2015 júniusában már jó pár gyalogtúrán túl voltunk, többször érintettük, illetve haladtunk az Országos Kéktúra jelzésén, de a pecsétgyűjtő mozgalomban addig nem vettünk részt. Korábban évente legalább kétszer megbeszéltem egy volt kollégámmal, hogy pártoló tagként beiratkozom a természetjáró egyesületükbe és nekivágok a nagy kalandnak, de az elhatározást sosem követte tett. A pecsétgyűjtő füzet beszerzése is bonyolultnak tűnt, mert ekkor még úgy tudtam, hogy csak Budapesten lehet hozzájutni. Ezért továbbra sem szigorúan a kék jelzést követve jártuk utunkat. 2015 tavaszán aztán Sanyi barátom szólt, hogy Győrben, a főutcán található „Világjárók boltjában” megvette a füzet legfrissebb példányát. Másnap én is megtettem ugyanezt, persze rögtön két darabot vásároltam, mivel négylábú társamat sem akartam egy túra alkalmával sem otthon hagyni.

Az első kéktúrás szakasz bejárása óta eltelt majdnem másfél év, lassan magunk mögött hagyjuk az 500. kilométerünket is, és én úgy érzem, hogy megfertőzött egy vírus... persze a szó jó értelmében. Ha tehetném, ezt a „kórt” mindenkinek átadnám, mert már eddig is hihetetlen élményeket adott, és minden egyes szakasz teljesítésével erősebb kötődést idéz elő bennem. Azt hiszem, igazából szavakkal leírhatatlan, amit az ember a Kéken haladva érez és magába szív, ezért mindenkinek a személyes megtapasztalást ajánlom.   

A mára 12 fősre duzzadt csapat fele vágott neki tavaly júniusban a Kéktúrának, illetve Balázs már teljesített néhány szakaszt, amit pecsétekkel igazolt is korábban beszerzett füzetében. Első túránkat négy naposra terveztük, melynek megvalósítása Sanyinak, Petinek, Ádámnak és Lacinak sikerült is, mi pedig Balázzsal és Roxyval egyéb elfoglaltság miatt egy nappal később csatlakoztunk a csapathoz. Misi pár nappal korábban foci közben balesetet szenvedett, így erre a hosszú hétvégére nem tudott velünk tartani. Ez a rövid beszámoló a Dobogókő és Visegrád közötti kalandokat mutatja be, azokat az első, meghatározó élményeket, melyek miatt egyre többször és egyre gyakrabban érzek késztetést túracipőt húzni.

A kiinduló, illetve végpontok mellett talán Dobogókő az a hely a kék vonalon, amely szépségében és jelentőségében illik a hosszú vándorlás megkezdéséhez. Sanyiék számára a második, számunkra az első nap reggelén találkoztunk az Eötvös Loránd Turistaház előtti parkban, hogy az első pecsételés (ami igazából legalább kétszer három, mivel a turistaház melletti apró turista múzeumban több régi, de használható pecsétet is találtunk) után nekivágjunk a nagy kalandnak. A turistaház mögötti kilátó részen persze kötelező a fotó:

Miután Dobogókőről leereszkedtünk, mezőkön vágtunk át, Roxy nagyon élvezte a szabadságot és leszegett orral kereste a „vadat”. „Látszik a bokorból két nagy nyúlfül…” :-):

Mivel az első pecsételést nem örökítettük meg, a másodikat kötelező volt. Itt még a régi típusú, ráadásul fémből készült darabot használom a Sikárosi Erdészháznál. A túrázás élményét a pecsételések még egy kicsit különlegesebbé teszik, sokszor magát a pecsételőhelyet megtalálni is egy kaland, de a kéktúrázás így teljes.

A mezőket magunk mögött hagyva visszatértünk az erdőbe, a Kárpát-forrás közelében Sanyi híres vándorbotja és kalapja „állt modellt” nekem egy fénykép erejéig.

Roxy és a magam nevében is elhelyeztem egy-egy kis követ a műalkotás teljesebbé tétele érdekében. Szerencsére nem tettem tönkre az elődök munkáját…

A pilisszentlászlói kocsmában a harmadik lenyomatot is elhelyeztük a füzetben, majd elfogyasztottunk néhány szendvicset és megkóstoltuk a csapolt sört. Eközben Szőröske a helyi lakosság egy tagjával ismerkedett és vitatta meg az élet nagy dolgait.

A Nagy-Villámig vezető, viszonylag hosszabb szakaszon is megálltunk egy kicsit pihenni, amire a meleg és az előttünk álló emelkedő miatt is szükség volt. Roxy is hűsölt egy kicsit, de egyből új erőre kapott, amint a fiúk elővették az uzsonnát. Nem is maradt éhen…

Az aránylag fárasztóbb szakasz ajándékkal is szolgált nekünk, pazar kilátásban részesültünk:

Háttérben a Pilis változatos domborzata és a Duna:

A Nagy-Villámra felérve – miközben mi ismét pecsételtünk – Roxy magasabb szintre helyezte a pihenést. A kompozíció címe: Kislány virágszirmokkal.

Bár a napi szakasz Visegrádon, a kompkikötőnél végződött, szállást Nagymaroson találtunk. Ennek megfelelően gyorsan pecsételtünk egy utolsót a pénztárnál, még gyorsabban ittunk egy sört, majd pár percig élveztük a kora nyári lágy szellőt a Duna felett. Háttérben a visegrádi Fellegvár.

A nagymarosi oldalon még néhány km-t sétálnunk kellett, hogy elfoglalhassuk szállásunkat a Sólyom Kempingben, de lepakolás és felfrissülés után kényelembe helyezve magunkat fogyasztottuk el jól megérdemelt vacsoránkat és enyhítettük szomjunkat.

Azt gondolom, hogy elsőre ez a 24,2 km-es szakasz azért is volt jó választás, mert mindenből van benne egy kicsi, ami a teljes távra jellemző: erdők, mezők, emelkedők, lejtők, folyó, kilátó, vár, és nem utolsó sorban a vándor felfrissülését szolgáló intézmények :-).