A változatosság kedvéért ebben a bejegyzésben nem egy régi gyalogtúra élményeit fogom közreadni, hanem a legközelebbi múltban, 2016. november elején teljesített – kalandokban gazdag – három nap történéseit osztom meg. Nógrádtól Becskéig tapostuk a sarat, illetve süllyedtünk el benne bokáig vagy még jobban, ami legalább annyi vidámságot okozott nekünk, mint amennyit bosszankodtunk miatta. Az időjárás előrejelzés nem kényeztetett el bennünket túl jó kilátásokkal, de nem volt mit tenni, a szállást lefoglaltuk, és a csapat legtöbb tagjának ez a hétvége felelt meg. Így is voltak távollévők betegség és egyéb halaszthatatlan elfoglaltság miatt. 

Első napra egy rövid szakaszt terveztünk, mivel a helyi tömegközlekedési viszonyokhoz kellett igazodnunk, illetve Győrből Nógrád megyébe eljutni sem pár pillanat műve. Szendehelyen, aznapi túránk végpontjában parkoltunk le az autókkal, majd busszal utaztunk át Nógrádba. A csapat többsége nem látta még a várat, így felkapaszkodtunk a nagy kiterjedésű, de erősen lepusztult egykori erődítményhez, ahol a kötelező csapatkép készült:

Mivel már majdnem délre járt, elfogyasztottuk első szendvicseinket, majd körbejártunk a romos falak között. Ez a sarokbástya talán a legjobban eredeti állapotra feljavított része a várnak:

Na jó, egy aprót füllentettem… Miután leszálltunk a buszról, nem egyből a várba vezetett az utunk, először gyorsan kipihentük a hosszú utazást. Egy közeli vendéglőben hidratáltuk magunkat sör, illetve fröccs formájában. A bejegyzést azonban mégsem kezdhettem azzal a mondattal, hogy megálltunk kocsmázni… Roxy okosan várta a tényleges indulást, pedig jó néhány helyi lakos is az egységben múlatta az időt, méghozzá nem is halkan.

Ismét az eredeti idősíkba ugorva: Pár száz métert ereszkedtünk a vártól, hogy megejtsük első pecsételésünket a vasútállomás melletti információs táblánál. Miután ezt mindenki sikeresen teljesítette, elindultunk aznapi távunkra, ami mondhatnám, kötelező volt, mivel jócskán elmúlt már dél. Kicsit még aszfalton haladtunk, majd elhagyva a települést belegázoltunk az avarba. Itt még nem sejtettük, hogy a következő órákban, napokon szintén puha, de egészen más jellegű talajon kell korcsolyáznunk.

Nem túl meredek, de annál kitartóbb emelkedőt legyűrve megálltunk pár percre igazítani a szerelvényen és a megfelelő rétegvariációt felölteni annak érdekében, hogy ne fázzunk meg. Közben persze egy-egy képre is jutott idő:

A kisasszony figyelme egy pillanatra sem lankadt, teljes átéléssel és odaadással teljesítette a túra minden egyes méterét. A pihenő alatt Tibi elővette a térképét és közölte, hogy nemsokára egy „Lokó” pihenő nevű magaslatra érünk, ahonnan szép kilátás ígérkezik. A név hallatán mindenki úgy érezte, hogy egy kis Latin-Amerika vár rá, így az alacsony hőmérséklet is elviselhetőbbé vált, legalább néhány másodpercre. Megérkezve az említett helyre egy fedett pihenőt találtunk, ahol a pálinkának és szendvicseknek köszönhetően a hangulat tényleg oldódott valamelyest. Az ígért panorámát is megkaptuk, amit igyekezett mindenki megörökíteni.

Lelki és testi energiával feltöltődve indultunk tovább, egyelőre avaron. A lombozat nagy része már a talpunk alatt zörgött, de változatos színpalettáját még nem engedte át teljesen a természet.

Kiérve az erdőből, a talaj némileg megváltozott, kezdtünk ismerkedni a korábbi, több napos csapadék utóhatásaival. Szintemelkedés híján azonban ez még könnyen ment.

Aztán elkezdett emelkedni az út… Még az aránylag mély barázdákkal ellátott túracipők is kezdtek saját életre kelni, mozdulataink pedig egyre viccesebbé válni.

Egy-egy dupla Lutz és Rittberger (természetesen leszúrt) ugrás kifogástalan végrehajtásáért az útvonal magas pontszám helyett ilyen panorámával díjazott bennünket:

Végre ismét szilárd talajon tudtunk haladni, aztán megint puha avarszőnyeg segítette szervezetünk regenerálódását. A kép megtévesztő lehet, képtelenség Roxy elé keveredni a túra során. Itt arról van szó, hogy a kisasszony szokásos népszámlálását tartja, senkit sem hagy nagyon lemaradni:

Nehogy véletlenül utánpótlás nélkül maradjon a bokáig – esetenként feljebb – érő sár, elkezdett esni az eső. Előkerültek a különböző fajtájú és méretű esőkabátok és egyéb szerkezetek.

Itt éppen Tibi mutatja be az idei ősz legdivatosabb modelljét, a „vándorvarázsló” típusú egyberészest. (A bot nem tartozéka a felszerelésnek, külön előállítandó, illetve beszerezhető.) Azt hiszem, a háttér éppen megfelelő választás volt, bár nem tudatos.

Az erdészeti gépek tevékenysége nagyban elősegíti a gyalogos közlekedést, ezzel erőteljesen hozzájárul izomzatunk fejlesztéséhez.

Rövid, de annál intenzívebb korcsolyázás után megérkeztünk aznapi utolsó előtti pecsételőhelyünkhöz, az Irma Forráshoz.

A kecsegtető lehetőség ellenére folyadékot és szilárd táplálékot is saját készleteinkből fogyasztottunk. A fénykép készítése után kicsit megijedtem, mert első pillantásra Roxy villámtekintete rémisztő volt, de a technika ördögének szüleménye csak egy másodpercig tudott megzavarni.

A pihenő után igyekeznünk kellett, mert az egyébként is kevés fényt átengedő szürke égbolt mellett a sötétedés is közeledett. A rossz útviszonyokhoz képest belehúztunk, de Szendehelyre már sötétben értünk. Az utolsó kép már félhomályban készült:

Az utolsó pecsét begyűjtése után a lehetőségekhez mérten mindenki sártalanította magát, majd átautóztunk másnapi kiindulópontunkra, Alsópeténybe, ahol egyébként a szállást is foglaltuk. Mivel aránylag nagy létszámmal indultunk neki ennek a három napnak, csak két külön szállást találtunk, így a csapat egyik fele a Zsálya, másik fele a Körtefa Vendégházba vackolta be magát az egyre erősődő esőben. Közös programként még egy vacsorát terveztünk a Hármaskönyv Étteremben, azonban – annak ellenére, hogy korán érkeztünk – már nem volt hely. A felszolgálók későbbi asztalüresedéssel sem kecsegtettek, így egy hirtelen ötlet eredményeképpen elvitelre rendeltünk vacsorát. A majd’ másfél órás várakozást és az azt megelőző lelombozódást is megérte ez a „b változat”, mert ilyen finom és elképesztően bőséges vacsorát még egyikünk sem evett. Az egyszemélyes tálak kivétel nélkül minimum két adag ételt tartalmaztak, így a következő napi vacsora beszerzése is megoldódott szinte valamennyiünk számára. A vacsorához hasonlóan a szállások is maximálisan megfeleltek elvárásainknak, ezért elégedetten hajtottuk álomra fejünket.