Roxy biztos megtalálta a Drégely várát a Tsitári kápolnával összekötő titkos alagút bejáratát. Ezen sem csodálkoztam volna... Remélem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a beszélgetés megalapozta egy közeli ismeretség, de talán barátság kialakulását is, melynek még mindig csak az elején tartunk. Magdiban egy végtelenül kedves, segítőkész embert ismertünk meg, aki férjével, Ferivel együtt azóta nagyon sokszor segített palócföldi bringa- és gyalogtúrák szervezésében, sőt szállást is biztosított nem egyszer kisebb-nagyobb csapatunk számára. Természetesen mindketten lelkes természetjárók, többek között az Országos Kéktúra vonalán megtett kilométereket is rendszeresen gyarapítják. Ezen kívül Magdi gyönyörű fényképeket is készít túrái(k) során, mely képekből már kiállítás is nyílt. A képen Magdi (Melo Magdolna), Feri (Horváth Ferenc) és a Roxy Bicycle Team 4/5 része látható Szécsényben, a kedves pár lakóhelyén: 

Remélem, tényleg a barátság elején tartunk, az elmélyítéséhez mi is igyekszünk megtenni, azaz minél több közös túrát szervezni és közös élményt szerezni, hiszen ahogy a fentiekből is kiderül, a földrajzi távolság nem akadály.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, azaz a túra utolsó napjához, sátorbontás (már aki…) és összepakolás után dokumentáltuk, hogy az éjszakát hivatalosan milyen magasságban töltöttük:

A csúcsról ilyen kilátásban részesültünk, de sokáig nem bámészkodhattunk, mert Nógrádról Vác, Budapest és Pomáz érintésével jutottunk haza Győrbe, ehhez pedig egy korai indulású vonatot kellett elérnünk.

A kék jelzést megtalálva először néhány méter szintet vesztettünk, aztán ismét elértük a reggeli magasságot, ami Ádám lábát kezdte megint megviccelni. A Haramia-lyukhoz közeledve jó ideig gerincen haladtunk, így mindenki pihentethette kicsit beállt tagjait.

A lyukból aztán nem bújtak elő rosszarcú alakok, mint kiderült, az egyetlen haramia a túra teljes távját velünk együtt tette meg, de senkiben sem hagyott fájdalmas emlékeket :-). A Csóványos meghódításáért rendesen meg kellett küzdenünk, néhány száz méter táv alatt majd’ 100 métert emelkedett az ösvény. Ropogtak a csontok és feszültek a térd- és bokaszalagok, de mindenki egyben felért az egykori geodéziai mérőtoronyhoz.

A mára kilátóvá előlépett toronyból jó idő esetén a Magas-Tátra vonulatai is látszanak. Maga a Csóványos 938 méteren tetőzik, ehhez még hozzáadódik a több mint 22 méteres építmény hossza, így a legfelső szinten majdnem 1000 méteres magasságban szívhatjuk a friss levegőt. A lépcsőzés előtt megpihentünk kicsit:

A következő pihenőt már a lépcsők leküzdését követően ejtettük meg, de itt nem csak fáradtságról volt szó, szőrmók kisasszony kicsit tartott a nagy magasságtól.

Miután megnyugtattam, hogy biztonságban van, hajlandóságot mutatott egy gyors kép erejéig modellt állni:

Roxyval szemben szárnyas barátunkat cseppet sem viselte meg a szédítő magasság, önként állt a fényképezőgép elé:

Azok kedvéért, akik inkább a tájra kíváncsiak, készítettem egy képet galamb nélkül is:

Amilyen meredeken emelkedett a szint a kilátó előtti szakaszon, olyan rohamosan csökkent a magasság a célállomás felé indulva. Ez a lejtmenet talán még embert próbálóbb volt, mint a korábbi kaptató. Itt már nem csak Ádám nyögött minden lépés után… Mire kellemesebb, széles kiránduló ösvényre értünk, a csapat rendesen szétzilálódott. Balázzsal és Roxyval kihasználva a lehetőséget, többször is jól nekiiramodtunk, majd mikor észrevettük, hogy majdnem futunk, megálltunk és megvártuk a többieket. Beérve Nógrádra egy utolsó pihenőt tartottunk a település szélén található forrásnál, sőt valaki megkezdte a túrafelszerelés mosását is… Felfrissülés után átsétáltunk a vasútállomás épületéhez, ahol nem kevés gyerek várta ugyanazt a vonatot, mint mi. A bélyegző akkor még a váróteremben volt elhelyezve, így a sűrű gyerektömegen átvágva kellett megejtenünk a procedúrát. Még néhány perc várokozás a peronon, miközben négylábú társamat különböző ingerek érték, majd végre megérkezett a szerelvény. Sikerült a gyerekzsivajtól távolabbi helyet találnunk, így mindannyian megkezdtük a regenerálódást.

A budapesti átszállást követően szerencsére az autó még mindig Pomázon, a HÉV megálló melletti parkolóban várt ránk. Hazafelé, az utat figyelve próbáltam a három nap történéseit felidézni, és arra jutottam, hogy csupa pozitív gondolat kavarog a fejemben. Az első kéktúrás élmények egyáltalán nem okoztak csalódást, bár kicsit ülepedniük kellett. Győr előtt nem sokkal már a következő túra tervei is összeálltak a fejemben…

Nehéz szívvel, de meghoztuk a döntést: hárman (illetve négyen :-)) folytatjuk a túrát, amit éppen, hogy csak elkezdtünk. Stipi is erre biztatott bennünket. A bringája és csomagjai biztonságba helyezése után elbúcsúztunk tőle, de ígéretet tettünk, hogy rendszeresen jelentkezünk és küldjük a képeket. Nem hosszú, de mint később kiderült, eléggé bonyodalmas szakasz várt ránk. Azért Esztergom látnivalóira szántunk időt. Az aznapi első közös kép a Duna feletti kilátó részről készült:

Kicsit bámészkodtunk még, mert idő kellett hozzá, hogy ezt a látványt be tudjuk fogadni. Azt hiszem, a képek magukért beszélnek. Ahonnan jöttünk:

Ahová tartottunk:

A gyönyörködés után az épített környezetre is fordítottunk egy kis időt. Először a vár körül készítettünk néhány képet.

Majd a megunhatatlan bazilikát jártuk körbe. A belső teret – Roxy kivételével - már mindannyian láttuk korábban, ő pedig úgy éreztem, nem kíváncsi rá.

A következő közös kép elkészítésére egy pár férfi tagját kértük meg, de maga a művelet elég bonyolultan hajtódott végre. Azért született egy talán elfogadható fotó:

Elindultunk, hogy a Dunakanyaron áthaladva elérjük a fővárost. Néhány km után az érdekes nevű település, Basaharc határában rövid pihenőt tartottunk egy út menti büfében, kizárólag azért, mert a rév indulásáig aránylag sok időnk volt még. Roxy nagyon jól érezte magát, a vendéglős hölgy ennek viszont nem örült annyira. Pedig Szőröske csak két percenként akart beszökni a konyhába… Itt éppen ölben, nem félúton a konyhába:

Na jó, elárulom, hogy nem bambit ittunk, pedig a képen nem is látszik… Szivar a játszótér szárnyat választotta pihenése helyszínéül:

A rövid ejtőzés után szó szerint a Dunának mentünk, ugyanis a bringaút a folyó északi partján folytatódott. Pár perc part menti várakozás után megérkezett a rév, hogy átúsztasson bennünket a másik oldalra. Kis ideig a víz felett „lebegtünk”:

Ez volt Roxy első utazása kompon, de a balesetek elkerülése érdekében sajnos a kosárban kellett maradnia. A kellő ünnepélyesség érdekében ismét készíttettünk egy közös képet:

A vízi utazás befejeztével a híres szörp hazájában tapostuk újra a földet, illetve pattantunk nyeregbe, hogy kicsit gyorsabban fogyasszuk a kilométereket.

A kerékpárút a 12-es főút mellett haladt jó ideig, majd Zebegény után kisebb-nagyobb kunkorokat építettek bele és fantasztikusan sima, új aszfaltburkolattal látták el. Mielőtt azonban a kanyarokhoz értünk, betértünk egy közvetlenül a bringaút mellé épített, direkt kerékpárosok számára kialakított büfébe. Az út szintjén fedett terasz és az enni- és innivalók széles választéka várt bennünket, egy lépcsőn pedig le lehetett jutni egészen a Duna partjára. Az asztalon látható energiaitalok mellé egy-egy finom helyi készítésű hamburgert is elmajszoltunk.

Hiába a nagy meleg, hiába a minimális motiváció, tovább kellett indulnunk. Hűsítő hatással csak a Duna bírt ránk, amikor közel kerültünk a parthoz, és legszívesebben belegurultunk volna. Ezt majdnem szó szerint bekövetkezett kicsivel később, amikor már kibírhatatlanul tűzött a nap. Egy csónakleengedőhöz értünk, ahol azért annyit megtettünk, hogy a bringákat letámasztottuk, de a következő pillanatban már combig (valaki tovább is) gázoltunk a kellemes hőmérsékletű vízbe.

Szerencsére a parthoz közel egyáltalán nem éreztünk sodrást, így unszolásomra Roxy is belevetette magát a folyóba és odaúszott hozzánk. Akkor még csak alig fél éve ismertük egymást, nem tudtam, hogy viszonyul a vízhez, de nem volt gond. Megérintett az orrával, majd a part felé evickélt, ahol néhány rázkódás után meghempergett a kavicsos homokban. Ennek nagyon örültem… Felfrissülés után Vác felé vettük az irányt, ahonnan szintén komppal terveztük az átkelést Tahitótfalu irányába. Nagymarost, Kismarost és Verőcét elhagyva egyre keskenyebbé vált a kerékpárút és a forgalom is megnőtt. Sokszor feltartottak bennünket, illetve nem igazán vették figyelembe, hogy mások is közlekednének rajtuk kívül. Ez egy meglehetősen „hangos” szakasz volt. A városközpontba érve – a változatosság kedvéért – fagyiztunk egyet, majd a kompra felszállva elbúcsúztunk Váctól:

Szőrmók kisasszony második átkelését jobban viselte, árnyékban ülve várta, hogy ismét guruljon alatta a bringa:

Keresztülhaladva a Szentendrei-szigeten, beértünk Tahitótfaluba, ahol a 11-es főúton délnek fordultunk. Kisebb-nagyobb dombok leküzdése után Szentendrén, a Duna korzón találtuk magunkat:

Itt úgy gondoltuk, megint szükségünk van némi pihenésre és energia bevitelre. Roxy kiszabadult kosarából, de persze nem a kemény földet választotta vendéglőbeli tartózkodása idejére:

A vigyor hamar lelohadt arcunkról, amikor a további erős forgalmat elkerülve a Budapest felé vezető töltésre tértünk. Az EU szinten számon tartott bringaút világháborús viszonyokat hozott. Egyszerűen képtelen voltam úgy lavírozni a hatalmas kátyúk között, hogy utasom feneke és a sajátom is ne ütődjön két másodpercenként a kosár aljához, illetve a nyereghez. Ekkor még az eredeti, kevésbé párnázott ülést használtam. Egy kicsit enyhített fájdalmunkon, hogy a szemből érkezők is fennhangon dicsérték az út minőségét. Ahogy egyre közelebb jutottunk a Dunához, a bringaút egy lejtőn keresztül tökéletesen aszfaltozott panorámaúttá változott. A látvány minden korábbi szenvedést megért. A Római-parthoz közeledve megálltunk, hogy megkeressük azt az utcát, ahol a korábban interneten talált kutyapanzió található. Igen, sajnos Szőröskének ott kellett éjszakáznia, mert a foglalt szállásra nem vihettünk magunkkal. Ez akkor és ott utoljára történt, azóta kizárólag kutyabarát szállást foglalunk, legyen szó Magyarországról vagy külföldről. Nagyon-nagyon fájó szívvel hagytam ott négylábú társamat, de látva a körülményeket és a gondozó srác hozzáállását, sejtettem, hogy nem lesz baj. Ez másnap reggel be is igazolódott... Pár perc tekerés után megérkeztünk a szállásra, ahonnan lepakolás és felfrissülés után továbbálltunk, hogy feltegyük a koronát a napra. Szivar ajánlása alapján betértünk a Puskás Pancho Sport Pubba, ahol Öcsi bácsi kedvenc ételei szerepelnek az étlapon. Életemben nem ettem még olyan finom kolbászos lecsót, mint ott! 

Úgy emlékszem, még pár korsó sör is lecsúszott, majd úgy döntöttünk, hogy ideje kipihenni ezt a mozgalmas napot. Halkan jegyzem meg, hogy a vendéglőbe nem bringával jutottunk el... A szállásra visszaérve váltottunk néhány szót Stipivel, küldtünk neki pár képet, közben pedig mi is újra átéltük az aznapi kalandokat. Szerencsére volt belőlük bőven...

Éjszaka talán nem esett, de reggel az égi áldás ismét megtisztelt bennünket jelenlétével. Az általunk bitorolt vendégház udvarán vártuk, hogy a csapat teljes létszámban megjelenjen, közben be kellett húzódnunk a fedett kocsibeállóba. Szerencsére az indulásra már szárazabb körülmények között került sor, ami a pecsételést is megkönnyítette. A bélyegzést követően néhány száz méter aszfaltos burkolat után ismét rátértünk a pocsolyákkal és bokáig érő sárral tarkított földútra, hogy a háromnapos túra leghosszabb etapját teljesítsük.  

Négy lábon persze a sárdagasztás is könnyebb, de azért szőrmók kisasszony is produkált a nap során vicces mozdulatokat… A települést elhagyva többek között raszta testvérekkel is találkoztunk, akik fittyet hányva az időjárásra, jóízűen majszolták a bekészített táplálékot. Izgalomnak nyomát sem fedeztük fel rajtuk, falatozásukat csak Roxy hangos érdeklődése zavarta meg néhány másodpercig.

Kicsit később az éghajlati viszonyokra egyáltalán nem jellemző élőlényeket, papagájokat fedeztünk fel, amint éppen az általuk kiválasztott növényt szipolyozták ki. Étkezésüket nem befolyásolta, hogy közvetlenül mellettük haladtunk el.

A párás, hideg idő ellenére a tájban is tudtunk gyönyörködni, amikor éppen nem azt vizslattuk, hogy következő lépésünket hová tervezzük.

Felsőpetényre érve a vendéglátó egységet nem találtuk nyitva, de a pecsételést a teraszon elhelyezett bélyegzővel meg tudtuk ejteni. Azért nem maradtunk lélekmelegítő híján, az otthonról hozott pálinkából maradt még jócskán. Akadt szendvics is, amiből mindenki kapott, aki szépen, okosan ülve kivárta a sorát :-).

Energiától duzzadva vidáman indultunk tovább az „aranyúton”. A lehullott, megsárgult levelek által képzett puha szőnyegen egyébként is könnyebben haladtunk. A legkisebb ugrifüles tudta az utat:

Aztán változott a táj, egy darabig az élénkzöld fűvel borított dombokon hullámvasutaztunk.

Majd ismét be a fák közé, ahol az út szinte teljesen járhatatlan volt. Fociban is a széleket kell kihasználni, így mi is ezzel próbálkoztunk. Több-kevesebb sikerrel, amit itt még nem élveztem annyira...

Ősagárdra érve azon gondolkodtam, hogy vajon ez a rusztikus felület vagy a megszokott jelzéshordozó fák bírják majd tovább. Az biztos, hogy az eddigi útjainkon nem sok ilyen háttérrel találkoztunk.

A faluba beérve egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, melynek okát hamar kiderítettük: a helyiek a templomot töltötték meg kis időre. Felcsillant a szemünk, gondoltuk, a mise után kinyit a legközelebbi vendéglátó egység. Várakozni viszont nem akartunk sokat, így pecsételtünk, majd továbbindultunk. Pár perccel később döntésünket igazolva egy bringával közlekedő fiatal srác le sem lassítva közölte kérdésünkre, hogy kocsma csak focimeccs idejére nyit ki. Ennek örömére elfogyasztottuk következő szendvicsünket, leöblítettük tüzes vízzel, majd megtámadtuk a Naszályt. Előtte még kedves és érdeklődő tekintetű állatkákat is megcsodáltunk, akik Roxyt csak egy rövid mordulás erejéig érdekelték. Csak a miheztartás végett...

Azt mondtam, megtámadtuk? Ez kb. egy percig tartott, ugyanis nagyjából két km-es távon kellett 300 méteres szintemelkedéssel megbirkóznunk. Hamar alábbhagyott a lendület... 

Energiaszintünk fogyatkozásával egyenes arányban nőtt jókedvünk és öniróniánk, egymáson és magunkon élcelődve gyűrtük a métereket. A komolyabb emelkedők után változott a táj. Ráadásul a ködben minden titokzatosabbá és izgalmasabbá vált. Természetesen Szőröske minden nehézség nélkül fedezte fel az ismeretlent... 

Ezt a jelzést a természet hamarosan legyőzi:

Lassan araszoltunk tovább, amíg egy barlangjelzéssel nem találkoztunk. A térkép és a pecsételő füzet információi alapján alattunk 100 méterrel bújt meg a Násznép-barlang. Marcival és természetesen Roxyval rászántuk magunkat, hogy lemásszunk. Mint kiderült, szó szerint mászni kellett, mert a nagyjából 45 fokos lejtő, illetve visszafelé emelkedő csak így volt teljesíthető. Személy szerint négykézláb teljesítettem mindkét irányt. Azt hiszem, ennél közelebb nem is kerülhettem a természethez. Aztán végre leértünk a barlanghoz és megértettük, hogy miért is kapta ezt a nevet: hatalmas belső "termében" tényleg elfért volna egy násznép. Szőröskével stílusosan kézfogót tartottunk, majd igyekeztünk vissza a többiekhez.  

Mire a csúcsra értünk, néhány kétes külsejű alak már az egykori geodéziai torony tetején kémlelte a semmit. 

Mi nem mentünk fel, de azért egy rövid pózolást megejtettünk a bejáratnál. 

Sanyi természetesen kihasználta az alkalmat, megint a szalonnasütés előkészítésébe fogott. Itt még inkább tűnt ellenködnek a dolog... 

Megbeszéltük, hogy a csapat egy időre kettéválik, a szalonnázni vágyók megvárják a parazsat, mi pedig páran elindultunk lefelé. Az első pár száz méteren kellemes ütemben csökkent a szintkülönbség és a táj is igazi őszi arcát mutatta.

Aztán elértük a 180 fokban visszafordító részt, ahol néha szó szerint millimétereken múlt a zuhanás. A néhány cm szélességű ösvény levelekkel fedett felső rétege alatt masszív sár kényszerített bennünket akrobata mutatványokra. Itt Balázs éppen talajmintát vesz:

Misi a kölcsönkapott túrabotjával mutatta be a botozós című táncot, miközben 20 másodpercenként hangosan közölte, hogy: "nem estem el!" Én négykézláb, ujjaimat a földbe vájva próbálkoztam a túléléssel. Néha egy-egy apró gyökér segítette ebbéli szándékomat. Egyszer csak pittyent a telefonom, Marci közölte a csoporttal, hogy ku..a nagyot esett. Pedig ő már az aránylag biztonságosabb szakaszon járt.

Mire az adrenalintól vagy tudom is én, mitől mindannyiunk arcára kiült a vigyor, véget ért a kihívás. Az erdő megint a legszebb, gyorsan járható oldalát mutatta.

Szükség is volt a gyorsításra, mert mire a Bik-kúthoz értünk, a nap kezdett nyugovóra térni. Hamar elfogyasztottuk utolsó tartalékainkat, aztán megkezdtük a hajrát.

Egy izgalmas függőhídon történő átjutást követően mégis besötétedett, ezért előkerültek a fejlámpák és egyéb világító alkalmatosságok. Misi kicsit lemaradt, így amikor már teljesen sötét volt, megálltunk és percekig szólítgattuk, de semmi válasz nem jött. Már éppen visszafordultunk volna, amikor lazán odasétált és közölte, hogy nem kellett volna megvárni. Nem maradt válasz nélkül... A nap tökéletes zárásaként elkezdett esni az eső, de ez már nem érdekelt bennünket. Marci még egyszer elesett, amit viszont finoman szólva nehezményezett. Beértünk Katalinpusztára, onnan pedig aszfalton megtettünk még nagyjából másfél km-t Szendehelyig. A pecsételést előző nap megejtettük, így nem volt más teendőnk, mint beülni Balázs autójába és kellemes melegben a szállásra autózni. A csapat másik fele Szendehelyről meglehetősen hosszú buszos utazás után jutott Alsópeténybe, de mindenki épségben a szálláson töltötte ezt az éjszakát is. Az előző esti vacsora második felét is elfogyasztottuk, majd legurult pár pohárka pálinka és sör, ezért vidám esténk volt: 

Miután a másik házban elszállásolt csapattagok is hazaértek, átjöttek némi sör ellátmányért, majd mindenki nagyon fáradtan, de annál elégedettebben ült le a kártyapartihoz. Tibi telefonos alkalmazása szerint 28 km-t, az én lépésszámlálóm szerint pedig 30 km-t gyalogoltunk aznap, de a nagyon nehéz terepen megtett aránylag nagy táv ellenére is boldog voltam. A rossz körülmények mellett rengeteg élményt és vidámságot hozott ez a nap.

Már jó ideje vágyam a karácsonyi ünnepeket Bakonyban, azon belül Magyarország egyik legszebb településén, Fenyőfőn tölteni. Gyermekkoromban számtalanszor megfordultam itt, ezért nem véletlen a vonzódásom. Idén, sok-sok év után, megvalósult az álom, így nem is kívánhatnék ennél alkalmasabb helyről magam, a bringás- és gyalogtúrás csapat, és nem utolsó sorban Roxy a Világjáró Kutyus nevében is békés, boldog Karácsonyt.

A Roxy Bicycle Team...

...és a gyalogtúrás csapat...

...nevében is köszönöm a majd' féléves figyelmet, érdeklődést, elismerő szavakat, és ígérem, hogy 2017-ben is folytatom a túrák élményeinek megosztását. Addig is néhány kép az általam annyira szeretett települést körül ölelő erdőről, a természet szépségeiről:

Két kis szőrös füles felfedező az Ősfenyvesbe indul:

Ahol talán Noé elveszett bárkájára bukkannak:

Sötétedés előtt nem árt visszaérni a szállásra. Ebben segít a kivilágított templomtorony:

Túra után megérdemelt a pihenés:

December 24-én reggel karácsonyfát kell választani...

Nem vagyunk irigyek, bárki kinézhet egyet magának:

Nagy a választék:

Némelyik díszített is. Hol piros négyzettel:

Hol zöld kereszttel:

Egyébként pedig magukban is gyönyörűek:

Vannak egyedi formájúak is:

Sejtelmesek, de félni egyáltalán nem kell közöttük, mert a vándort mindig védelmezve kísérik: 

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!

A túra utolsó közös fotója Horvátországban:

A közös kép már a szállás elhagyását követően készült, de ne szaladjunk ennyire előre az időben!

Almáson minden tökéletes volt, a ház, az udvar, a szobák, az ágyak, a vacsora, és nem utolsó sorban a hangulatunk… Csoda hát, ha reggel nem nagyon akartunk kikeveredni az ágyból? Kivéve egy csapattagunkat, aki már korán újabb élvezetre vágyott, így gondolta, magába szívja az első napsugarakat.

A panoráma persze megérte a fáradozást. Néhány másodpercre négylábú társamat is ki tudtam csalogatni az árnyékból.

A nagymarosi kempingben még egy meccset is megnéztünk a tv-ben, ha jól emlékszem, utána mindenki nyugovóra tért, ki a lefoglalt faházban, ki sátorban. Érdekes, valahogy mindig a sátorozók szunyókálnak tovább, pedig az ideiglenes lakhelyük szárítása és lebontása több időt vesz igénybe, mint a sima zsákba pakolás. Persze ezt nem akarom felróni nekik, este fáradtan a sátor felállítása sem két perces munka. Miután reggel mindenki elkészült, felkerekedtünk, hogy a vasútállomásig koptassuk az aszfaltot. Útközben egy kisboltnál mindenki beszerezte a reggelijét és napközbeni ellátmányát, majd megejtettük az aznapi első pecsételést a peronon. A csapat nagyobbik része már két napot gyalogolt, így minden porcikájukat több igénybevételnek tették ki, mint mi Balázzsal és szőrmók kisasszonnyal. Sajnos ennek eredményeképpen Ádám térde annyira bedurrant, hogy részéről kétséges volt a folytatás is. Aznapi szakaszunkon erőteljes szintemelkedés várt ránk, ami akkor és ott, térdhasználat szempontjából a kedvezőbb változat volt. Ebből a meggondolásból az a kompromisszumos megoldás született, hogy Ádám rövidítve a távot egy másik jelzésen elindul, de nehogy valami baj történjen, Peti és Laci is elkíséri. Egy időre elköszöntünk egymástól, és elindultunk, hogy meghódítsuk a Börzsöny egyik legmagasabb pontját. A térkép és a pecsételő füzet nem hazudott, a településről kiérve erőteljesen megindultunk felfelé, szinte szerpentinen haladtunk. Erre szükség is volt, mert néhány km-en belül egy majd’ 400 méteren elhelyezkedő kereszteződéshez értünk:

A kép tanúsága szerint ennél a kereszteződésnél mindkét irányba indulva rengeteg látnivaló várt a turistára. Mi a Julianus barát torony felé fordultunk, hogy még pár tíz méter emelkedés után, a toronyba felmászva gyönyörű panoráma táruljon elénk. Kilátás az egyik irányba:

Kilátás a másik irányba, a kép alsó szélén kiindulópontunk, Nagymaros:

Bár még jóval dél előtt jártunk, a hőmérő higanyszála kezdett nagyon felkúszni, ami mindannyiunkat megviselt, de kis bundába bújt társamat főleg. Ki is használta a kínálkozó lehetőséget egy kis hűsölésre:

Még néhány perc lazítás és bámészkodás után lemásztunk a kilátóból és kihasználva a szintcsökkenést kicsit begyorsítottunk, hogy a csapat másik felét minél jobban megközelítsük. Útközben nem tudtuk nem észrevenni ezt a kitinpáncélba bújt, felfegyverkezett lovagot. Néhány másodpercig kiállítási darabként funkcionált, majd természetesen - fejet hajtva méltóságteljes megjelenése előtt - útjára engedtük.

Ismét pihenőt tartottunk és közben szomjunkat is oltottuk, ami úgy látszik, Roxyt jókedvre derítette (igaz, egyébként sem nagyon láttam még szomorkodni…), mert kicsit bohóckodott.

Egy aránylag vízszintes szakaszra érve kaptuk a telefonos értesítést, hogy a többiek már elérték a következő pecsételő pontot, a turistaházat Törökmezőn. Még jobban belehúztunk, de egy-egy fényképre azért szakítottunk időt.

Sokat nem időztünk a turistaháznál, mert a nem titkolt célunk az volt, hogy a többiekkel egyszerre érjünk be a célba. Kóspallagig ismét emelkedett valamelyest az út, emiatt és a nagy melegre való tekintettel úgy gondoltuk, megérdemlünk egy kis frissítőt a falu egyik vendéglátó egységében. A hideg sör is jól tud esni, de 35 fok felett már a hosszúlépés a legjobb választás szomjoltásra, ezt tapasztalatból mondom.

Szőröske ismét megtalálta a legjobb árnyékos helyet és rápihent a következő szakaszra, amire szüksége is volt…

Talán egy km-t haladtunk, útba ejtve egy kálváriát, de az igazi kálvária a Kisinóci turistaház elhagyása után várt ránk. A turistaháznál bélyegeztünk, majd minden szellemi és testi erőnket összegyűjtve elindultunk az utolsó 5 km-re, melyen több, mint 500 méteres szintemelkedés várt ránk. Azt hiszem, ezt a szakaszt az irgalmatlan szóval tudnám legjobban jellemezni. 40 fokhoz közeli hőmérséklet, poros, vízmosásokkal szabdalt hosszú-hosszú egyenes út, ökölnyi kövekkel fűszerezve. Minden lépést meg kellett tervezni, hogy a bokánk ne törjön ki. Ráadásul sunyi módon emelkedett, igazából pár száz méternél messzebb sosem láttunk el, mert egy erősebb emelkedő után mindig kicsit lankásabb szakasz következett. Azon gondolkodtam, hogy Ádám ezt a részt vajon hogyan tudta teljesíteni? Mint kicsivel később kiderült, egészen jól, mert a két csapat közötti távolság nem csökkent. Egyre sűrűbben álltunk meg pihenni és vizet inni, mert már kezdtünk délibábokat látni. Ekkor már nem gondoltam, hogy ennek valaha is vége lesz, úgy éreztem, lassan elhagyjuk a légkört is. Aztán váratlanul sűrűsödni kezdtek az útmenti fák és az ösvény a monoton emelkedésből átváltott lankás vasúti nyomvonalszerű képződménybe. Megjelentek az enyhe kanyarok is, de a többiek még mindig sehol. Gyors telefon, hátha véletlenül elkerültük őket úgy, hogy észre sem vettük :-). Hát nem… Kérdezték, hogy a hegy melyik oldalunkon van? Bal oldalon? Akkor még van pár km. Mondanom sem kell, ők már a szállásunkon, a turistaházban voltak… Roxy nagyon segítőkész volt, néha eltűnt a szemem elől, aztán egy perc múlva megjelent és az arckifejezésével bíztatott, hogy már nincs sok hátra. Egy kereszteződés után végre megpillantottuk a kőfalakat és a kavicsos feljárót. Fájdalmas nyögések közepette felküzdöttük magunkat és szó szerint leestünk a teraszon lévő padokra.

A tulajdonosok már hazaindultak volna (mert mondanom sem kell, a turistaházat autóval is meg lehet közelíteni), ezért gyorsan felvásároltuk a büfé majd’ teljes készletét. Nehezen, nagyon koncentrálva hallgattuk az információkat a szobákról, a fürdőről, és hogy reggel hol kell hagyni a kulcsokat, aztán gyorsan ürítettük a sörösüvegeket. Túravezetőnk is kihasználta a lehetőséget és lepihent:

Szépen lassan felcipeltük a zsákokat a szobába, a sátorozók pedig kitalálták, hogy a turistaház melletti dombon fognak éjszakázni. Sanyi szokás szerint tüzet rakott, amihez a fát szintén fel kellett cipelni a dombra. A „világ tetején” (számunkra aznapra biztosan az volt) szépen lassan besötétedett, a milliónyi csillag alatt sütöttük a szalonnát, így már egészen könnyedén gondoltunk vissza a napközbeni kínokra. Az aznapi táv, 24 km önmagában nem túl sok, de figyelembe véve a nagy meleget és a több, mint 1200 méteres szintemelkedést, azt hiszem, elégedettek lehettünk. 

A Roxy Bicycle Team 2013 nyarán:

2013 tavaszán – néhány egy- és kétnapos túra után – elhatároztuk, hogy nyárra megszervezzük első nagy közös kalandunkat, az addigi kirándulásoknál jóval hosszabb kerékpártúrát. Erre alapot adott Roxy sikeres beilleszkedése a csapatba és szállítókosarába. Ebben az évben ugyanis még a hátam mögött utazott a csomagtartóra illeszthető, kifejezetten kisállat szállítására kialakított szerkezetben. A beszoktatás nem volt egyszerű… A művelet eltartott pár óráig, mely a következőképpen zajlott: Először gyalogolva toltam a biciklit a szomszédos háztömb körül, nyugtatgatva a kisasszonyt, nehogy kiugorjon, mivel gyárilag mindössze egy rövid pórázzal lehetett rögzíteni a kosár széléhez. A negyedik (nem rövid) kör után már magamon is nevettem, de ahhoz képest, hogy első alkalommal már akkor kiugrott fittyet hányva a rögzítő hevederre, amikor próbáltam felszállni a bringára, ez már nagy előrelépés volt. Következő lépcsőfokként nyeregbe szálltam és nagyon lassan elkezdtem tekerni, közben még mindig egyik kezemmel hátranyúlva nyugtattam és dicsértem utasomat. Meghálálva a bizalmat és simogatást, Roxy a kosárban maradt és abban a pillanatban elhitette velem, hogy ez így lesz a következő pár száz km-en keresztül is. Ez a tézis már két nap múlva, az első városon belüli próbaúton megdőlt, mivel a kisasszony kb. másfél km megtétele után úgy gondolta, hogy inkább négy lábon halad mellettem. A póráz gyenge karabinerét szétpattintva, menet közben kiugrott a kosárból, én pedig ezt észlelve éppen, hogy csak el tudtam kapni, mielőtt a küllők közé akadt volna a lába. Szívinfarktus közeli állapotomból feleszmélve kicsit elszontyolodtam, mert rájöttem, hogy néhány nappal az indulás előtt nincs meg a biztonságos megoldás. Mindenképpen magammal akartam vinni a túrára, így erőteljesen törnöm kellett a fejemet valamilyen újításon. Szerencsére a szükség segített, hirtelen ötlettől vezérelve az indulás előtti délutánon vettem egy rövid pórázt, melynek két végét a kosárhoz, közepét pedig a nyakörvhöz rögzítve szinte mozgásképtelenné tettem négylábú társamat, így a kosár önkényes elhagyása kizárhatóvá vált. Persze nem kipányvázásról volt szó, a túrán aztán megtaláltam azt az ideális beállítást, aminél maradt elegendő mozgástere szőrmóknak, de a korábbi akrobata mutatványt nem tudta megismételni. A kisasszony itt még az "etetés" fázisában:

Visszatérve a bejegyzés fő irányvonalára, azt hiszem, azért választottuk a Dunát útitársként, mert viszonylag könnyen tervezhetővé tette az útvonalat. Előzetes számításaink alapján nagyrészt a folyó melletti töltésen akartunk haladni, ami tulajdonképpen meg is valósult. Ennek köszönhetően szinte végig gyönyörű és nyugtató látványban volt részünk, és nem mellékesen kevésbe tettük ki magunkat az autós forgalom veszélyeinek. Persze ember tervez - autók nélkül is megtörtént a baleset, ráadásul már az első napon. Erről azonban később.

A túra első napját bevezetőnek szántuk táv- és domborzatválasztási szempontból is, ezért Győr helyett Komarno-ban (Révkomárom) ültünk fel a bringákra és tulajdonképpen csak az utolsó pár száz méterre tértünk vissza Magyarországra. Komáromig vonattal utaztattuk a bringákat és magunkat is, ami Roxy számára az első percekben kellemetlen szituációt eredményezett, ugyanis a kalauz távozásáig szájkosarat kellett viselnie.

Természetesen szabálykövető magatartást tanúsítunk (általában), de ami Szőröske egészségi állapotát veszélyezteti, gondolok itt arra, hogy alig kap levegőt a kényszerítő eszközben, azt az első adandó alkalommal eltávolítjuk. Egyébként is egy bájos, barátkozós kutyusról beszélünk, amit a kép is bizonyít:

Leszállás, lepakolás után gyorsan feltekertünk a Duna feletti hídra, amely ma két országot, de igazából egy várost köt össze, majd némi bámészkodás után legurultunk Komarno óvárosába. Korábbi látogatásom emlékeire hagyatkozva megtaláltam az Európa-udvarba vezető kapubejárót, melyen áthaladva egy érdekes, színes világba csöppentünk. Rengeteg magyar történelmi személyiség és emlék található itt, főleg szobrok formájában, illetve Európa sokszínűségét az egyes nemzetekre jellemző építészeti stílusban alkotott házak hirdetik.

Fotózás, rövid nézelődés és apró ajándékok beszerzése után úgy döntöttünk, hogy az ismerkedést a várossal felfrissülés után folytatjuk. Szintén korábbi emlékeim között kutatva találtam meg az erre tökéletes helyet, azaz egy szűk utcácskában található, belső udvarral rendelkező kisvendéglőt. Az árnyékot nyújtó napernyők alatt jól esett a csapolt sör és úgy emlékszem, némi Becherovka is lecsúszott. Azt mondják, az ünnepléshez nem kell alkalmat keresni. Mi nem kerestük, hanem találtuk, mégiscsak az első közös nagy túránk perceit éltük meg. Egy kis erőt gyűjtve továbbálltunk, hogy folytassuk a város megismerését, egyébként pedig előttünk állt még a teljes táv. Az egykori Tiszti kaszinó udvarán érdekes építményt fedeztünk fel, mely trükkös megoldással láttatja az ember háta mögötti régi épületek belső homlokzatát is:

Közelebb érve kiderült, hogy az építmény nem más, mint egy félig fedett nézőtér:

A színpadnál aztán összetalálkozott a csapat, Roxy is érdeklődéssel figyelte a környezetet:

Miután röviden közreadtuk személyes élményeinket, áttekertünk a következő látványosságig. A városháza előtti tér még ma is a történelmi időket idézi. Úgy döntöttünk, hogy ez a látvány mindenképpen egy fénykép hátteréül kell, hogy szolgáljon. Mögöttünk Klapka György tábornok, a komáromi hős védő szobra látható:

Próbáltunk a neves elődhöz hasonlóan délcegen feszíteni legalább arra a pár másodpercre, amíg a kép elkészül, de ez nem biztos, hogy sikerült... A nézelődés, fényképezkedés és felfrissülés :-) után elindultunk, hogy teljesítsük első külföldi napunkat. A városból kiérve már az első kereszteződést eltévesztettük, de azt gondolom, ez sem volt véletlen. Mint később kiderült, az észak felé vezető főútról eggyel előbb kanyarodtunk jobbra, mint kellett volna és pár száz méter után véget is ért az utca. Kicsit tanakodtunk, nézelődtünk, hogy mit és hol tévesztettünk el, amikor az egyik ház kapuján kijött egy úriember és magyarul megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben és megkínálhat-e bennünket üdítővel. Nagyon jól esett a kedvessége, és ha van egy kis időnk, biztos, hogy elbeszélgetünk vele legalább néhány percig. Idő szűkében azonban megköszönve az útbaigazítást továbbindultunk. A helyes utat megtalálva Párkány, illetve Esztergom felé vettük az irányt, a Dunával párhuzamosan, de kicsit távolabb haladva tőle. Áthaladva néhány településen az út egyre jobban közelített túránk névadó folyójához, majd el is érte azt. Örömmel töltött el bennünket a látvány és az, hogy a töltés aszfaltozott.

Ennek tudatában kicsit kinyújtóztattam tagjaimat, négylábú társam viszont megijedt azt gondolván, hogy valami bajom van. Mozdulatát és arckifejezését lefordítva ez járhatott a fejében: gyertek gyorsan, segítsetek, a gazdi rosszul van!

Gyorsan fel is pattantam, hogy következő közös képünket elkészíttethessük:

Ahogy az a képen is látszik, Szőröske megnyugodott. A jó minőségű burkolatnak megörülve nyeregbe pattantunk, hogy csökkentsük a távolságot hazáig. Ez ténylegesen sikerült, mivel vagy a töltés tetején vagy vele párhuzamosan aszfalton tudtunk haladni. Éppen a töltésen tekertünk, amikor egy úszó vendéglátó egységre lettünk figyelmesek. Úgy döntöttünk, hogy a kiváló részteljesítményünk jutalmául megérdemlünk egy kis pihenőt és fantasztikus panorámát.

Az év nagyobbik részét (sajnos) különböző helyeken, különböző elfoglaltsággal töltjük, de amikor nyeregbe pattanunk és abban a pár napban közös élményeket élünk át és közös emlékeket szerzünk, mindig megnyílunk egymás előtt. Ez talán az egymásrautaltságnak és a hasonló gyökereknek köszönhető, de azt gondolom, hogy mindenképpen (az egyik, de nem egyetlen) pozitív hatása a túráknak. Ott, akkor, Szlovákiában, a Duna felett is így történt. A lelki felfrissülés után ismét "eggyé váltunk bringánkkal" annak érdekében, hogy fizikai korlátainkat legyűrve terveinket megvalósítsuk. A július közepén megszokott időjárásnak megfelelően nagyon meleg volt, így aránylag rövidebb szakaszok után tartottunk pihenőt.

Itt már tényleg kutyameleg volt...

Aztán megtörtént a baj... A csapat kicsit kettészakadt, mi Misivel előrementünk, Stipi és Szivar pedig lemaradt. Egyszer csak kiabálást hallottunk hátulról, ezért megálltunk és megfordulva visszatekertünk a többiekhez. Sajnos a látvány magáért beszélt. Stipi rengeteg zúzódással az arcán és a lábán az út szélén ült és próbálta összerakni, hogy mi is történt valójában. Ebben Szivar segített, aki annyira emlékezett, hogy egymás mellett/mögött haladtak, amikor Stipi bringájának első kereke lecsúszott a nagyon magas útszéli rézsűn, ennek következtében pedig borult az ember és a gép is. Tényleg nagyon sok új réteg aszfalt (legalább 30 cm) volt ezen az útszakaszon, így az ok valóban a lecsúszás lehetett. Sok-sok víz és kevesebb pihenés után Stipi úgy gondolta, hogy tovább tud tekerni, bár nagyon fájlalta a mellkasát is. A bringája mozgásképes állapotban maradt, ezért szépen lassan haladtunk tovább. Kb. fél óra múlva megálltunk egy vendéglőnél, ahol úgy érezte, hogy reggelre már teljesen rendbe jön, így simán folytathatjuk a túrát. Ennek örültünk, ezért ismét nyeregbe pattantunk.  

Szerencsére tényleg csak pár km volt hátra, amit az a tény is alátámasztott, hogy a Sturovo-n (Párkány) keresztül haladó főútról letérve végre megpillantottuk a gyönyörű látványt nyújtó esztergomi bazilikát és várat.

A néhány éve felújított (újraépített) híd és a bazilika-vár együttes valóban pazar látványt nyújt a Duna szlovák oldaláról: 

Gondoltuk, a határ(folyó) átlépése előtt bevárjuk a többieket, hogy együtt térjünk vissza szülőföldünkre. Mindenkit megnyugtatok, Roxy is kapott vizet :-).

Viszlát Párkány, viszlát Szlovákia (nemsokára visszatérünk, bár ezt akkor még nem tudtuk)! 

Két perccel később elégedetten nyugtáztam, hogy az előzetes nehézségek ellenére Roxyval együtt épségben érkeztünk meg Esztergomba. A tényleges főpróba (vagy inkább előadás?) részünkről egyértelműen sikeres volt.

Végül, a baleset ellenére nagyon jól teljesítő Stipi is megérkezett, akit közösen az esztergomi kórházba kísértünk.

Az orvosi vizsgálat után kiderült, hogy a látható (kevésbé súlyos) külső sérülések mellett négy bordája megrepedt, emiatt nem csak simán a kórházban kellett maradnia, hanem intenzív megfigyelés alá vonták, mert a repedt bordák életveszélyes állapotot is előidézhettek volna. Pár órával korábbi gondolatával és motiváltságával szemben jó néhány napra az egészségügyi intézmény lakójává vált. Az orvosi vizsgálat eredményének tudatában azonban mindenképpen a nap, illetve az egész túra hősévé vált, amit mi hárman, Szivar, Misi, és én is a folytatás minden pillanatában éreztünk és tudomásul is vettünk. Úgy gondolom, Roxy a helyzet súlyosságát már az első pillanatban átérezte, mert a kutyusok (szó szerint) kiszagolják a sérüléseket és betegségeket.