2016 szeptemberében beszámoltam egy Balaton-felvidéki túra élményeiről, mely bejegyzésben a Vén Bakter nevű söröző szerepelt az első képen, mint kirándulásunk kezdőpontja. Akkor Keszthelyről Tapolca felé indultunk, ezen a túrán, 2016 áprilisában viszont Sümeg volt a cél, a két napos gyaloglás végén. A nevén nevezett műintézmény eszményi helynek bizonyult kiindulópontként, már csak azért is, mert pecsételőhely is egyben. Azért az itt kapható pogácsa és sör sem elhanyagolandó... Keszthely központja felé haladva aztán elkészült a picit hiányos első közös fotó.

A Festetics-kastély kötelező állomás volt ezen a túrán is, legalábbis egy gyors pózolás erejéig. Szőrmók kisasszony egészen másfelé érdeklődött, mint a fényképezőgép lencséje, de ezt már megszoktam tőle.

A kastélytól szinte nyílegyenes kerékpárút vezet Hévízre, következő állomásunkra. Csak egy apró negatívumot tudok megemlíteni ezzel kapcsolatban: végig aszfaltozott, ami nem túl kímélő hatású a gyalogosan haladóknak. Tudom, kerékpárút, bringatúrán biztos, hogy dicsérném is.

Beérve a híres fürdővárosba, készíttettünk egy teljes csapatképet a tófürdő bejárata előtt. Akkor még nem, de este szívesen csobbantunk volna a meleg vízben... A többiek nem mertek egy sárkányt ölbe venni, erre csak én vállalkoztam :-).

Hosszú-hosszú bitumentaposás után kiértünk a pincesorra, ahol a kevés nyitva tartó vendéglátóhely egyike mindannyiunkat meggyőzött egy kis kóstolóra. Csúszott a hosszúlépés és a fröccs rendesen, pedig nem folyt a víz a hátunkon.

Roxy is talált magának elfoglaltságot, szemmel tartotta a környéket, hátha felfedez valami izgalmas dolgot. Szerencsére nem került sor részéről a kerítés átugrására, együtt folytathattuk utunkat.

A tavasz első jeleit végre nem aszfalton kellett élveznünk, ez a kedvünket is feldobta némileg.

A talaj szintje is virágba borult, Szőröske ahogy kell, a virágoskert közepén pózolt.

Érdekes, ahogy az időjárás, úgy a természet is egy kicsit zordabb arcát mutatta.

A Kéktúra útvonalán nem szokatlan, de aránylag ritka hajtűkanyar előtt egy régi temető mellett haladtunk el, ahol Roxynak feltétlenül ellenőriznie kellett a fal statikai állapotát.

Rövid aszfaltozás és pecsételés után bekukkantottunk a Betyársírokhoz, ahol egy pillanatra megérintett bennünket az elődök szelleme. Szőrmók kisasszony egyértelmű jeleit hordozza a rokonságnak...

Nyomás a paradicsomba! Néhány méter után egy botanikus kerthez hasonló erdőrészen haladtunk keresztül, ami gyerekkorom bakonyi kalandozásainak vadregényes díszletére hasonlított. Tibi és Roxy tekintete egyszerre ösztönzött a felfedezésre. 

Majd a fizikai igénybevétel és a lelki feltöltődés után fáradtan tértünk be Reziben a kocsmába. Itt bélyegeztünk először - és lehet, hogy utoljára is - rózsaszín tintával, amit egy szintén kéktúrázó pár lány tagja ajánlott fel számunkra. Amint a mellékelt ábra mutatja, a sör gyorsan csúszott, Szőröske pedig támaszra lelt bennem és az asztalban.

Aztán a rövid pihenő után új erőre kapott, esztergálni támadt kedve.

Rezi után már csak arra koncentráltunk, hogy beérjünk a hőn áhított szállásra, de azért akadt ezen a szakaszon is szépség bőven. A Púpos-hegyről leereszkedve valahogy már egy bandában haladtunk, összerázódtunk a hajrára.

Talán azért, hogy az utolsó akadályokat együtt gyűrjük le. Ennek ellenére történtek apró balesetek, Misi például bokáig süllyedt a nem egészen meleg patakban. Innentől viszont megfázás kizárva, a zalaszántói St. Vendel Camping tényleg csak néhány km-re várt ránk.  

Zalaszántón a pecsételés után hamarosan megérkeztünk a kényelmes szállásra, ahol finom vacsora és néhányunkat meleg szállás várt. Az előre megbeszélt ínyenc vacsora mindannyiunkat elkényeztetett, ezt követően egyesek rögtön át is adták magukat a pihenés örömteli pillanatainak... 

Mi hárman, Misi, Roxy és én ebben a faházban töltöttük az éjszakát, ahol az egyetlen parányi hősugárzó kivételével fűtőalkalmatosság nem állt rendelkezésre annak érdekében, hogy reggelre ne jégcsapokkal szimbiózist alkotva ébredjünk. Azt hiszem, én egy kicsit jobban jártam, Szőröske mindig ontja apró testéből a meleget, amit én ezen az éjszakán maximálisan kihasználtam :-).

A túlélést mi sem bizonyítja jobban, minthogy ez a bejegyzés megszületett. A folytatás aztán számos kényeztetéssel járt, melyeket a következő bejegyzésben fogok megosztani.

Számomra is hihetetlen, de elérkeztünk a roxykalandok.blog.hu 50., jubileumi "adásához". Ahogy a legelső bejegyzésben is írtam, nem akarok okoskodni, nem akarom a tutit megmondani, egyszerűen az élményeimet/élményeinket szeretném megosztani. Mert élmények szerencsére vannak. Nem biztos, hogy mindig a legsikeresebben tudtam átadni őket, de igyekeztem. Higgye el mindenki, a túrázás - akár gyalogosan, akár bringával - igazi rock and roll!!! Igazi szabadság, igazi feltöltődés, mindannyiunknak minden egyes megtett km egy pici El Camino. Azt hiszem, ezt több százezer természetjáró megerősítené, ha a kérdést szavazásra bocsátanám.

Ez volt a maszlag, most jöjjenek az igazán fontos dolgok ;-):

Mindegy mit csinálsz, végy hozzá egy kutyát! Én megtettem, azaz rám erőszakolta magát ez az utánozhatatlanul szeretetreméltó, hűséges, jóban-rosszban velem tartó szőrös, csupaszív teremtés:

Innentől gyerekjáték volt minden. Csak mentünk-mentünk-mentünk, mert imádja a felfedezést. Bárhová, bármeddig, csak kalandozzunk. Ja, hogy eközben az ember megismeri az országot, - kis túlzással - a fél világot? Az már csak hab a tortán. Csakúgy, mint új, fantasztikus emberekkel találkozni, akik szívvel-lélekkel törekszenek arra, hogy az általuk befogadott szépséget mindenki számára megismerhetővé és vonzóvá tegyék. Hát, Magdi ilyen. Néhány héttel korábban írtam arról, hogy a Börzsöny micsoda élményeket adott nekem, akkor említettem egy kedves párt, Melo Magdit és férjét, Horváth Ferit, akik igazán a természet szerelmesei. Magdi ezen kívül gyönyörű fotókon örökíti meg a benyomásait, érzéseit az élő környezetről. Azt hiszem, a jubileumhoz nem is tudnék méltóbb illusztrációt, mint Magdi természetfotóit.

Jöjjön tehát egy válogatás attól a személytől, aki azonnal vissza is adja mindazt a szépséget, amit a természettől kap. Ráadásul nem is amatőr módon... Magdi gyönyörű képei és benyomásai a két szenvedélyéről:

"Túrázás és fotózás 

A fenti két tevékenység számomra nemcsak elfoglaltság, hanem életforma is. Először volt persze a túrázás, mely már több évtizede fokozatosan vált hétvégi időtöltésből szenvedéllyé. A túrázások közben olyan sok szépet tapasztaltam, hogy azt szerettem volna megörökíteni, így vált egyre fontosabbá a fotózás is.

Gasienica völgy a Lengyel Tátrában

Fekete-tó (Czarny Staw Gąsienicowy, 1620 m)

Miért szeretek túrázni? Amikor felveszem a hátizsákomat és belépek egy erdőbe, valami megváltozik bennem. Végtelen nyugalom tölt el, csak a természetre és az útra gondolok. Menetközben rácsodálkozom a körülöttem lévő táj, az élővilág szépségére, ami lehet, hogy valamilyen különleges sziklaképződmény, egy hegyvonulat, egy színes pillangó, egy érdekes bogár, egy virág.

Szádelői völgy Szlovákiában

Az ősz is tartogat csodákat

A több évtizedes túrázás megtanított arra, hogy végtelenül tiszteljem a természetet, melyet nem meghódítani akarok, hanem megismerni. Figyelni és megismerni. A figyelés közben jöttem rá, hogy mennyi mindent nem tudok a körülöttem lévő növényekről, állatokról. Folyamatosan új élmények érnek, gazdagodom általuk, feltöltődöm.

A Dera-patak szurdokvölgye Pilisszentkereszt közelében, a Kéktúra egyik legszebb szakasza

A Gímszarvas ünőborjú a Pilisben sétált velem szemben, a Kéktúra útvonalán, Dobogókő és Pilisszentlászló között.

Két éve határoztam el, hogy végigjárom az Országos Kéktúra útvonalát, ami 1160 km, Írottkő és Hollóháza között vezet végig az ország tájain. Mivel korábban is sokat túráztam, a túrázással kapcsolatban széleskörű tapasztalataim voltak, sokfelé jártam már, de ennek a kiírásnak a teljesítése új élményekkel gazdagította az életemet. Minden túraszakasz megkezdése előtt tanulmányozom az útvonal történelmi és tájképi nevezetességeit és ezek ismeretében indulok neki. Így olyan helyeken is jártam, amelyek nem tartoznak a népszerű, sokak által járt útvonalakhoz, mégis mindegyik úton értek meglepetések, újdonságok. Magyarország szépséges tájait gyalogosan lehet igazán megismerni.

A Mátrában, az Országos Kéktúra útvonala Ágasvár felé

Hollókő várát is érinti az Országos Kéktúra

Mivel a Kéktúra útvonala lakott településeket is érint, így az ott élő emberek, az épített környezet is megismerhető. Nagyon élvezem ezt a megismerési folyamatot, és mivel az útvonal több mint fele hátra van, még van lehetőségem az ismereteim bővítésére.

Kéktúra bélyegzőhely a Pilisben, a Sikárosi Erdészháznál. Ezen a túrán két alkalommal kaptunk zivatart, és egy folyóvá duzzadt patakon is át kellett vergődnünk - ez látszik is az öltözékemen.

A Magas-Tátra szaggatott sziklaszirtjei

Régóta túrázom a Magas-Tátrában, minden évszakban. Kezdetben csak az alacsonyabban lévő túraútvonalakat jártam – tériszonyom van -, de aztán legyőztem a félelmeimet és előbb a 2000-es méteres hegycsúcsokra másztam fel, majd a Kriván 2494 méteres csúcsára is felmentem. Nem volt könnyű, de felejthetetlen, életreszóló élmény volt számomra.

A Krivánon, 2494 méteren

Ez is egy kékkel jelzett útvonal, de a Magas-Tátrában, útban a Zbojnicka menedékház felé.

Persze vannak a túrázásnak nehézségei, hiszen lehet az erdőben sár, lehet erős napsütés, szúnyog, meglephet zivatar, cipelni kell a hátizsákot, a nap végére már nehéz lépkedni, de ezek leküzdése csak növeli az élményeket.

Lengyel Tátra, Kościelisko-völgy

Csodálatos dolog teljesíteni egy általunk kitűzött célt a nehézségek leküzdésével. A túrázások során sok mindent megtudtam saját magamról is. Ez a tevékenység megtanít a fegyelemre, a kitartásra, a türelemre, az alázatra.

Jellegzetes tátrai útvonal - útban a Zabie Pleso felé

A túrázásaim alkalmával rendszeresen fotózom. Igyekszem átadni, láttatni a fényképeim által azokat az élményeimet, melyek rám is hatással voltak. Remélem, hogy a fotóimon keresztül mások érdeklődését is fel tudom kelteni a természet csodái iránt és egyre többen kapnak kedvet a túrázáshoz, a természetjáráshoz.

“A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” Buddha

Járjunk hát az úton!

Szivárvány a Felvidéken

Végezetül nagyon köszönöm Szórády József barátomnak a lehetőséget, hogy a blogjába írhattam!

Mindenkinek jó túrázást kívánok!"

Azt hiszem, Magdi szavai tökéletesen megadták a keretet a bevezetőben megfogalmazott gondolatmenetemhez, így nem is maradt más hátra, minthogy megköszönjem neki az "ünnepi" bejegyzés különlegessé és emlékezetessé tételét. A felhívásán pedig csak egy apróságot szeretnék módosítani: induljunk hát el egy úton!    

2014 őszén ellenvetést nem tűrően határoztuk el, hogy az ünnepet - az egy évvel korábbi hagyományteremtő túra folytatásaként - nyeregben (utánfutóban) töltjük. Nem kellett volna... De, mégis, hiszen ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre, ha nincs a Fertő tó, nincs a négy félőrült, na meg a kutya... Szóval: kutyás-bringás kalandjaink 2013-ban kezdődtek, mely év nyarának végén elhatároztuk, hogy október 23-át az ünnephez méltóan túrával tesszük emlékezetessé. Mert nekünk ünnep minden bringán és együtt töltött perc, ahogy szoktuk mondani: freedom. Természetesen Roxy mindezzel teljes mértékben egyetért :-). Azért, hogy egy kicsit összezavarjam az olvasót és izgalmasabbá tegyem dolgot, az első őszi túránk beszámolóját majd egy későbbi bejegyzésben adom közre. Térjünk tehát vissza 2014 október elejéhez! Szorgosan vizslattuk az időjárás előrejelzéseket csapadék és szél vonatkozásában, ami - mint később kiderült - teljesen felesleges volt, mivel a csupa negatív jóslat ellenére felszálltunk a Parndorf (Pándorfalu) felé induló vonatra. Szőrmók kisasszony az előírásoknak megfelelően kb. három hosszú percig viselte a zabtartó zsák hordozására alkalmas eszköz kinézetű szájkosarat, majd megkönyörültem rajta, mert bűn nélküli büntetés érzését láttam a szemeiben. 

A háttérben folyt a vidám fényképezgetés, eszegetés, iszogatás, mintha csak egy laza bécsi városnézésre igyekeztünk volna, fura, testre feszülős ruhákban. És ezek a puputevére hasonlító drótszamarak?

Elhagytuk szülőföldünket, aztán pillanatok alatt megérkeztünk egykori hazánk területére. Érdekes, Burgenland már tipikus osztrák terület benyomását keltette, de mi ezt sem bántuk, hamar asszimilálódtunk... A sör és bor itt is nagyon finom, meg is kóstoltuk mindkettőt tisztességgel, de erről részletesebben egy kicsit később. Megérkezvén vonattal megközelített célállomásunkra pánikszerűen elhagytuk a szerelvényt, nehogy véletlenül valaki, vagy valami a piros járművön ragadjon. Az aluljárón keresztül kivittük a bringákat és az utánfutót az utcára, miközben nagyokat derültünk. Próbálkoztunk a lépcső melletti babakocsi sávval, de úgy látszik, a sógorok logikáját nem tudtuk kitalálni... Miután mindenki az utcaszinten találta magát, elindultunk a nagy kékség (vagy szürkeség, vagy zöldség) felé. Mindenesetre a településről kiérve napsütésben kerekeztünk - egy darabig. Kiérve a központból egyre szélesebb és forgalmasabb úton találtuk magunkat. Nem véletlenül, ugyanis egyszer csak elértük a híres bevásárló falut, ami már lassan akkora helyet foglal el, mint maga a település. Na, mi oda nem tértünk be... Miután áttekertünk az autópálya felett, egy elnyújtott jobb kanyar következett, ahol az egyik ígéret valósággá vált, megkaptuk arcunkba a szelet. A hosszú küzdelmet egy kereszteződés szakította meg, onnantól tükörsima aszfaltozott szervizúton kerekeztünk tovább Jois (Nyulas) irányába. Hamar magunk mögött hagytuk az apró falut, majd Winden am See (Sásony) és Breitenbrunn (Fertőszéleskút) következett. Utóbbi település külterületén szebbnél szebb kiskertek mellett kígyózott a kerékpárút - még mindig tükörsima kivitelben. Tetszett az élrevasalt osztrák környezet, de már az ott megtermelt javak minőségét is ellenőriztük volna. A kívánságunk hamar valósággá vált, beértünk Purbach (Feketeváros) központjába, ahol gyors fényképezkedés után felkerestük a borosgazdák utcáját. A képen Magyarország tetőtől talpig szőrös utazó nagykövetinek egyike látható szolgálati gépjárművében:

Itt pedig a marcona biztonsági emberek, munkakörük ellátásához eléggé szokatlan járművet és öltözetet választva (a cicanadrágos gorillák):

Akik jó érzékkel megtalálták a zord őszi időjárás közepette is nyitva tartó, helyi borosgazdák termékeivel gazdagon ellátott vendéglátó egységet:   

Majd sört rendeltek... Igaz, egy kevéske bort is, pontosabban az Ausztriában oly közkedvelt 1/8-os fröccsöt. Vagy több nyolcados? Már nem emlékszem pontosan, de a "koktélban" biztos, hogy nem a szóda dominál :-). Eközben, illetve az egységbe történő belépést követően szőrmók kisasszony azonnal megtalálta magának a legkényelmesebb kanapét, de a kiszolgáló hölgy kedvesen kérte, hogy a négylábú talán ne oda fészkelje be magát. Nem mérgesen, nem agresszíven, csupán mintegy mellékesen megjegyezve. Roxy ezt a dolgot pár másodpercig okosan, a padlón ülve tűrte: 

Még a szomszéd asztalnál ülő harsány osztrák úriembereket sem akarta kettéharapni... Aztán:

Természetesen megfordult a fejünkben, hogy még pár órát eltöltünk itt, de a második ígéret, azaz az égbolt szürkülése ellenére sem engedtünk mohó vágyainknak, inkább továbbindultunk. Annál is inkább, mivel a tó körüli túrát kicsit kibővítettük, Purbach után kitértünk Eisenstadt (Kismarton) irányába. A két település között azonban útfelújításba botlottunk, ahol nem kevés autó várakozott a sorára. Ennek ellenére az osztrák rendőr urak bennünket kérdeztek meg, hogy merre kívánjuk folytatni fontos utunkat, és a valamennyi irányban várakozó járműoszlopnak megálljt parancsolva áttereltek bennünket a gödrökön az ép aszfaltcsíkra. Ez bizonyára a diplomáciai fontosságunk számlájára írható... Beértünk a városba, jó ideig kerékpárúton haladtunk a központ felé, majd az Eszterházy-kastélyt jelző tábla útmutatását követve jobbra fordultunk. Naná, hogy majd' egy km-es emelkedő következett! Személy szerint meg is sértődtem, így amikor beértünk a kastély udvarába, duzzogva közöltem, hogy nem kívánom belülről látni az épületet. A megérkezés pillanata:   

Marconák még mindig teljes harci díszben:

Szőrmók kisasszony pedig még mindig maximális kényelemben:

Végül is egyikünk sem tekintette meg a kastélybelsőt, inkább továbbgurultunk a sétálóutca irányába. 

Csökkent a nap fénye, csökkent a hőmérséklet, csökkent a járókelők száma, ezáltal csökkent a lelkesedésünk is. Motivációnk ismét egy meleg, barátságos, bő kínálattal rendelkező hely felkutatására irányult. Nem volt könnyű ilyet találni, de úgy látszik, ezen a túrán a kereslet-kínálat egyensúlya biztos lábakon állt. Vigyorogtunk is, mint a tejbetök. Akadt ital, sőt étel is bőven, ráadásul az első másodpercekben kiderült, hogy a pultos lány magyar. 

Nem akarom ismételni önmagam, kedvünk itt is a nullához közelített a továbbindulást illetően. De, irány ismét a tó! A háromszög átfogóján haladva kaptunk egy kis esőpermetet, viszont mintha egy parányi oldal-hátszél segítette volna az előrejutásunkat. Pedig bringán mindig szemből fúj a szél! Ezt a tapasztalást egy későbbi bejegyzésben majd részletesen kifejtem. Egy kicsit dombra fel, aztán vízszintes haladás, majd Trausdorf (Darázsfalu) és Sankt Margareten (Szentmargitbánya) érintésével megérkeztünk a Rust (Ruszt) feletti szőlődombok közé. Eső barátunk végigkövette velünk ezt a pár km-t.

Legurultunk a településre, majd az első említésre méltó utcasarkon megtaláltuk számításunkat. A vendéglő teraszán elhelyeztük járműveinket, majd irgalmatlan lelkesedéssel berontva a meleg, száraz helyre nem is jutottunk túl az első asztalnál. Érdekes, nekem hidegben is jól esik a hideg sör, itt sem volt ez másképp :-). Szőrfönök azonban ennél sokkal nagyobb kényeztetésben részesült: kocsmárosné asszonyság ahányszor elhaladt az asztalunk mellett, annyiszor hozott Roxynak valamilyen ínyenc falatot. Emellett szépen finoman haladva érdeklődött a kisasszony iránt, a harmadik jutalomfalat után már azt mondta, hogy szívesen átvállalná megőrzésre a szőrmókot. Mindezt úgy, hogy saját négylábúval is rendelkezik. Állítólag... Roxy ért osztrák kutyanyelven, biztos vagyok benne, hogy a burgenlandi emberi tájszólást is kapizsgálja, ezért gondolom, mi volt annak az oka, hogy innentől jobban bújt hozzám. Pedig biztos aranyélete lehetne ott...

Olyan kényelmetlen volt a szárazon, melegen, utáltuk már a kellemesen hűvös sör ízét, ki akartunk végre szabadulni az esőre. Gazdasszonyunk a teraszra is kikísért bennünket. Azt hitte, hogy Roxy négy lábon teljesíti a túrát (amit Szőröske meg is tenne, ha hagynám), de megmutattam az utánfutót, mire elégedetten elmosolyodott. Úgy emlékszem, még egy jutalomfalatot a kezembe nyomott induláskor... Megköszöntem, majd elropogtattam. Bekerekeztünk a központba pár képet készíteni, bár az időjárás már teljes mértékben beteljesítette a jóslatot, szél és eső összebarátkoztak. Ruszt főtere az egyik oldalról: 

Ruszt főtere a másik oldalról:

Rövid navigációt követően dél-délnyugatnak fordultunk, mérhetetlen kalandvágyunk és a nyereg általi fenékmasszírozás megunhatatlan érzésének élvezete ellenére nem bántuk volna már az Ungarn feliratot megpillantani. A településről kiérve ismét utánozhatatlan minőségű kerékpárúton haladtunk párhuzamosan a tóparttal, majd Mörbisch (Fertőmeggyes) után jobbra fordulva elértük a jelenlegi határt. Ungarn a lábaink (kerekeink) előtt hevert. Semmi ünnepélyességet nem éreztem abban a pillanatban, csak azt kívántam, hogy guruljunk már be Sopronba, aznapi célállomásunkra. Legalább őszinte vagyok... A Mithrász-szentély mellett is úgy haladtunk el, hogy csak egy kicsit lassítottunk, rövid összenézés eredményeképpen a másodperc töredéke alatt született meg a hallgatólagos döntés a megállás nélküli továbbhaladást illetően.  Hiába, nem az első közös túránkon vettünk részt... Fertőrákos vonalát elhagyva egy olyan hullámvasútra ültünk fel, melynek a végét nem láttam. Elképesztően hosszú lejtők és emelkedők, aminek az a hátránya, hogy a lejtőn összeszedett lendület nem elég az emelkedő csúcspontjáig. Aztán egyszer csak egy tábla az út szélén: Ödenburg (Sopron). Ja, fordítva! A városba beérve előkerestem a szállásfoglalás visszaigazolását, de a konkrét elfoglalás nem ment egyszerűen. Néhány hívás a megadott számra, majd társasjáték Sopron utcanevei tekintetében. Miután sikeresen bevezettük közös bábunkat a célba, elfoglaltuk az elképzelhetetlenül kicsi apartmant. Mint a mesében: apró előszoba, apró hálószoba, apró konyhasarok, apró vizesblokk. De mindez bennünket ekkor már nem zavart, a szinte talpalatnyi osonóösvényeken haladva mindannyian felfrissítettük magunkat, majd bevettük magunkat az éjszakába, melyhez szégyen vagy nem szégyen, taxit vettünk igénybe. A nagy dorbézolás egy vacsorában és pár korsó sör elfogyasztásában ki is merült. Natürlich a város nevét viselő kiváló italt ittunk mindannyian :-). A két sör közti rövid szünetekben a velünk szemben állított kommunikációs elvárásoknak is maximálisan eleget tettünk, melyet a kép jól példáz:   

Mielőtt bárki másra gondolna, aznapi teljesítményünk egyértelműen a sport kategória felső határához közelített, amit aztán a második nap még jobban megerősített. Néhány hét múlva következik a második rész :-). 

A háromnapos túránk első napjának leírásakor említettem, hogy a csapat csak két szálláson fért el, és mi a Körtefa Vendégházat bitoroltuk két éjszakára. Az utolsó szakasz befutója megint Alsópetény volt, a kiindulópontra, Becskére kisbusszal jutottunk el. Indulás előtt azonban Roxynak feltétlenül meg kellett néznie a Zsálya Vendégházat, Sanyiék szálláshelyét is. Itt éppen a kertet fedezi fel: 

Mindenkit megnyugtatok, a kis szőrös elégedett volt ezzel a házzal is :-).

Miután megérkeztünk Becskére, az egykori fagyizó parkolójába, megejtettük az aznapi első pecsételést, majd összeszedtük magunkat, hogy az utolsó szakaszt teljesítsük. A települést elhagyva rákanyarodtunk egy enyhén emelkedő földútra, melynek egyes szakaszain szinte arborétumban éreztem magam.

Egyesek néha le-lemaradoztak különböző indokok miatt, főleg egy kis lélekmelegítő fogyasztása okán.

Ahogy egyre feljebb haladtunk, a táj kezdett megváltozni, ismét ízelítőt kaptunk a késő őszi erdő szépségeiből. Szőrfönök kisasszony rendületlenül haladt a csapat élén, mutatva az irányt.

Kicsit később egy párbeszéd néhány szavára lettem figyelmes:

"Ákos, hidd el, tudom, miről beszélsz, nem kell győzködnöd!"

"Na jó, inkább visszamegyek a többiekhez!"

Túljutva a majd’ 350 méteres csúcson, felkötöttük síléceinket, hogy gyorsabban tudjunk haladni Kétbodony, és egyben a következő pecsételő hely felé. Erre a gyorsaságra azért nem számítottunk…

Egyes élőlényeknek könnyebben ment a mozgás a csúszós terepen:

Az újabb pályaszakasz végén már láttuk a település házait:

Túracipőink új kiegészítőkkel gazdagodtak, az már csak otthon derült ki, hogy majdnem életre szóló kapcsolatot alakítottak ki a természettel.

Kétbodonyból aszfalton haladtunk tovább a következő állomásig, Romhányig. Nem mondom, hogy ez a két km felüdülés volt a műlesiklás után, de most egy kicsit jobban esett a kemény talaj taposása, mint általában. Romhány központjában, az egykori vasútállomás épülete tökéletes hátteret biztosított a közös kép elkészítéséhez.

Pecsételés után - szomjunkat oltandó - továbbindultunk, de az erre alkalmas műintézmény csak nem jött szembe velünk. Egyesek már gyomorkorgásra is panaszkodtak, ezért igyekeztünk vissza a természetbe, tűzrakásra alkalmas helyet találni. Szokásunkkal ellentétben a túraútvonal mellett található „nagy fát” most nem néztük meg, kicsit nagy lett volna a kitérő, és mi több okból is sietősre fogtuk. A Rákóczi Törökmogyorófának még várnia kell a bemutatkozásra… Hamarosan mégis megálltunk egy időre, ugyanis tökéletes helyet találtunk az élelmiszerkészleteink utolsó darabjainak elfogyasztására. Fedett terasz, szabadtéren elhelyezett asztalok és padok, valamint épített tűzrakóhely állt rendelkezésünkre. Igyekeztünk minden adottságot kihasználni:

Tele hassal indultunk tovább, így kicsit nehezebben vettük fel a ritmust. Néhány km után aztán mindenki magára talált, de szétszakadozott a társaság. Roxy igyekezett mindenkiben tartani a lelket és felzárkóztatni a lemaradókat:

Hol előreszaladt, hol kicsit lemaradt, bevárva a hátsó alakzatot. Mindenkin rajta tartotta a szemét:

"Tibi, Te az előbb mentél el mellettem, hogy kerültél megint hátra?"

Közeledve végállomásunkhoz, felfedeztünk egy valaha biztosan nagyobb forgalmat bonyolító, apró turistaházat, mely ma már csak a megpihenni vágyó természetjáróknak nyújt lehetőséget készletük szűkítésére.

Itt most nem álltunk meg, inkább tovább csökkentettük a hátralévő szakasz hosszát. Felérve egy gerincre, remek kilátás nyílt Alsópetényre:

Az utolsó jelzések egyike nagyon érdekes alakúra formálódott az évek során, mikor elhaladtunk mellette, egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy görög katona őrizné sisakjában a településre vezető utat.

Nagyjából 21 km gyaloglás után beértünk Alsópetény központjába, ahol várt bennünket a kisbusz. Némi sáreltávolítás után már négy keréken indultunk haza Győrbe. 

Lehet, hogy nem a legjobb időpontot választottuk a Cserhát első 60 km-es szakaszának teljesítésére, de - főleg - a második nap élményei feledtették a helyenként nyakig, néhol pedig csak bokáig érő sárban erőltetett továbbhaladás nehézségeit. Mindenesetre a folytatást valamelyik nyári hónapra tervezzük, hogy amit látni kell, azt lássuk is. Nógrád megye, visszatérünk!  

Elérkeztünk eddigi leghosszabb, és talán legkalandosabb bringatúránk utolsó napjához, illetve annak leírásához. Ezt a napot igazából a hazatérésre és egy kis ünneplésre szántuk, nem várt ránk maratoni menet. Személy szerint örültem is ennek, és nem is, valószínűleg nem sokáig kellett volna győzködni a folytatásról… Akiknek kettővel több kerekük van és a kölyöktigris újra Magyarországon:

Mielőtt azonban visszatértünk volna szülőföldünkre, még egyszer végigkerekeztünk Zombor óvárosán, mert látnivaló akadt bőven. Ízelítőül készítettünk néhány képet a nevezetességekről. A vásártér és az egykori vármegyeháza (előtérben a városra oly jellemző fiáker):

A sétálóutca, háttérben a Szent György Nagytemplommal:

A sétálóutca másik irányból:

A régi városháza és a Szentháromság templom az azonos nevű téren áll:

Rászántuk magunkat az indulásra, amire szükség is volt, mivel célállomásunkra, Nagybaracskára időben kellett érkezni, hogy le ne késsük a csatlakozást, azaz a bennünket és összes felszerelésünket hazaszállító kisbuszt. Bezdánon áthaladva, kicsivel több, mint féltávnál értünk a határra, ahol nem kellett sokat várakoznunk az átlépésre. Az utolsó okmányellenőrzések után Hercegszántó felé vettük az irányt, de közvetlenül a határ magyar oldalán jó néhány katonai járműre lettünk figyelmesek. Még mindig készültség volt ezen a szakaszon is. A bejegyzés első fotójának elkészítésekor figyeltünk arra, hogy csak mi szerepeljünk rajta. Hosszú, nem túl lélekemelő egyenes után Dávod határához értünk, ahol úgy döntöttünk, hogy bármerre tovább, csak ne a főúton. Nem bántuk meg az elhatározásunkat ;-) A település – szintén nem rövid - főutcáján végigkerekezve egyetlen műintézményt sem találtunk, ezért úticélunk felé, jobbra fordultunk. Korábbi bringatúrás tapasztalatainkat megcáfolva hamarosan egy kis fedett terasz mellett találtuk magunkat, mely teraszhoz kiskocsma, vagy inkább itallerakat is tartozott. Sikerült ügyesen úgy kortyolni a hűsítő nedűből, hogy az a bizonyos vattaérzés pillanatok alatt szertefoszlott. Kicsit elidőztünk itt… „Tartályainkat” feltöltve aztán megkezdtük a hajrát. Célba érésünk érdekében helyi segítséget is igénybe kellett vennünk, de jól tettük, mert megerősítést kaptunk arra vonatkozóan, hogy az utolsó pár km-t valóban a kiszáradt poros, köves úton kell megtennünk. Több mint 700 km megtétele során megúsztuk a porfürdőt, de itt pillanatok alatt magunkra termeltünk jó néhány homokozónyi mennyiséget. Mire visszaértünk az aszfaltos útra, már csak néhány kanyar volt hátra a Bárka Csárdáig, nagy utunk megünneplésének helyszínéig. Érdekes, amint feltűnt egy korábbi túráról már ismert híd, a bringám lelassult, valahogy nem akaródzott neki befordulni a csárda előtti parkolóba. Aztán mégis megtörtént a megérkezés, melynek első pillanataiban úgy látszik, a telefonom átérezte a helyzet emelkedettségét, mert kicsit fátyolossá vált az optikája…

Az ebéddel kapcsolatban biztosra mentünk, mindannyian a már korábban kóstolt halételekből választottunk, mellé pedig lecsúszott egy-két hamvas hosszúlépés. (A korábbi túra beszámolójában bővebben szót ejtek majd erről a remek helyről.) Ezután már nem volt más dolgunk, csak be kellett ülni a kisbuszba, és még néhány száz km-t négy keréken megtéve hazaérni.  

Utolsó túranapunk nem volt túlságosan izgalmas, nem is aznap döntöttük meg a rekordunkat a napi távot illetően, de az utolsó óráknak, perceknek nem is ilyen dolgokról kell szólnia, sokkal inkább arról, hogy sikeresen, és főleg balesetmentesen valósítottuk meg terveinket. Arra gondoltam, hogy összefoglalásképpen ejtek néhány szót a teljes túráról, felidézem a legkedvesebb emlékeket és a kevésbé kedveseket is, megemlítem a legeket.

Az útvonaltervező által számított távnál jócskán többet, 738 km-t tekertünk. Lehet, hogy többször is rossz irányba? 

A legmaradandóbb – inkább negatív – emléket a Maribor előtti hosszú-hosszú emelkedő okozta számomra, de mivel minden rosszban van valami jó, pozitívumként értékelem, hogy ott és akkor maximálisan feszegethettem teljesítőképességem határait. 

Következzenek az egyértelműen pozitív legek: Bár több, szebbnél szebb településen jártunk, számomra mégis Varazsd (Horvátország) volt a legérdekesebb és legszebb, a várával és meglehetősen kiterjedt történelmi belvárosával.

A legszebb, legjobb szállás címéért több hely is esélyes lehetne, de nálam a Marusevec (Horvátország) nevű település határában található Old Oak Vendégházé az első hely.

Legkedvesebb vendéglátóink egyértelműen Irena és Miki, a répási (Horvátország) bringás vendégház tulajdonosai, akikkel felejthetetlen estét töltöttünk el egy felejthetetlen helyen. Irena engedélyével Roxy ágyban alhatott, előtte ez a lehetőség egy kutyusnak sem adatott meg...

Az előbbi témához kapcsolódóan újabb első hely Irenáé, aki nagyon profi fotókat készített a csapatról és természetesen a szőrős kalandornőről. Itt éppen Szőrfőnök kisasszony várja a reggelit:

Számos alkalommal ettünk finomabbnál finomabb ételeket, én mégis a legemlékezetesebbnek és legfinomabbnak a mennyei pljeskavicás hamburgert értékelem, amit egy kis horvát faluban fogyasztottunk el. Persze nagyban fokozta az ízélményt a hely is, ahol erre sor került: a focipálya melletti büfé, tele helyiekkel.

Igeeeen, természetesen a sokat emlegetett (és fogyasztott...) aranysárga nedűről sem feledkeztem el :-). Mindenkit megnyugtatok, a sör mindenhol nagyon finom volt! Ahogy a képen szereplő is:

Bringatúráról lévén szó, a zombori szerelő srácokat is meg kell említenem, akik rövid idő alatt csodát műveltek Stipi kétkerekűjével. Bár korábban hozott volna össze velük a sors...

Zárszóként mit is mondhatnék? Talán annyit, hogy ennél rosszabbul egyetlen következő túránk se sikerüljön!

Beszéltem már arról, hogy szőrös kisasszony milyen módon került hozzám, beszéltem már arról is, hogy a túrákon, túrák előtt és után mennyire együttműködő, mennyire hálás, és mennyire élvezi a bringás és gyalogos kirándulások minden pillanatát. Az az igazság, hogy a csapattagokkal szemben nekem mindig van egy kis előnyöm, legyen szó több száz km tekerésről vagy gyaloglásról, Roxyval minden egy kicsit más, minden egy kicsit jobb. De! Eddig mindig az "ünnepnapokkal", azaz a túrák napjaival kapcsolatban tettem közzé az élményeimet/élményeinket, eddig nem szóltam a szürke hétköznapokról. Ez talán azért van, mert vele nincsenek szürke hétköznapok, időről időre meg tud lepni valami aprósággal, valami olyan dologgal, ami szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat. Elnézést a szőrös négylábú nélkül élőktől, de én mindig azt mondom, hogy: lehet kutya nélkül élni, de nem érdemes! Emellett Roxy pontos születési dátumát sajnos nem tudom, ezért úgy döntöttem, hogy évről évre január 25-én, első közösen töltött napunkon fogunk ünnepelni. 2013. január 25-én az eddigi legjobb születésnapi ajándékom volt ez az apró élet :-). BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT Szőröske!!! 

Aki képes a figyelemre, az összpontosításra:

Aki képes a henyélést a legmagasabb fokon űzni:

Aki kihasználja a számára adódó másodpercek mindegyikét:

Aki képes komolyan venni a feladatát:

Aki képes kihasználni minden pillanatban engem :-):

Aki tudja élvezni az életet, a meleg napsugarakat:

Aki nem hagyja magát, ha kell, beszól:

Aki képes az utolsó falatot kikuncsorogni:

Aki nem pazarol:

Akit nagyon lehet szeretni:

Aki mindenre odafigyel:

Aki képes bármelyik pillanatban ártatlannak mutatni magát:

Aki nagyon jó vadász:

Aki a henyélést a legmagasabb szinten képes űzni:

Aki irányítja az életét (és a sofőrt...):

Aki nem stresszel:

Csak élvezi az életet...

Első kéktúránk harmadik, egyben befejező napján nem túlságosan hosszú táv várt ránk, mindössze 15 km-t kellett megtennünk a nógrádi vasútállomásig, kiszálló pontunkig. Nógrádig majd’ egy km szintcsökkenést gyűrtünk le, de megindulásunkat a lejtőn megelőzte a Börzsöny legmagasabb pontjának meghódítása, ami jócskán igénybe vette lelki és testi erőnket. Itt még a kellemes reggeli napsugarakkal együtt próbálunk magunkba szívni egy kis energiát is. Nem mintha erre szőrmók kisasszonynak különösebben szüksége lett volna…

A túra első napjáról azt írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy eszményi szakasza lehet a kéktúra megkezdésének. Ezt továbbra is így gondolom, mivel a természet a barátságosabb arcát mutatja, sok a látnivaló és települések is egymáshoz közel találhatók. Aki viszont a Börzsöny felé halad tovább a kéktúrán, hamar szemben találja magát a természetjárás erőt próbálóbb oldalával. A Magas-Börzsöny völgyei mélyek, ehhez képest a csúcsok magasnak látszanak, illetve azok is. A Csóványos a maga 938 méteres magasságával az ország harmadik legmagasabb pontja, egyébként pedig a 100 legmagasabb magyar hegycsúcs közül 8 a hegységben található. Lakott település kialakulására kevésbé alkalmas a vidék, emiatt talán nagyobb felkészültséget kíván a turistáktól. Ezt én is tapasztaltam, de a természet vadsága és érintetlensége legalább annyira megfogott, mint az Országos Kéktúra bármely látnivalóval teletűzdelt, könnyebb szakasza. Emellett a kéktúra megkezdése előtt a Börzsöny egy olyan meglepetéssel is szolgált számomra, ami az emberekbe vetett bizalmamat jócskán a pozitív irányba lendítette...

2014. őszén párommal és természetesen Roxyval felejthetetlen hetet töltöttünk a Bükk, a Mátra és a Börzsöny hegyei között. Nógrádi tartózkodásunk alatt több várat (várromot) felkerestünk, de a legemlékezetesebb minden szempontból Drégely várának meghódítása. A képen éppen az őszi napsütést élvezzük Szőröskével.  

A vár teljes területét végigjártuk, majd az egykori kaputoronnyal ellenkező oldalon lemásztunk a majdnem földig omlott várfalról, hogy visszainduljunk az autóhoz. Ekkor tűnt fel egy magányos kiránduló, aki éppen azon a részen kívánta megkezdeni a vár szemléjét. Megkérdezte, hogy sokan vannak-e a romok között, majd főleg túrázással kapcsolatos dolgokról kezdtünk beszélgetni. Jó pár perce folyt az eszmecsere, közben a kis felfedező is talált magának elfoglaltságot: 

Újdonsült ismerősünk, Magdi meg is jegyezte, hogy Roxy biztos megtalálta a Drégely várát a Tsitári kápolnával összekötő titkos alagút bejáratát. Ezen sem csodálkoztam volna... Remélem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a beszélgetés megalapozta egy közeli ismeretség, de talán barátság kialakulását is, melynek még mindig csak az elején tartunk. Magdiban egy végtelenül kedves, segítőkész embert ismertünk meg, aki férjével, Ferivel együtt azóta nagyon sokszor segített palócföldi bringa- és gyalogtúrák szervezésében, sőt szállást is biztosított nem egyszer kisebb-nagyobb csapatunk számára. Természetesen mindketten lelkes természetjárók, többek között az Országos Kéktúra vonalán megtett kilométereket is rendszeresen gyarapítják. Ezen kívül Magdi gyönyörű fényképeket is készít túrái(k) során, mely képekből már kiállítás is nyílt. A képen Magdi (Melo Magdolna), Feri (Horváth Ferenc) és a Roxy Bicycle Team 4/5 része látható Szécsényben, a kedves pár lakóhelyén: 

Remélem, tényleg a barátság elején tartunk, az elmélyítéséhez mi is igyekszünk megtenni, azaz minél több közös túrát szervezni és közös élményt szerezni, hiszen ahogy a fentiekből is kiderül, a földrajzi távolság nem akadály.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, azaz a túra utolsó napjához, sátorbontás (már aki…) és összepakolás után dokumentáltuk, hogy az éjszakát hivatalosan milyen magasságban töltöttük:

A csúcsról ilyen kilátásban részesültünk, de sokáig nem bámészkodhattunk, mert Nógrádról Vác, Budapest és Pomáz érintésével jutottunk haza Győrbe, ehhez pedig egy korai indulású vonatot kellett elérnünk.

A kék jelzést megtalálva először néhány méter szintet vesztettünk, aztán ismét elértük a reggeli magasságot, ami Ádám lábát kezdte megint megviccelni. A Haramia-lyukhoz közeledve jó ideig gerincen haladtunk, így mindenki pihentethette kicsit beállt tagjait.

A lyukból aztán nem bújtak elő rosszarcú alakok, mint kiderült, az egyetlen haramia a túra teljes távját velünk együtt tette meg, de senkiben sem hagyott fájdalmas emlékeket :-). A Csóványos meghódításáért rendesen meg kellett küzdenünk, néhány száz méter táv alatt majd’ 100 métert emelkedett az ösvény. Ropogtak a csontok és feszültek a térd- és bokaszalagok, de mindenki egyben felért az egykori geodéziai mérőtoronyhoz.

A mára kilátóvá előlépett toronyból jó idő esetén a Magas-Tátra vonulatai is látszanak. Maga a Csóványos 938 méteren tetőzik, ehhez még hozzáadódik a több mint 22 méteres építmény hossza, így a legfelső szinten majdnem 1000 méteres magasságban szívhatjuk a friss levegőt. A lépcsőzés előtt megpihentünk kicsit:

A következő pihenőt már a lépcsők leküzdését követően ejtettük meg, de itt nem csak fáradtságról volt szó, szőrmók kisasszony kicsit tartott a nagy magasságtól.

Miután megnyugtattam, hogy biztonságban van, hajlandóságot mutatott egy gyors kép erejéig modellt állni:

Roxyval szemben szárnyas barátunkat cseppet sem viselte meg a szédítő magasság, önként állt a fényképezőgép elé:

Azok kedvéért, akik inkább a tájra kíváncsiak, készítettem egy képet galamb nélkül is:

Amilyen meredeken emelkedett a szint a kilátó előtti szakaszon, olyan rohamosan csökkent a magasság a célállomás felé indulva. Ez a lejtmenet talán még embert próbálóbb volt, mint a korábbi kaptató. Itt már nem csak Ádám nyögött minden lépés után… Mire kellemesebb, széles kiránduló ösvényre értünk, a csapat rendesen szétzilálódott. Balázzsal és Roxyval kihasználva a lehetőséget, többször is jól nekiiramodtunk, majd mikor észrevettük, hogy majdnem futunk, megálltunk és megvártuk a többieket. Beérve Nógrádra egy utolsó pihenőt tartottunk a település szélén található forrásnál, sőt valaki megkezdte a túrafelszerelés mosását is… Felfrissülés után átsétáltunk a vasútállomás épületéhez, ahol nem kevés gyerek várta ugyanazt a vonatot, mint mi. A bélyegző akkor még a váróteremben volt elhelyezve, így a sűrű gyerektömegen átvágva kellett megejtenünk a procedúrát. Még néhány perc várokozás a peronon, miközben négylábú társamat különböző ingerek érték, majd végre megérkezett a szerelvény. Sikerült a gyerekzsivajtól távolabbi helyet találnunk, így mindannyian megkezdtük a regenerálódást.

A budapesti átszállást követően szerencsére az autó még mindig Pomázon, a HÉV megálló melletti parkolóban várt ránk. Hazafelé, az utat figyelve próbáltam a három nap történéseit felidézni, és arra jutottam, hogy csupa pozitív gondolat kavarog a fejemben. Az első kéktúrás élmények egyáltalán nem okoztak csalódást, bár kicsit ülepedniük kellett. Győr előtt nem sokkal már a következő túra tervei is összeálltak a fejemben…

Nehéz szívvel, de meghoztuk a döntést: hárman (illetve négyen :-)) folytatjuk a túrát, amit éppen, hogy csak elkezdtünk. Stipi is erre biztatott bennünket. A bringája és csomagjai biztonságba helyezése után elbúcsúztunk tőle, de ígéretet tettünk, hogy rendszeresen jelentkezünk és küldjük a képeket. Nem hosszú, de mint később kiderült, eléggé bonyodalmas szakasz várt ránk. Azért Esztergom látnivalóira szántunk időt. Az aznapi első közös kép a Duna feletti kilátó részről készült:

Kicsit bámészkodtunk még, mert idő kellett hozzá, hogy ezt a látványt be tudjuk fogadni. Azt hiszem, a képek magukért beszélnek. Ahonnan jöttünk:

Ahová tartottunk:

A gyönyörködés után az épített környezetre is fordítottunk egy kis időt. Először a vár körül készítettünk néhány képet.

Majd a megunhatatlan bazilikát jártuk körbe. A belső teret – Roxy kivételével - már mindannyian láttuk korábban, ő pedig úgy éreztem, nem kíváncsi rá.

A következő közös kép elkészítésére egy pár férfi tagját kértük meg, de maga a művelet elég bonyolultan hajtódott végre. Azért született egy talán elfogadható fotó:

Elindultunk, hogy a Dunakanyaron áthaladva elérjük a fővárost. Néhány km után az érdekes nevű település, Basaharc határában rövid pihenőt tartottunk egy út menti büfében, kizárólag azért, mert a rév indulásáig aránylag sok időnk volt még. Roxy nagyon jól érezte magát, a vendéglős hölgy ennek viszont nem örült annyira. Pedig Szőröske csak két percenként akart beszökni a konyhába… Itt éppen ölben, nem félúton a konyhába:

Na jó, elárulom, hogy nem bambit ittunk, pedig a képen nem is látszik… Szivar a játszótér szárnyat választotta pihenése helyszínéül:

A rövid ejtőzés után szó szerint a Dunának mentünk, ugyanis a bringaút a folyó északi partján folytatódott. Pár perc part menti várakozás után megérkezett a rév, hogy átúsztasson bennünket a másik oldalra. Kis ideig a víz felett „lebegtünk”:

Ez volt Roxy első utazása kompon, de a balesetek elkerülése érdekében sajnos a kosárban kellett maradnia. A kellő ünnepélyesség érdekében ismét készíttettünk egy közös képet:

A vízi utazás befejeztével a híres szörp hazájában tapostuk újra a földet, illetve pattantunk nyeregbe, hogy kicsit gyorsabban fogyasszuk a kilométereket.

A kerékpárút a 12-es főút mellett haladt jó ideig, majd Zebegény után kisebb-nagyobb kunkorokat építettek bele és fantasztikusan sima, új aszfaltburkolattal látták el. Mielőtt azonban a kanyarokhoz értünk, betértünk egy közvetlenül a bringaút mellé épített, direkt kerékpárosok számára kialakított büfébe. Az út szintjén fedett terasz és az enni- és innivalók széles választéka várt bennünket, egy lépcsőn pedig le lehetett jutni egészen a Duna partjára. Az asztalon látható energiaitalok mellé egy-egy finom helyi készítésű hamburgert is elmajszoltunk.

Hiába a nagy meleg, hiába a minimális motiváció, tovább kellett indulnunk. Hűsítő hatással csak a Duna bírt ránk, amikor közel kerültünk a parthoz, és legszívesebben belegurultunk volna. Ezt majdnem szó szerint bekövetkezett kicsivel később, amikor már kibírhatatlanul tűzött a nap. Egy csónakleengedőhöz értünk, ahol azért annyit megtettünk, hogy a bringákat letámasztottuk, de a következő pillanatban már combig (valaki tovább is) gázoltunk a kellemes hőmérsékletű vízbe.

Szerencsére a parthoz közel egyáltalán nem éreztünk sodrást, így unszolásomra Roxy is belevetette magát a folyóba és odaúszott hozzánk. Akkor még csak alig fél éve ismertük egymást, nem tudtam, hogy viszonyul a vízhez, de nem volt gond. Megérintett az orrával, majd a part felé evickélt, ahol néhány rázkódás után meghempergett a kavicsos homokban. Ennek nagyon örültem… Felfrissülés után Vác felé vettük az irányt, ahonnan szintén komppal terveztük az átkelést Tahitótfalu irányába. Nagymarost, Kismarost és Verőcét elhagyva egyre keskenyebbé vált a kerékpárút és a forgalom is megnőtt. Sokszor feltartottak bennünket, illetve nem igazán vették figyelembe, hogy mások is közlekednének rajtuk kívül. Ez egy meglehetősen „hangos” szakasz volt. A városközpontba érve – a változatosság kedvéért – fagyiztunk egyet, majd a kompra felszállva elbúcsúztunk Váctól:

Szőrmók kisasszony második átkelését jobban viselte, árnyékban ülve várta, hogy ismét guruljon alatta a bringa:

Keresztülhaladva a Szentendrei-szigeten, beértünk Tahitótfaluba, ahol a 11-es főúton délnek fordultunk. Kisebb-nagyobb dombok leküzdése után Szentendrén, a Duna korzón találtuk magunkat:

Itt úgy gondoltuk, megint szükségünk van némi pihenésre és energia bevitelre. Roxy kiszabadult kosarából, de persze nem a kemény földet választotta vendéglőbeli tartózkodása idejére:

A vigyor hamar lelohadt arcunkról, amikor a további erős forgalmat elkerülve a Budapest felé vezető töltésre tértünk. Az EU szinten számon tartott bringaút világháborús viszonyokat hozott. Egyszerűen képtelen voltam úgy lavírozni a hatalmas kátyúk között, hogy utasom feneke és a sajátom is ne ütődjön két másodpercenként a kosár aljához, illetve a nyereghez. Ekkor még az eredeti, kevésbé párnázott ülést használtam. Egy kicsit enyhített fájdalmunkon, hogy a szemből érkezők is fennhangon dicsérték az út minőségét. Ahogy egyre közelebb jutottunk a Dunához, a bringaút egy lejtőn keresztül tökéletesen aszfaltozott panorámaúttá változott. A látvány minden korábbi szenvedést megért. A Római-parthoz közeledve megálltunk, hogy megkeressük azt az utcát, ahol a korábban interneten talált kutyapanzió található. Igen, sajnos Szőröskének ott kellett éjszakáznia, mert a foglalt szállásra nem vihettünk magunkkal. Ez akkor és ott utoljára történt, azóta kizárólag kutyabarát szállást foglalunk, legyen szó Magyarországról vagy külföldről. Nagyon-nagyon fájó szívvel hagytam ott négylábú társamat, de látva a körülményeket és a gondozó srác hozzáállását, sejtettem, hogy nem lesz baj. Ez másnap reggel be is igazolódott... Pár perc tekerés után megérkeztünk a szállásra, ahonnan lepakolás és felfrissülés után továbbálltunk, hogy feltegyük a koronát a napra. Szivar ajánlása alapján betértünk a Puskás Pancho Sport Pubba, ahol Öcsi bácsi kedvenc ételei szerepelnek az étlapon. Életemben nem ettem még olyan finom kolbászos lecsót, mint ott! 

Úgy emlékszem, még pár korsó sör is lecsúszott, majd úgy döntöttünk, hogy ideje kipihenni ezt a mozgalmas napot. Halkan jegyzem meg, hogy a vendéglőbe nem bringával jutottunk el... A szállásra visszaérve váltottunk néhány szót Stipivel, küldtünk neki pár képet, közben pedig mi is újra átéltük az aznapi kalandokat. Szerencsére volt belőlük bőven...

Éjszaka talán nem esett, de reggel az égi áldás ismét megtisztelt bennünket jelenlétével. Az általunk bitorolt vendégház udvarán vártuk, hogy a csapat teljes létszámban megjelenjen, közben be kellett húzódnunk a fedett kocsibeállóba. Szerencsére az indulásra már szárazabb körülmények között került sor, ami a pecsételést is megkönnyítette. A bélyegzést követően néhány száz méter aszfaltos burkolat után ismét rátértünk a pocsolyákkal és bokáig érő sárral tarkított földútra, hogy a háromnapos túra leghosszabb etapját teljesítsük.  

Négy lábon persze a sárdagasztás is könnyebb, de azért szőrmók kisasszony is produkált a nap során vicces mozdulatokat… A települést elhagyva többek között raszta testvérekkel is találkoztunk, akik fittyet hányva az időjárásra, jóízűen majszolták a bekészített táplálékot. Izgalomnak nyomát sem fedeztük fel rajtuk, falatozásukat csak Roxy hangos érdeklődése zavarta meg néhány másodpercig.

Kicsit később az éghajlati viszonyokra egyáltalán nem jellemző élőlényeket, papagájokat fedeztünk fel, amint éppen az általuk kiválasztott növényt szipolyozták ki. Étkezésüket nem befolyásolta, hogy közvetlenül mellettük haladtunk el.

A párás, hideg idő ellenére a tájban is tudtunk gyönyörködni, amikor éppen nem azt vizslattuk, hogy következő lépésünket hová tervezzük.

Felsőpetényre érve a vendéglátó egységet nem találtuk nyitva, de a pecsételést a teraszon elhelyezett bélyegzővel meg tudtuk ejteni. Azért nem maradtunk lélekmelegítő híján, az otthonról hozott pálinkából maradt még jócskán. Akadt szendvics is, amiből mindenki kapott, aki szépen, okosan ülve kivárta a sorát :-).

Energiától duzzadva vidáman indultunk tovább az „aranyúton”. A lehullott, megsárgult levelek által képzett puha szőnyegen egyébként is könnyebben haladtunk. A legkisebb ugrifüles tudta az utat:

Aztán változott a táj, egy darabig az élénkzöld fűvel borított dombokon hullámvasutaztunk.

Majd ismét be a fák közé, ahol az út szinte teljesen járhatatlan volt. Fociban is a széleket kell kihasználni, így mi is ezzel próbálkoztunk. Több-kevesebb sikerrel, amit itt még nem élveztem annyira...

Ősagárdra érve azon gondolkodtam, hogy vajon ez a rusztikus felület vagy a megszokott jelzéshordozó fák bírják majd tovább. Az biztos, hogy az eddigi útjainkon nem sok ilyen háttérrel találkoztunk.

A faluba beérve egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, melynek okát hamar kiderítettük: a helyiek a templomot töltötték meg kis időre. Felcsillant a szemünk, gondoltuk, a mise után kinyit a legközelebbi vendéglátó egység. Várakozni viszont nem akartunk sokat, így pecsételtünk, majd továbbindultunk. Pár perccel később döntésünket igazolva egy bringával közlekedő fiatal srác le sem lassítva közölte kérdésünkre, hogy kocsma csak focimeccs idejére nyit ki. Ennek örömére elfogyasztottuk következő szendvicsünket, leöblítettük tüzes vízzel, majd megtámadtuk a Naszályt. Előtte még kedves és érdeklődő tekintetű állatkákat is megcsodáltunk, akik Roxyt csak egy rövid mordulás erejéig érdekelték. Csak a miheztartás végett...

Azt mondtam, megtámadtuk? Ez kb. egy percig tartott, ugyanis nagyjából két km-es távon kellett 300 méteres szintemelkedéssel megbirkóznunk. Hamar alábbhagyott a lendület... 

Energiaszintünk fogyatkozásával egyenes arányban nőtt jókedvünk és öniróniánk, egymáson és magunkon élcelődve gyűrtük a métereket. A komolyabb emelkedők után változott a táj. Ráadásul a ködben minden titokzatosabbá és izgalmasabbá vált. Természetesen Szőröske minden nehézség nélkül fedezte fel az ismeretlent... 

Ezt a jelzést a természet hamarosan legyőzi:

Lassan araszoltunk tovább, amíg egy barlangjelzéssel nem találkoztunk. A térkép és a pecsételő füzet információi alapján alattunk 100 méterrel bújt meg a Násznép-barlang. Marcival és természetesen Roxyval rászántuk magunkat, hogy lemásszunk. Mint kiderült, szó szerint mászni kellett, mert a nagyjából 45 fokos lejtő, illetve visszafelé emelkedő csak így volt teljesíthető. Személy szerint négykézláb teljesítettem mindkét irányt. Azt hiszem, ennél közelebb nem is kerülhettem a természethez. Aztán végre leértünk a barlanghoz és megértettük, hogy miért is kapta ezt a nevet: hatalmas belső "termében" tényleg elfért volna egy násznép. Szőröskével stílusosan kézfogót tartottunk, majd igyekeztünk vissza a többiekhez.  

Mire a csúcsra értünk, néhány kétes külsejű alak már az egykori geodéziai torony tetején kémlelte a semmit. 

Mi nem mentünk fel, de azért egy rövid pózolást megejtettünk a bejáratnál. 

Sanyi természetesen kihasználta az alkalmat, megint a szalonnasütés előkészítésébe fogott. Itt még inkább tűnt ellenködnek a dolog... 

Megbeszéltük, hogy a csapat egy időre kettéválik, a szalonnázni vágyók megvárják a parazsat, mi pedig páran elindultunk lefelé. Az első pár száz méteren kellemes ütemben csökkent a szintkülönbség és a táj is igazi őszi arcát mutatta.

Aztán elértük a 180 fokban visszafordító részt, ahol néha szó szerint millimétereken múlt a zuhanás. A néhány cm szélességű ösvény levelekkel fedett felső rétege alatt masszív sár kényszerített bennünket akrobata mutatványokra. Itt Balázs éppen talajmintát vesz:

Misi a kölcsönkapott túrabotjával mutatta be a botozós című táncot, miközben 20 másodpercenként hangosan közölte, hogy: "nem estem el!" Én négykézláb, ujjaimat a földbe vájva próbálkoztam a túléléssel. Néha egy-egy apró gyökér segítette ebbéli szándékomat. Egyszer csak pittyent a telefonom, Marci közölte a csoporttal, hogy ku..a nagyot esett. Pedig ő már az aránylag biztonságosabb szakaszon járt.

Mire az adrenalintól vagy tudom is én, mitől mindannyiunk arcára kiült a vigyor, véget ért a kihívás. Az erdő megint a legszebb, gyorsan járható oldalát mutatta.

Szükség is volt a gyorsításra, mert mire a Bik-kúthoz értünk, a nap kezdett nyugovóra térni. Hamar elfogyasztottuk utolsó tartalékainkat, aztán megkezdtük a hajrát.

Egy izgalmas függőhídon történő átjutást követően mégis besötétedett, ezért előkerültek a fejlámpák és egyéb világító alkalmatosságok. Misi kicsit lemaradt, így amikor már teljesen sötét volt, megálltunk és percekig szólítgattuk, de semmi válasz nem jött. Már éppen visszafordultunk volna, amikor lazán odasétált és közölte, hogy nem kellett volna megvárni. Nem maradt válasz nélkül... A nap tökéletes zárásaként elkezdett esni az eső, de ez már nem érdekelt bennünket. Marci még egyszer elesett, amit viszont finoman szólva nehezményezett. Beértünk Katalinpusztára, onnan pedig aszfalton megtettünk még nagyjából másfél km-t Szendehelyig. A pecsételést előző nap megejtettük, így nem volt más teendőnk, mint beülni Balázs autójába és kellemes melegben a szállásra autózni. A csapat másik fele Szendehelyről meglehetősen hosszú buszos utazás után jutott Alsópeténybe, de mindenki épségben a szálláson töltötte ezt az éjszakát is. Az előző esti vacsora második felét is elfogyasztottuk, majd legurult pár pohárka pálinka és sör, ezért vidám esténk volt: 

Miután a másik házban elszállásolt csapattagok is hazaértek, átjöttek némi sör ellátmányért, majd mindenki nagyon fáradtan, de annál elégedettebben ült le a kártyapartihoz. Tibi telefonos alkalmazása szerint 28 km-t, az én lépésszámlálóm szerint pedig 30 km-t gyalogoltunk aznap, de a nagyon nehéz terepen megtett aránylag nagy táv ellenére is boldog voltam. A rossz körülmények mellett rengeteg élményt és vidámságot hozott ez a nap.

Már jó ideje vágyam a karácsonyi ünnepeket Bakonyban, azon belül Magyarország egyik legszebb településén, Fenyőfőn tölteni. Gyermekkoromban számtalanszor megfordultam itt, ezért nem véletlen a vonzódásom. Idén, sok-sok év után, megvalósult az álom, így nem is kívánhatnék ennél alkalmasabb helyről magam, a bringás- és gyalogtúrás csapat, és nem utolsó sorban Roxy a Világjáró Kutyus nevében is békés, boldog Karácsonyt.

A Roxy Bicycle Team...

...és a gyalogtúrás csapat...

...nevében is köszönöm a majd' féléves figyelmet, érdeklődést, elismerő szavakat, és ígérem, hogy 2017-ben is folytatom a túrák élményeinek megosztását. Addig is néhány kép az általam annyira szeretett települést körül ölelő erdőről, a természet szépségeiről:

Két kis szőrös füles felfedező az Ősfenyvesbe indul:

Ahol talán Noé elveszett bárkájára bukkannak:

Sötétedés előtt nem árt visszaérni a szállásra. Ebben segít a kivilágított templomtorony:

Túra után megérdemelt a pihenés:

December 24-én reggel karácsonyfát kell választani...

Nem vagyunk irigyek, bárki kinézhet egyet magának:

Nagy a választék:

Némelyik díszített is. Hol piros négyzettel:

Hol zöld kereszttel:

Egyébként pedig magukban is gyönyörűek:

Vannak egyedi formájúak is:

Sejtelmesek, de félni egyáltalán nem kell közöttük, mert a vándort mindig védelmezve kísérik: 

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!