A ROXY BICYCLE TEAM:
A Gáti Tanya is minden igényt kielégítő szállás volt, mondhatnám, hogy ismét belehúztunk… Ébredés és pakolás után finom, meleg reggelit kaptunk, amit jóízűen fogyasztottunk el. Ezután nyeregbe pattantunk, kigurultunk a kapun, majd Drávaszabolcs felé vettük az irányt, hogy röpke másfél napra visszatérjünk Horvátországba. A határtelepülésen megálltunk még pár percre egy kisboltnál, beszereztük a napközbeni elemózsiánkat, és egyébként is, olyan rég volt már a reggeli… A határátkelőhelyen érdekes módon a magyar rendőrök kérték Roxy papírjait, ezt a szlovén, horvát és szerb határt őrzők sem tették egyszer sem. Az útlevél (ugyanis Szőröske EU-s útlevéllel rendelkezik) természetesen rendben volt és így reggel jólesett az egyik rendőr fiatalember mondata is, akit a bringa-utánfutó kombináció ihletett meg: „ez király!” Kb. negyed óra után ismét átkerekeztünk Alsómihojlácon, majd az Eszék felé vezető útra térve teljesítettük az aznapi unalmas, de kötelező gyakorlatot. Ha lehet fokozni negatív értelemben Stipi biciklijének állapotát, akkor az elképzelhetetlenül hátráltató jelzőt választom, mert egy kevésbé gyakorlott bringás lehet, hogy ennél a sebességnél eldőlt volna a kétkerekűvel. A gyakorlatnak megfelelően felváltva maradtunk le csapattagunkkal, hogy ne szóródjunk szét nagyon. Az elsők pár km után mindig bevárták a hátsó alakzatot, aztán váltás után indultunk tovább. Itt már biztosak voltunk benne, hogy – bár „csak” két és fél napnyi kerekezés várt ránk – az első lehetőségnél szerelő kezeire bízzuk a járgányt. Jó pár bevárásos szakasz után, egy pihenőnél fő navigátorunk, Szivar közölte, hogy Eszék már csak néhány km. Az örömhírnek köszönhetően az elővárosi részen be is fordultunk egy büfé parkolójába, hogy aranysárga energiaitallal segítsük szervezetünket. Az árnyékos teraszon helyet foglalva némi szilárd táplálékot is magunkhoz vettünk, de az emlékeim e vonatkozásban már kicsit megkoptak nyár óta… Roxy maximálisan kihasználta lehetőségeit, kívülről próbálta hűsíteni magát.
Miután mindenki erőt merített a pihenésből és a különféle doppinghatású anyagokból, úgymint: sör, szendvics, müzli szelet, elindultunk az egykori magyar város központja felé. Az utolsó kilométereken a rengeteg jelzőlámpa és villamossíneken történő közlekedés is hátráltatott bennünket, de megúszva a kellemetlen találkozást, megérkeztünk a székesegyház előtti térre. Gyorsan készítettünk is egy fényképet, majd minden további turistáskodás előtt kerékpár szerviz után néztünk.
Azért szakítottunk időt külön fotóra is :-):
Az internet vívmányainak hála, a közelben találtunk egy bringaboltot, ahol rövid eszmecsere után megkezdték Stipi biciklijének javítását. Nagy meleg lévén, az utca másik oldalán lévő bisztróban beszereztem két doboz sört, amit szerencsénknek örvendve Misivel gyorsan el is fogyasztottunk. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy előre ittunk a bizonyos medve bőrére, csak jóval Eszék után derült ki, hogy a gyors (és olcsó) javítás nem a végleges megoldást jelentette. Na de, ne menjünk előre ennyire az időben! Szervizelés után ajándéktárgyak beszerzésére fordítottunk némi időt, majd az óváros felé vettük az irányt. Először leereszkedtünk a Dráva partjára, és az ott kialakított korzón kerekeztünk pár percig bámészkodva. A folyó mindkét partján kellemes teraszos vendéglátó és szórakozó helyek, illetve igényesen kialakított strandok váltották egymást. Mindannyian el tudtunk volna időzni itt, azt hiszem… Fegyelmezettek maradtunk, ezért visszakanyarodtunk a városon átvezető főút mellé, így pár száz méter után máris a várnegyedben találtuk magunkat. A Szentháromság téren aztán – még mindig fegyelmezetten – leültünk a hatalmas napernyővel védett teraszok egyikére, és ittunk egy sört. Sajnos nem időzhettünk sokáig, mert a napi táv egyharmada még előttünk állt. A javításnak hála normális tempóban indultunk el, hogy meghódítsuk Horvátország egyik természet alkotta aszfaltos hullámvasútját, de néhány km múlva kiderült, hogy Stipi bringája - sajnos - újra a régi... Talán egy előnye volt a jól elnyújtott, de nem rövid emelkedőknek és lejtőknek, hogy felfelé egyébként is lassan tudtunk haladni, lefelé pedig gurultunk, ameddig csak bírtunk. Azért az emelkedőknek annyira nem örültünk. Misi és Szivar kicsit lehagyott bennünket, mi pedig Stipivel szépen nyugodtan értünk be abba az áhított kereszteződésbe, ahonnan Almás, aznapi célunk már csak pár km-re volt. Sokáig nem örültünk... Ráfordulva a célegyenesre egy buszt fedeztem fel magam előtt, ami nem nagyon távolodott tőlem. Persze ezt nem a gyorsaságomnak köszönhettem, hanem a végeláthatatlan emelkedőnek. Szerencsére Roxy már nem kívánkozott ki az utánfutóból, nem rángatta azt, így belefeszültem a pedálokba és megcéloztam a jármű hátsó szélvédőjét. Nem bírtam tovább nyeregben, a busz eltűnt a szemem elől, maradt a jól bevált gyalogolva tolás. Nem is tudom, miért, Maribor, illetve a város előtti utolsó szakasz jutott eszembe... A csúcsra felérve lihegtem néhány percig, visszanézve elszörnyülködtem, majd örömmel konstatáltam, hogy Stipi látótávolságon belül van. Akkor ereszkedjünk... Gurulva annyira felgyorsultam, hogy attól féltem, elszáguldok a többiek mellett, ezért folyamatosan fékezve értem be a gyönyörű fekvésű település folyóparti részére. A megérkezés örömére jó néhány fotó készült, de ezt a környezetet egyébként is mindenképpen meg kellett örökíteni.
Az igényesen kialakított faluközpont egyik meghatározó épülete, az egyedi templom:
Na jó, fényképből is megárt a sok, egyébként is fáradtak, éhesek és nem utolsó sorban szomjasak voltunk, így aznap utoljára felkapaszkodtunk egy kisebb emelkedőn, hogy elfoglaljuk szállásunkat a Country House Pod Dudom-ban. Belépve a kapun egy csodaudvar csodaépületekkel tárult a szemünk elé, így az előző éjszakai szállásnál semmivel sem adtuk lejjebb.
Gyors lepakolás után az egyik szállásadó autóval levitt kettőnket a rettentő távolságra lévő (kb. 300 méter) kisboltba, ahol az eladó lány mosolya mellett felvásároltuk majdnem a teljes sörkészletet. Visszaérve örömmel láttam, hogy Stipi és Roxy jól érzi magát az udvaron, a kellemes napsütésben.
A skanzenszerű szállás a kert felől:
Stipi és Roxy továbbra is jól érezte magát...
Rendbe szedtük magunkat, miközben a szállásadók elkészítették a vacsorát egy vár lovagtermének is beillő konyhában, illetve étkezőben, és közölték, hogy ami a hűtőben található, azt nyugodtan fogyasszuk el. Mondanom sem kell, éltünk a lehetőséggel, főleg egy halványsárga, tüzesvizet tartalmazó üveg járt kézről kézre azért, hogy négy kicsi pohár mindig tele legyen.
A vacsorára egyszerűen nem találok jelzőt, annyira finom és bőséges volt, reggelire is bőven futotta belőle. Nem győztünk pihegni, gondoltuk, kellő sörmennyiség bevitelével enyhítünk teltségérzetünkön és talán nyugodtabban tudunk aludni. Részemről ez teljesen így volt, és úgy emlékszem, Szőröske sem panaszkodott reggel :-).
