Akkoriban éppen egyedül éltem a Bisinger sétány mellett álló egyik társasház második emeleti lakásában. Emiatt, miután végre kinyitottam mindkét zárat a bejárati ajtón, Roxy az üres lakásba galoppozott be és vette birtokba új rezidenciáját.

– Babám, Isten hozott az új otthonodban! Érezd jól magad, de ne feledkezz meg róla, hogy próbaidőn vagy!

A próbaidőt persze egyáltalán nem gondoltam komolyan, sőt, eszem ágában sem volt kiengedni a kis szeretetgombócot a kezeim közül. Többek között azért sem, mert ő volt életem addigi legszebb születésnapi ajándéka. Ugyanis szörnyen sok évvel azelőtt, pontosan azon a napon jöttem a világra.

Elmondhatatlanul megindító pillanatok voltak ezek. Természetesen Boni, a négylábú társam is eszembe jutott, akitől nemrég kellett végleg elbúcsúznom, a gyerekkoromban elvesztett édesanyám is, és a néhány hónappal korábbi szakítás miatt sem túl örömteli napokat éltem meg, de ott volt előttem egy hús-vér, szőrös gyerek, aki egy pillanatig sem hagyta, hogy szomorkodjak. Csak bámultam az okos, tudálékos fejét, miközben benéz mindenhová, szagolgatja a bútorokat, a szőnyegeket.

– Kis Roxy, keresel valamit?

– Egy másik kutya szagát érzem. Ő hol van?

– Sajnos pár napja el kellett altatni, mert nagyon beteg lett. Tudod, róla beszéltem már a menhelyen.

– Igen, emlékszem. Sajnálom. Érzem, hogy mennyire fontos volt ő neked. Remélem, hogy egyszer én is ilyen közel kerülök a szívedhez.

– Erre nagyon nagy esélyt látok – válaszoltam, mert valóban így éreztem.

Közben próbáltam a gondolataimat a jelen felé terelni, úgy látszik eredményesen, mert azt érzékeltem, hogy az arcizmaim enyhén megfeszülnek. Halvány mosoly kíséretében megsimogattam a szőrös bukót, melynek hatására, erőteljes csóválás közepette hanyatt vetette magát újdonsült lakótársam. Megindította az erőszakmentes támadást, aminek már akkor sem tudtam ellenállni: finoman, de alaposan megvakargattam a meleg pocakot.   

Ünnep volt ez a nap mindkettőnk számára, hatalmas piros betűs ünnepnap. Egyfelől Roxy teljesen új életet kezdett egy új gazdival, új otthonban, másfelől, mivel a pontos születési dátumát nem tudom, eldöntöttem, hogy ettől kezdve közösen ünnepeljük a jeles eseményt.

Szőröske szemernyi kétséget sem hagyott afelől bennem, hogy ő mindent meg fog tenni a jókedvünk érdekében, és nem fogja hagyni az annyira értékes közös időnket unalomba fulladni. Pillanatok alatt betöltötte jelenlétével a lakást, futkározott, ugrabugrált, néha életveszélyes mutatványokkal hívta fel magára a figyelmet.

– Babám, vigyázz magadra, nem akarlak az első napon elveszíteni! – próbáltam megakadályozni, hogy akaratlanul is, de kárt tegyen magában.

– Ne félj, nem lesz semmi baj! Csak annyira örülök, hogy itt lehetek veled. Mostanában sok vidámságra nem volt okom.

– Hidd el, ez innentől így lesz. Bárhol, bárkivel, bármilyen körülmények között is voltál eddig, én igyekszem a lehető legjobb életet megadni neked. Ennek megfelelően ígérem, ahová csak lehet, – és ahová elsőre úgy tűnik, hogy nem, oda is – viszlek magammal.   

Úgy láttam, megbízik bennem, a veszély talán elhárult. A lelkesedése viszont kicsit sem csökkent, egyfolytában játékra buzdított, vagy éppen azt mutatta meg egyértelműen, hogy hol kell simogatni. Boldog volt, így én is jól éreztem magam. Éppen ezért mindent meg akartam tenni, hogy ez így is maradjon.

Elérkezett az este, gondoltam, a menhely külső kenneljének zord körülményei után maximális kényelemben részesítem éjszakára, ezért puha plédekkel terítettem le az egyik fotelt, és még egy kispárnát is odakészítettem.

– Parancsoljon kisasszony, alvóalkalmatossága elkészült.

– Köszönöm! Te hol fogsz aludni?

– Pár méterre tőled, a saját ágyamban.

– Hát, ha ezt akarod, akkor így lesz. Legalább a közelemben leszel.

Fel is ugrott rögtönzött új fészkébe, pörgött egy darabig, majd a legjobb pozíciót elfoglalva lehuppant. Elbúcsúztam tőle, aztán felmásztam a galériára, az ágyamba. Elég meredek lépcsőn lehetett megközelíteni, ezért gondoltam, hogy az éj leple alatt nem fog próbálkozni minimálisra csökkenteni a távolságot közöttünk.

Nem is volt semmi gond, de másnap reggel valami furcsa érzés kerített hatalmába. Napközben nem foglalkoztam különösebben vele, de aztán estére megint előjött valahonnan. Elgondolásom szerint – bár egyáltalán nem panaszkodott – talán kényelmetlen lehetett Roxynak a fotel előző éjszaka, emiatt átvittem az ágyneműjét a kisebb szobában lévő ágyra. Természetesen oda is elégedetten ugrott fel, és a lefekvés előtti szertartást követően békésen szenderült álomba, miközben én is elfoglaltam a helyem, most már egy kicsit távolabb tőle. Csak nem hagyott nyugodni még mindig valami, de lassan rájöttem, hogy mi a probléma. Napközben nagyon sok időt töltöttünk együtt, ismerkedtünk egymás szokásaival, igyekeztem felismerni, hogy mikor mire van szüksége, ezzel párhuzamosan pedig próbáltam a napi rutint kialakítani. És akkor leesett. Világossá vált számomra, hogy pontosan az ellenkezője történik, mint ahogy én azt elgondoltam. Nemcsak nappal, hanem éjszaka is szükségem van a közelségére, mert éjjel is szeretnék bizonyosságot szerezni, hogy újdonsült barátom ott van velem, és semmiben sem szenved hiányt. Kétséget kizáróan az életem része lett.

2023 januárjában, a bringás tervek megbeszélésének időpontjában mindannyian úgy álltunk neki, vagyis igazából ültünk le, hogy a nyári nagy túránk helyszínével mindannyian tisztában voltunk. Egyikünkben sem merült fel szemernyi kétség afelől, hogy az északi országhatár mentén haladva szeretnénk eljutni Győrből egészen Sátoraljaújhelyig, így bezárva a néhány évvel korábban elkezdett kört. Utólag (is) minden szempontból jó választásnak bizonyult az útvonal, életre szóló élményeket szereztünk. Emellett néhány új ismerőssel is gazdagodtunk, akik nem egy esetben humorral átszőtt bölcsességükkel nagyban hozzájárultak motivációnkhoz utunk folytatását illetően. Erre az egyik ékes példa az a rövid eszmecsere, amelyet Zádorfalván, a kocsma teraszán folytattunk egy helyi törzsvendéggel.

A települést, illetve a Szivárvány kocsmát egyébként nem ismeretlenként fedeztük fel, ugyanis néhány évvel korábban, az Országos Kéktúra közeli szakaszának teljesítését követően megpihentünk már hőségtől oltalmazó falai, és természetesen, hűs frissítőt ígérő hamvas sörösüvegei kényeztetésében. Az egyéb vendégmarasztaló tényezőkről most nem kívánok szót ejteni, annyit viszont elárulok, hogy a csapat a szolgáltatásokkal (nem kell rosszra gondolni, mindössze a vizuális hatásra gondolok) meglehetősen elégedetten, ebből kifolyólag vidáman buszozott vissza a szállásra, Aggtelekre.

Nahát, forróságban ezen a júliusi napon sem szenvedtünk hiányt, ennek következményeként pedig tekerés közben mindannyiunk szájában kezdett növekedni az a bizonyos vattacsomó. A vendéglátó egységet megpillantva, majd bringáinkról lepattanva hamarosan beléptünk az ismerős ajtón. Miután rekordidő alatt megrendeltük – és meg is kaptuk – életmentő aranysárga nedűinket, sietve fordultunk ki a teraszra, mert befelé menet úgy láttuk, hogy az árnyékos felén találunk egy szabad asztalt. Közeledve az ígéretes bútordarabhoz fedeztük fel, hogy valaki hozzánk hasonlóan választott a kocsma kínálatából, de a félig teli üveget megmagyarázhatatlan módon otthagyta. Leültünk hát a másik oldalra, és talán két szót sem váltottunk egymással, már meg is érkezett a rejtélyes vendég. Velünk együtt nem sok esélyt adott a sörnek a felmelegedésre, néhány jóízű korttyal minimálisra csökkentette az üveg tartalmát. Mondanom sem kell, a közös élmény hamar meghozta a kellő hatást: beszédbe elegyedtünk.

Újdonsült ismerősünk, Karcsi (a nevére pontosan nem emlékszem, de szerintem illik hozzá) lelkesen mesélt arról, hogy miért is szeret időről időre visszatérni a helyre, és persze a település ügyes-bajos dolgai is szóba kerültek. Kikerülhetetlen, de számunkra annál kedvesebb témaként előjöttek a bringatúráinkkal kapcsolatos kalandok, melyekre aztán persze rákontrázott ivócimboránk is. Kezdtük egyre inkább délutáni matiné előadáson érezni magunkat, természetesen színes szélesvásznú változatban. Őszintén bevallom, nem nagyon akaródzott újból felülni a nyeregbe, órákig tudtam volna még ücsörögni és hallgatni a fordulatos anekdotákat. Ahogy érzékeltem, beszélgetőtársunk képes és hajlandó is lett volna megosztani velünk még jó párat. Ekkor, félálmomból felébresztve csapattársunk, Stipi feltette a tőle nem szokatlan, annál inkább gyakorlatias kérdést szakértőnknek:

– Van itt valahol a közelben utcai nyomós kút, ahol a kulacsainkat feltölthetnénk friss, jó hideg vízzel?

– Igen, ott szemben, a buszmegálló mellett van egy – szolgált rögtön, számunkra kedvező válasszal Karcsi.

– Iható a vize? Jó minőségű?

– Persze, nagyon jó a vize – hangzott a biztatás – majd rövid hatásszünet után folytatta: – bár én még sosem ittam belőle.

Széles mosollyal arcunkon megköszöntük a legteljesebb mértékben hiteles információt, és már éppen felálltunk volna az asztaltól, amikor ő tett fel egy – vagyis egyszerre két – kérdést:

– Merre mentek tovább? Hol fogtok megszállni? (Azt elfelejtettem említeni, hogy a bizalom jeleként már két mondat után tegeződésre váltottunk.)

– Jósvafőig tekerünk ma, ott foglaltunk szállást.

– Na, akkor még tekerhettek egy darabig… Egyébként Jósvafő szép falu – hallottuk a gyors értékelést.

– Nem akartok visszajönni? Átmegyünk értetek. Este nagy buli lesz itt, verekedés, meg minden.

Egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy a szívélyes invitálásnak eleget téve még az elmúlt 15-20 percben szerzetteknél is nagyobb élményekben részesülhessünk, de aztán egyhangú szavazás eredményeként mégis inkább a pihentető és valószínűleg unalmas jósvafői órák mellett döntöttünk. Mindenesetre megköszöntük a nagyszerű lehetőséget, majd ilyen felejthetetlen útravalóval indultunk neki az előttünk álló nem túl rövid emelkedőnek. A szerpentin legmagasabb pontjáról visszatekintve aztán még egyszer megkerestük tekintetünkkel a zádorfalvai kocsmát, ahol gyaníthatón Karcsi éppen a következő, messziről jött vendéget „eteti”.

Elintéztük a papírmunkát, kifizettem Roxy jelképes örökbefogadási és orvosi díját, miközben ő egyfolytában ugrabugrált. Hol a mancsával kaparta a combomat, hol pedig a nyelvével próbálta elérni az arcomat. Ekkor egy kicsit elgondolkodtam, mit is vállaltam, de látva a határtalan örömöt és hálát a szemében, minden kétségem elszállt a közös jövőnket illetően.

– Tudtam, hogy bízhatok benned. Egészen biztos voltam benne, hogy betartod a szavad – erősített meg gondolataimban a kis szőrös.

– Minden bizonytalanságom elszállt, amikor megláttalak, pillanatokon belül megszületett az elhatározás, hogy kellesz nekem. Az örömödet látva pedig tudom, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése – folytattam a biztatást.

– Most viszont kérlek, ülj le egy kicsit és nyugodj meg, gyorsan megbeszélek néhány részletet a lányokkal, aztán már indulunk is.

– Rendben, de ne tartson sokáig!

Amikor végre valóban kiléptünk a vasajtón, megint hálával gondoltam az állatorvosra, mert igaza lett: már néhány órányi ismeretség után örömöt költöztetett a szívembe egy négylábú. És ez még csak nagyon-nagyon a kezdet volt…

A hazajutás meglehetősen kalandosra sikeredett. Ismerős kutyakozmetikussal megbeszéltem, hogy első utunk hozzá fog vezetni, amint végleg elhagyjuk a menhely területét. Fogalmam sem volt, hogy Roxy utazott-e valaha autóban, és ha igen, hogy bírja. Hamar kiderült, hogy körülbelül akkor és annyi ideig tartózkodott járműben, amikor előző lakhelyéről a menhelyre szállították.

Kombi autóm volt (és van is), gondoltam, a csomagtérben biztonságban lesz új társam. Mire az első ajtót kinyitottam, aranyom már a vezetőülést birtokolta. Ezt nem tartottam jó ötletnek, ezért kinyitottam az egyik hátsó ajtót és betessékeltem az ülésre. A következő pillanatban már megint a vezetőülésen ült. Na jó, még képes voltam kicsit engedni, hogy a közelemben tudhassa magát, ezért betuszkoltam az anyósülés előtti padlóra. Amint beültem a helyemre, ugrott egy nagyot, és már be is fészkelte magát az ölembe. Ahová nyúltam, ő oda dugta a fejét. Annyira precízen követte minden mozdulatomat, mintha ezt gyakoroltuk volna már hónapok óta.

– Ez így nem lesz jó, kis Roxy – kezdtem, a lelkesedését le nem törve elmagyarázni, hogy ez a variáció balesetveszélyes, és ha a rend őrei észreveszik, még jól meg is büntetnek.

– Mi az, hogy balesetveszély? Kik azok a rendőrök? Miért büntetnek azért, ha a lehető legközelebb szeretnék hozzád lenni minden pillanatban? – nézett rám értetlenkedve szőrös pillanatragasztóm.

Ez az ártatlan szeretet megint mosolyt csalt az arcomra. Magamban azonban eltűnődtem, hogy előbb-utóbb valamiféle szabályrendszert fel kell építenem annak érdekében, hogy megvédjem magunkat a külvilág negatív hatásaival szemben. Persze azt is szem előtt tartva, hogy a szabályok nem feltétlenül csak korlátoznak, hanem számos esetben éppen bennünket segítenek.

– Hidd el, nagyon sok időnk lesz efféle dolgokat megbeszélni – kezdtem hebehurgya módon megválaszolni az egyértelműen jogos kérdéseket. – Tudod, az emberek a viszonylagosan elfogadható egymás mellett élésükhöz rengeteg különböző szabályt alkottak. Elsősorban azért, mert önzők, leginkább magukra gondolnak. Önös érdekből képesek letaposni a másikat, sőt, még sokkal rosszabb dolgokra is. Hihetetlen tehetségük van hozzá, hogy a hatalom érdekében akár a saját maguk által létrehozott szabályokat is áthágják.

– Ezt nem értem, de türelmes leszek, megvárom, amíg elmagyarázod.

– Igen, tudom, hogy ez neked felfoghatatlan, mert bennetek, kutyákban túlárad a szeretet, egyszerűen képtelenek vagytok önző módon viselkedni. Minden pillanatban képesek és hajlandóak is vagytok az önfeláldozásra. Pontosan ezért kell a jövőben mindenben együttműködnünk. Rengeteget fogunk egymástól tanulni, és napról napra jobban megismerjük a másikat. Azt hiszem, csodálatos időszak elé nézünk.

– Ebben biztos vagyok. Ígérem, nem fogsz bennem csalódni.

– Ebben pedig én vagyok biztos.

Ezekben a pillanatokban hatalmas örömmel ismertem fel, hogy máris beültünk a közös iskolapadunkba, az „első óra” elkezdődött számunkra. Valószínűleg ezért nem jutott eszembe, hogy a kis testet pórázzal rögzítsem az egyik üléshez, inkább szépen lassan elindultam a közeli kutyakozmetikába, közben azért fohászkodva, hogy ne találkozzunk rendőrrel. Útközben nagyon ügyesen dőlt jobbra és balra, mikor melyik irányba kanyarodtam. Mintha már ezerszer csinálta volna ezt. A baj csak az volt, hogy a fejünk majdnem azonos magasságba került, amikor éppen egyenesen haladtunk. Próbáltam az okos bukó mellett, felett figyelni az utat, és nem megtörölni a kezemmel a hosszú orrot, valahányszor sebességet váltottam. Szerencsére minden közös mutatványunk sikerült, így pár percen belül le is parkoltunk az üzlet előtt.

Lehet, hogy rögtön az első közös óráinkban túl sok új élménnyel ismertettem meg újdonsült társamat, de gondoltam, nem árt a rendszer kialakítását mihamarabb elkezdeni. Persze, elsősorban az autózáshoz akartam inkább hozzászoktatni, mint a kozmetikába járáshoz. Ennek megfelelően rendkívüli módon beleéltem magam sanyarú helyzetébe a fültisztítás, a fürdetés, a hajszárítózás és a körömvágás műveletei közben, és szolidaritásból kicsit rosszul is éreztem magam. Nem élvezte egyiket sem túlságosan, de tűrte a megpróbáltatásokat. Megint nagyon hálás voltam a türelméért, és azért is, hogy élvezhettem a bizalmát.

Kis idő elteltével egy selymes szőrű, illatos plüsskutyát kaptam vissza. Jól meg is szagolgattam és simogattam, ami a reakcióját figyelve felért jó pár jutalomfalattal. Háláját ennél csak akkor mutatta ki jobban, amikor kiléptünk az üzletből, hogy végre az új otthonába szállítsam.

A korábbi trükkös, navigátor a sofőr ölében ülve, de őt cseppet sem segítve módszerrel sikeresen eljutottunk a belvárosba. Kiszálltunk az autóból, közben éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, mert borzasztóan izgatott voltam, hogyan fog reagálni új lakókörnyezetére. Akartam mondani, hogy: kisasszony, parancsoljon, de az elhatározás megrekedt a gondolat szintjén. Szőröske ugyanis minden teketória nélkül húzott fel a második emeletre, miután kinyitottam előtte az utcai ajtót.

Őszintén bevallom, nem készültem fel a találkozásra. Nem tudtam magam felkészíteni, mert szinte elviselhetetlen gyász ült a lelkemen Boni elvesztése miatt. Akkor még nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy idegen kutyára olyan szeretettel tekintsek, mint egykori szőrös barátomra. Pedig néhány nappal korábban láttam már képeket a kis vadóc szeretetgombócról. Ezek egyikén sem állt négy lábbal a földön, inkább próbált fel-felugrálva minél közelebb férkőzni gondozójához. Voltaképpen ez a viselkedés nyújtott gyertyalángnyi reményt az esetleges közös jövőnket illetően. A lelkem mélyén éreztem, hogy erre van szükségem. Hogy egy árva, szőrös angyal – ellenvetést nem tűrően – kíméletlen offenzívába kezdjen a szívem meghódítása érdekében. Csakis ezért engedtem munkatársaim unszolásának, hogy kilátogassunk a menhelyre. Ők tisztában voltak vele, hogy ennek rövidesen be kell követ-keznie, nehogy a bizonytalanságom hatására meggondoljam magam. Hamarosan ki is jelölték a napot és az órát, és amikor elérkezett az idő, jószerével betuszkoltak az autóba.

Azelőtt sosem jártam a menhelyen, így váratlanul ért, hogy pár perces utazást követően már a hatalmas vas-kapuval „nézünk farkasszemet”. Szerencsére nem nekem kellett lenyomnom a kilincset, és kizárólag csapongó érzelmeim társaságában belépnem a számomra ismeretlen világba. Kollégáim közrefogtak, majd amint becsu-kódott a kapu mögöttünk, el is indultunk a külső kennelek irányába. Még el sem értünk az épület sarkáig, máris szívszorító nyüsszögésre lettünk figyelmesek. Azonnal megtorpantam, és a könnyeimmel küszködve közöltem a többiekkel, hogy én inkább visszamegyek az utcára és ott megvárom őket. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok továbbmenni. Szerencsére, ebben a döntő pillanatban nem engedtek a huszonegyből, kedvesen emlékeztettek arra, hogy konkrét oka van a látogatásunknak, és már csak néhány méter választ el tőle. Iszonyatosan nehéz másodperceket éltem át, de aztán valahogy sikerült leküzdenem a torkomat szorongató méretes gombócot.

Összeszedtem magam, majd pár lépést megtéve máris egy viszonylag nagy termetű négylábú, rácsok között kidugott nedves orrával találtam szemben magam. Hosszú-hosszú pillanatokig csak álltam lemerevedve, és bámultam az árva szőrmókot. Közben azonban megváltozott valami bennem, már nem a kijáratot fürkészte a tekintetem, inkább a kíváncsiság kerekedett felül bennem. Valószínűleg az első lakó látványából merítettem erőt ahhoz, hogy képes legyek továbbmenni. Végül megtettem. Ami ezután következett, azt sosem fogom elfelejteni, a jelenet minden pillanata örökre belém égett. A nyolcadik vagy kilencedik kennelhez érve annyi időm sem maradt, hogy rápillantsak a lakói rácsra függesztett névtáblájára, ugyanis a képekről egyértelműen beazonosítható, piros lakkműbőr kabátba öltöztetett vadóc már szinte repült felém. Miután másik két lakótársát félrelökte, úgy ugrott fel a rácsos ajtóra, hogy a hátsó lábai is legalább egy méterre helyezkedtek el a földtől, a nyelve pedig lehetetlent nem ismerve próbálta elérni a kezem.

– Igen, én vagyok! Értem jöttél! Tudom, hogy értem jöttél! – kezdte az ismerkedést Roxy.

– Semmi szükség a nevemet keresni, egészen biztos vagyok benne, hogy értem jöttél!

Egy árva hang sem tudta elhagyni a számat, csak álltam döbbenten, aztán már mosolyogva, és kezdett elhatalmasodni bennem egy érzés: nekem tényleg kell ez az őrült bohóc!

– Gyere közelebb, hadd érjek hozzád, hadd érezzem a kezed szagát! – folytatta a kis szőrös energiabomba.

Elképedve vettem tudomásul, hogy néhány másodperc alatt levett a lábamról az apró szeretetgombóc. Egyszerűen nem volt más választásom, mint közelebb húzódni a rácshoz, és odanyújtani a kezem.

– Igen, tényleg te vagy az, nem húzod el a kezed, pedig összevissza nyálazom.

És valóban pillanatok alatt nedves lett az egész kézfejem, ezzel együtt néhány könnycsepp is megjelent a szemem sarkában.

– Miért sírsz? A lehető legjobb dolog történik mindkettőnkkel.

– Gyászolok, kis Roxy, téged látva eszembe jutott a pár napja meghalt kutyusom.

– Sajnálom, megértem, hogy szomorú vagy. De én tudok segíteni abban, hogy a szomorúság elhagyja a szívedet.

– Köszönöm, ez jól hangzik, én viszont mindig emlékezni szeretnék Bonira, mert nagyon közel állt hozzám.

– Rendben van, ezt tiszteletben tartom, de emellett boldoggá is tudlak tenni.

– Hogyan?

– Úgy, hogy mérhetetlen szeretet lakozik a lelkemben, neked is jut belőle bőven.

– És miért tennéd ezt? Milyen érdeked fűződik hozzá?

– Csak úgy, mindenféle érdek nélkül. Mert kutya vagyok, egy hihetetlenül önzetlen szerzet, és mert biztos vagyok       benne, hogy így mindketten elégedettek lennénk.

– Nagyon meggyőző vagy, hiszek neked.

– Igen, tudom. Neked pedig tudnod kell, hogy ha magadhoz veszel, sosem foglak átverni, életem végéig hűséges       leszek hozzád.

– Ez csodálatosan hangzik, szinte mesébe illő.

– Igen, egyetértek. Gondolj csak bele, már az is mesébe illő, hogy mi találkoztunk. Bátran ígérem neked, hogy a         közös jövőnk is varázslatos lesz.

– Én viszont ember vagyok, tele félelemmel, kétséggel és bizonytalansággal, nem tudok neked boldog életet               ígérni.

– Semmi baj, én így is szívesen lennék a társad. Megérteném a bánatodat, a kételyeidet, tudomásul venném, ha       haragudnál bárkire, akár rám is valamiért, azt is elfogadnám, ha néha egyedül szeretnél maradni. Szívesen             várnék rád, és határtalan örömmel fogadnám a viszontlátást, történjen az pár perc, vagy akár több nap után.

– Elképesztő vagy, és az is elképesztő, hogy hosszú hónapok óta rácsok mögött élve ilyen pozitívan látod a világot.

– Bár a testemet teljes egészében szőr borítja, a szívemet nem. Az ott őrzött apró láng pedig bármelyik pillanatban képes hatalmas tüzet szítani. Főleg, ha van rá okom. Te pedig nagyon jó ok vagy erre. Melletted életem végéig       lángolnék.

– Valóban érted jöttem, most már egészen biztos vagyok benne. Abban is biztos vagyok, hogy szükségem van rád, pedig ezelőtt néhány perccel még azt gondoltam, hogy nekem kell megmentenem téged.

– Akkor most már leszállhatok a rácsról? Kicsit zsibbadnak a lábaim.

– Hát persze, te kedves őrült.

– Megígéred, hogy nemsokára veled hagyom el végleg ezt a helyet?

– Igen, megígérem.

– Azt is megígéred, hogy vigyázni fogsz rám? Persze csakis a te érdekedben.

– Igen, ezt is megígérem.

– Köszönöm! Akkor gyorsan menj előre az irodába és szólj a lányoknak, hogy kellek neked. Természetesen                örökbe.

– Már indulok is, csak még egy gyors simi, így a rácsok között benyúlva.

– Na jó, ez még belefér, de aztán nyomás előre! Én itt várok rád.

A bizonytalanság apró jelét sem észleltem magamon, miközben elindultam a bejárathoz közeli épület felé. A kis szőrös angyal néhány perc leforgása alatt bevitte az érzelmi tusét, esélyem sem volt az ellenállásra. Izgatottság lett úrrá rajtam, miközben benyitottam az irodába, a szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból, miközben feltettem a mindent eldöntő kérdést:

– Roxyt, a kilences kennel lakóját nem foglalta még le senki, ugye?

Éveknek tűnt az a pár másodperc, amíg a menhelyi dolgozó utánanézett a nyilvántartásban, de aztán mosolyogva közölte, hogy nem, örökbe fogadható a kis árva gézengúz. Megint megjelentek a könnycseppek a szemem sarkában, ezek azonban már az öröm könnyei voltak. Ismeretlenül a bizalmába fogadott egy apró lélek, amivel örökre megváltoztatta az életemet.

2019 novemberében lezárult egy fejezet az életünkben. Már hónapokkal előtte próbáltuk lassítani az időt, vagyis inkább magunkat, de erőfeszítéseink ellenére eljött annak az ideje is, hogy megtegyük az utolsó lépéseket a nagy kék úton. Megértük, ami manapság nem kis szó, de számomra sokkal fontosabb az, hogy meg is éljük az összes pillanatát. Azt gondolom, hogy igyekeztünk mindent megtenni ennek érdekében, "első bálozó" kéktúrázókként elképesztően lelkesek voltunk, néha talán túlságosan is elragadott bennünket a hév. Engem egészen biztosan. Az viszont tény, hogy életem meghatározó élménye volt mind az 1168 km, lelkileg és fizikailag is sokat fejlődtem a bejárás során. Ennek megfelelően nem is volt kérdés egyikünk számára sem, hogy megyünk tovább, folytatjuk utunkat a "kistestvéren".

Két hónap sem telt el, és már megint a misztikus kék jelzést követve róttuk a kilométereket. Terveink szerint a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát - az Országos Kéktúra váltakozó szakaszbejárásával szemben - egy irányban, Írott-kőtől Szekszárdig, egymást követő szakaszonként akartuk teljesíteni. Majdnem sikerült... Balázst követve, Kőszegről vágtunk neki az OKT néhány kilométerének, neki ugyanis ez a szakasz hiányzott, és egyébként is el kellett jutnunk valahogy az Írott-kőre, az első DDK-s pecsétünkig. 

Roxyval Írott-kőn, a kilátóban

A Kőszegi-hegység most is elvarázsolt, felvillantotta pár órára az igazi kéktúrás romantikát. Kellett is ez a kb. 14 km, hogy lélekben felkészüljek, ne csak úgy, "hűbelebalázs" módjára vágjak bele az újabb nagy kalandba. Már korábban megtapasztaltam, hogy nem szabad csak úgy beesni egy túrára sem, rá kell hangolódni fejben is, előtte le kell tenni a mindennapok gondjait, ki kell szakadni a nyüzsgésből. Visszagondolva, ez volt az OKT által előírt, személyes házi feladatom, melyet igyekeztem legjobb tudásom szerint teljesíteni.

A DDK első csapatszelfije

Megvolt tehát a beugró, amit aztán a vizsgamunka követett. Hétvégéről hétvégére folyamatosan fejlődtünk, mind logisztikában, mind a túrák teljesítésében. Az OKT-n kifejlesztett szervezési módszert készség szintre emeltük, nem okozott problémát, hogy az újabb szakaszok bejárásának terveit szinte percek alatt összerakjuk. Szállások vonatkozásában kicsit lassabban jutottunk elhatározásra, de ez inkább a szűkös lehetőségeknek volt köszönhető. Csapatunk a létszám és szőrös túratársunk miatt eléggé speciális. Öt főre és egy kutyára nem könnyű kvártélyt találni, de mondhatom, hogy a DDK-n ez is nagyon jól sikerült. A szállások paraméterei tekintetében és a szállásadók személyében is remekül választottunk. Kivétel nélkül nagyon készségesek voltak, sőt a nagykanizsai vendéglátónk hajszál híján még túrázni is eljött velünk. Nagy lelkesedését valószínűleg a kölcsönösen kínált és elfogyasztott néhány kupicányi pálinka is okozhatta, de mi ettől még komolyan vettük a dolgot. Aztán a felesége hamar visszahúzta a valóságba, így meghiúsítva merész terveit, mondván, hogy másnap az ő születésnapját jönnek ünnepelni a barátai. Természetesen nem sértődtünk meg, hogy mégsem tart velünk túrázni.

Kis csapatunk is egybekovácsolódott, idővel megismertük egymás szokásait, hóbortjait, és nem hagytunk hátra senkit, semmilyen szituációban. Pedig a fránya COVID többször is kísérletet tett a társaság megbontására. Bár három településen, Győrben, Budapesten és Gödöllőn élünk, napi kapcsolatban vagyunk egymással, és az élet számos területével kapcsolatos információkat megosztjuk, megvitatjuk. Kisebb összezördülések természetesen előfordultak, de azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, hogy túrás ismeretségünk barátsággá alakult.

Az öt tökös és az angol kisasszony

A Dél-dunántúli Kéktúra, már csak a hossza miatt sem veheti fel a versenyt nagytestvérével, az Országos Kéktúrával. Emellett - a Mecsek kivételével - nem halad át hegységeken, ahol azért sokkal sűrűbben találkozhatunk látványosságokkal, kilátópontokkal, vadregényes szurdokokkal, és a várak, várromok előfordulása is jóval gyakoribb. Nem is akarom a két útvonalat összehasonlítani, mert a DDK bejárása során ezt többször is megtettem, és rájöttem, hogy nincs értelme. Most már tudom, az a fontos, hogy a vándor felfedezze benne a szépséget, örömét lelje a természet csodáiban, lehetőség szerint nagyszerű embereket ismerjen meg, és ráleljen a lelki békére. Azt gondolom, hogy az 541 km bejárása során beértem, úgy teljesítettem a vizsgafeladatot, hogy észre sem vettem. Továbbra is amatőr, de igazi, gyakorlott túrázóvá váltam. Ezért (is) nagyon hálás szívvel gondolok vissza a kisebb kék útra.

Mielőtt azonban bárki megkövezne, szeretném jelezni, hogy valamennyi túranapon rengeteg szépséget találtam, bármelyik tájegységen is haladtunk át. Méltó búcsú volt például az Alpokaljától Bozsok, közvetlenül az első település a pár kilométerre lévő első pecséttől. Itt szállást is foglaltunk, és ezzel már rögtön magasra is helyeztük (illetve a szállásadó hölgy) a lécet vendéglátói kedvesség tekintetében. Szombathely környéke nem feltétlenül a DDK csodáival ismertetett meg bennünket, de azért rendületlenül követtük a kék jelzést, mert - ahogy Misi szokta mondani - erre szerződtünk. 

Az Őrség aztán elkényeztetett bennünket, elvarázsolt a bájával, ezért nagyon nem bántuk, hogy két túrahétvégén is itt kellett gyalogolnunk.

A természet szépségei mellett néhány lenyűgöző, ember alkotta építmény is arra késztetett bennünket, hogy álljunk meg egy kicsit és csodáljuk meg az eleink által létrehozott remekműveket.

A fények temploma - Árpád-kori műemlék Veleméren

Szentgyörgyvölgyi festett kazettás mennyezetű református templom

Az őrségi lankák után kicsit nagyobb kihívást jelentettek Zala dombjai. Mintha felültünk volna egy hullámvasútra, 80-100 méter fel, aztán pár lépés után 80-100 méter le. A domborzat mellett az időjárás is gyakran változtatta az arcát, ahogy haladtunk az őszbe.

Aztán megérkezett a tél is, minden szépségével és nehézségével együtt. Előfordult, hogy a néhány centis hó alatt bokáig érő sárban tapostunk, a napsütötte domboldalakon pedig cuppogva korcsolyáztunk. Néhol nem tudtuk eléggé kiszélesíteni az utat, mert a hó és sár mellett tüskés bokrok próbáltak marasztalni.

Roxynak persze ez sokkal kevésbé okozott problémát, mint nekünk, kis négylábú csapattársunk élvezte a túrák minden percét. Kettőnk viszonya is változott az 541 km bejárása során. Bár kapcsolatunk sosem feltétlenül a szabályokra és azok betartására/betartatására, hanem a kölcsönös bizalomra épült, a DDK teljesítésének két éve alatt még magasabb szintre emelkedett. Roxy egy BolDog, és a természetéből fakadó optimista életszemlélete engem is pozitív irányba terel. Ezen kívül okos, szófogadó, és nagyon ragaszkodó is, néhány méternél messzebb sosem távolodott el tőlem a túrákon sem, szinte az árnyékommá vált. Ez a kötődés leírhatatlanul megható számomra, sokszor már attól potyogtak a könnyeim, ha csak előttem lépkedett az ösvényen és izgalommal hallgatta a zajokat, vagy a fejét felemelve szimatolta a levegőt. Nélküle el nem tudnám képzelni a túráinkat.  

Roxy az Örömhegyen található Rockenbauer Pál emlékfa előtt

Következett a Zselic, buja erdeivel és csodálatos panorámát kínáló kilátópontjaival. itt eszünkbe nem jutott, hogy a kék jelzéstől akár több száz méterre lévő látnivalókat ne kukkantsuk meg, mégha akár egy kiapadt forrásról, vagy vadles meghódításáról legyen csupán szó. 

Előfordult, hogy haramiának öltöztünk, mivel nagyon ritkán autóbusz igénybevételével tudtuk megközelíteni az aznapi túra kiindulópontját, vagy a célból tömegközlekedés segítségével jutottunk vissza a szállásra. Persze nem bankrablásra készültünk, csak az aktuális veszélyhelyzeti előírásoknak akartunk megfelelni, így átérezve Roxy sorsát.

Kaposváron, a buszt várva

Fizikai és lelki utazásunk utolsó napjai a vadregényes Mecsekben teltek, ahol igazán a nagy betűs Kéktúrán éreztem magam. Itt aztán mindent megkaptunk besűrítve, amit az OKT jóval nagyobb távon tud nyújtani. Bámulatos kilátást biztosító sziklaszirtek, csobogó patakok vájta szurdokok, illetve nem utolsó sorban, a számomra oly kedves fenyvesek kényeztettek el bennünket. 

Az Abaligeti tó 

Fantasztikus kilátás a Zsongor-kőről

A Ferde-vízesés a romantikus Óbányai-völgyben 

 A Cigány-hegyi kilátóról szemlélődve

A lenyugvó nap látványa a kilátóból

Nemcsak a szállásadók kényeztettek el, egy vendéglátós is meglepett bennünket kedvességével. A szekszárdi Séd kocsma tulajdonosa - valószínűleg a kölcsönös szimpátiának és a baráti beszélgetésnek köszönhetően - megajándékozott bennünket egy üveg villányi borral. Az aznapi vacsoránál el is fogyasztottuk az egészségére. 

 Roxy őrzi a bejáratot

Szekszárd közelében ismét a dombok vették át a főszerepet, többségük oldalában végeláthatatlan szőlőültetvénnyel. 

 Az utolsó napon is jutott idő egy kis vidámságra

Pár nappal több, mint két év után aztán eljött a DDK-n is a búcsú ideje. Megható, és egyben nagyszerű érzés volt számomra visszagondolni mindarra a kalandra és élményre, amiben a teljes táv bejárása során részesültünk. Eszembe jutottak azok a pillanatok is, amikor a saját kínunkon nevettünk, de szerencsére legtöbbször tényleg valamilyen pozitív élmény volt a vidámság oka.    

 Az utolsó pecsétek is bekerültek a füzetekbe Bátaapátiban

Már jóval az utolsó túranapok előtt beszélgettünk arról, hogy melyik napba tudnánk beilleszteni legkönnyebben Rockenbauer Pál sírjának meglátogatását. Sajnos túra keretein belüli ez nem sikerült, de a befutó után egyből autóba pattantunk és felkerestük a Zengővárkony melletti szelídgesztenyést. Azt gondolom, hogy méltó lezárása volt ez a híres - természetjárást és Magyarország szépségeit széles körben bemutató és népszerűsítő - előd nevét viselő vándorlásnak.

Rockenbauer Pál sírja Zengővárkony mellett

Összefoglalva a Dél-dunántúli Kék élményeit és tapasztalatait, ismét csak hálát érzek azért, hogy a sors összehozott ezzel a négy emberrel. Örülök, hogy az OKT teljesítése után valamennyiünk egyértelmű szándéka volt továbbmenni, újabb és újabb élményeket közösen megélni. A kis szőrössel való kapcsolatom is vitathatatlanul fejlődött a vándorlás során, talán olyan szintre, ami már nem is fokozható. De ez nem is baj, a lényeg, hogy úton legyen az ember (és kutya), hogy időről időre magába szippanthassa ezt az életérzést, lelkileg feltöltődjön, és amikor visszagondol egy-egy pillanatra, vagy sztorira, széles mosoly üljön ki az arcára.

Találkozunk az Alföldi Kéktúrán és a Közép-dunántúli Piros ösvényein!  

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ennek az embernek voltak szerettei, voltak barátai és persze volt egy kutyája. Ennek az embernek álmai is voltak. Ez az ember boldog volt, mert sok álmát meg tudta valósítani. Amit pedig nem, azt megkapta ajándékba...

"-Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
     A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
     - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
     - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
     - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem."

Azt hiszem, Antoine de Saint-Exupéry gondolatai a barátságról, két lélek kapcsolatáról, a mai napig megállják a helyüket. A Kis herceg idézett sorai tökéletesen szemléltetik, hogy akár ember és állat (például kutya) között is kialakulhat egy bensőséges kapcsolat, mely a kölcsönös tiszteleten, bizalmon, a másik megismerésének vágyán, és nem utolsó sorban a hűségen alapul. Persze nagyon fontos a közös érdeklődés, a minél több - egymás társaságában eltöltött - idő, olyan programok, amelyeken mindkét fél egyaránt jól érzi magát. A sok közös élmény, az együtt megélt kalandok megerősítik a kötődést ember és kutya között.

Az elmúlt majd' kilenc évben igyekeztem törekedni rá, hogy a kötelék Roxy és közöttem minél szorosabbá váljon, ahová csak lehetett, vittem magammal. Egyre gyakrabban mentünk túrázni, új helyeket felfedezni, a barátaim beleegyezésével és segítségével éveken keresztül a bringatúrákra is elkísért a kis szőrös. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy napjainkra kerékpárral, vagy gyalogszerrel eljutottunk hazánk valamennyi tájegységére, sőt, szinte az összes szomszédos országban megfordultunk. Megszámlálhatatlan közös kalandban volt részünk, hetekig mesélhetném az élményeinket. Ember és kutya tette a dolgát, jóformán rutinná vált, hogy naponta akár 40-50 km-t gyalogolva, lépésről lépésre fedeztük fel az ország szépségeit. Visszagondolva az eltelt jó pár évre, a rengeteg közösen megélt kalandra, szinte mesébe illővé vált kettőnk kapcsolata. Aztán egyszer csak ténylegesen belecsöppentünk egy mesébe. Egyik pillanatról a másikra a természet helyett a színpadon találtuk magunkat...

   Roxy a Győri Nemzeti Színház színpadán, a bársonyfüggöny előtt (forrás: Győr Plusz Média)

Roxy szerepelt már a médiában, többek között a Kisalföld című napilapban is jelent meg róla cikk, illetve néhány online újság is beszámolt a kis szőrös túráiról, és az ott megélt kalandokról. Emiatt a Kisalföld munkatársa, Szeghalmi Balázs megkeresése nem ért meglepetésként. Jó pár év eltelt az utolsó interjú óta, sok újdonságról és még több élményről tudtunk ismét beszámolni az olvasóknak. Néhány nap múlva fel is kerestük Balázst a szerkesztőségben, ahol visszatekintettünk az utolsó pár évre, és egy kicsit felelevenítettük Roxy menhelyről hozzám kerülésének történetét is..

 Szeghalmi Balázzsal a Kisalföld szerkesztőségben

Tettük ezt azért is, mert a következő hétvégén került megrendezésre immár huszadik alkalommal a Győri Könyvszalon, melynek keretein belül 2015 óta drámaíró versenyt is szerveznek. A három napos fesztiválon már hagyománnyá vált, hogy a második napon, szombaton a Győri Nemzeti Színházban mutatják be az előzetesen felkért három rendező, író darabját, melynek címét a csütörtöki Kisalföldben megjelent cikkek címei közül húznak ki. Balázs elgondolása szerint a Roxyról szóló írás eséllyel pályázott arra, hogy hat másik cikkel együtt az urnába kerüljön.

Nagy izgalommal vártam a csütörtök reggelt, de mielőtt megvásárolhattam volna a Kisalföld aznapi számát, illetve rápillanthattam volna az online felületre, már több kolléga is jelzett különböző formákban és gratulált az interjúhoz. Gyorsan megnyitottam az oldalt és megállapítottam, hogy Balázs megint nagyon jó kis cikket "hozott össze", mind a mondanivaló, mind a képek elhelyezése tartalmassá és érdekfeszítővé tette a publikációt. Mondanom sem kell, hogy már ekkor mennyire büszke voltam négylábú társamra és a teljesítményére, melyet sok-sok olvasó is megismerhetett. Aztán jött a katarzis...

Néhány órával később a nagyszerű cikk szerzője telefonon keresett és megkérdezte, hogy tudom-e, mi történt. Természetesen bambán néztem és mit sem sejtve válaszoltam, hogy nem tudom. Ekkor közölte, hogy ünnepélyes keretek között a Roxyról szóló cikk címét húzta ki Győr polgármestere, dr. Dézsi Csaba András.

   A hivatalos eredményhirdetés pillanatai (forrás: kisalfold.hu)

Első reakcióként potyogtam a könnyeim, aztán meg fülig érő szájjal vigyorogtam. (Ez a két fajta érzelmi megnyilvánulás fél óránként váltogatva egymást elkísért még a következő pár napban is.) A érzelmek csúcsra járatását fokozva Balázs továbbította a színház igazgatójának kérését is, miszerint, amennyiben megoldható, Roxy személyes jelenlétére is számít a három darab bemutatóján. Naná, hogy megoldható! :-)

A  fellépés részleteinek megbeszélését követő két napban hihetetlen lelki utazásban volt részem. Egyfolytában az elmúlt majd' kilenc év történései jártak az eszemben, azok a pillanatok, amikor például kilépve a menhely kapuján Roxyt először próbáltam beültetni az autóba, vagy az első közös séták, a félelmei és az én félelmeim, a többi kutyához és az emberekhez való viszonyának megváltozása. Mindemellett persze az a sok öröm, amit okozott és az a folyamat, ahogy egymást tanítottuk és egymástól tanultunk. Sosem kényszerítve a másikat semmire. Elképesztő módon összehangolódtunk az évek alatt, folyamatosan fejlődött a kapcsolatunk. Ma már szinte az árnyékom ez a kis állat, a fejbiccentésemből tudja, hogy mit szeretnék tőle. Számtalan helyen jártunk együtt, köztük különböző szállásokon, éttermekben, kiskocsmákban, ahol megszokta a sok embert, mégis kicsit tartottam a tömegtől a színházban. Nem kellett volna. Az én domináns kis szukámat kenyérre lehetett kenni, szinte plüss kutyaként fogadta az emberek közeledését, simán elviselte, sőt el is várta a simit és a szelfikhez is "jó arcot vágott". Természetesen ehhez az is kellett, hogy a színház dolgozói, a darabokban közreműködő színészek, az est házigazdája, Agócs Judit, és még a büfés lány is szeretettel és bizalommal közeledjen hozzá. Mint azt az előadások után megtudtam, szinte az összes szereplővel találkoztunk a fellépés előtt a büfében. Valamennyiüknek volt egy kedves szava, vagy gesztusa a kis szőrös felé, a második darabban Roxyt megszemélyesítő színész, Molnár Zsolt pedig egy közös szelfi kedvéért még a padlóra is leült mellé. 

Miután mindketten feloldódtunk kicsit - bár Roxy eleve sokkal kevésbé volt feszült, mint én - megbeszéltük, hogy pontosan mi lesz a teendőnk. Szerencsére nem sokáig kellett szerepelnünk. Aztán megérkezett a jelzés: Roxy kéretik a színpadra. Szőröske nem sokat hezitált, megindult velem a függöny mögötti részre, ahol sok kedves ember "pesztrált" bennünket. Jó pár fotó készült, kicsit beszélgettünk is (persze csak halkan), közben gyorsan felmértem, hogy az első darabhoz milyen díszletet állítottak össze. Valahogy minden izgalom és lámpaláz elszállt belőlem abban a néhány percben.

Fellépés előtt, a függöny mögött

Az előzetesen megbeszéltek szerint elhelyezkedtünk közvetlenül a függöny mögött és vártuk Agócs Judit végszavát. Pár másodpercen belül meg is érkezett: "de hol a kutya?" A kutya - mintha érezte volna, hogy ezt kell tennie - némi kivárással megindult a függönyön kialakított résen át, kiállt a színpad előterébe és a tapsra reagálva vakkantott kettőt. Persze, hogy erre még nagyobb taps és nevetés volt a válasz a nézőtérről. Gyorsan ölbe vettem a kis szőröst, integettünk kettőt-hármat, aztán visszahúzódtunk a függöny mögé. Ezt a fantasztikus mutatványunkat megismételtük két perccel később, aztán az egyik oldalajtón kimentünk a nézőtérre. Első gondolatom az volt, hogy a biztonság kedvéért csak a lépcsőre ülök le vele, hátha szükségét érzi a gyors szabadulásnak, de aztán meggondoltam magam. Néhány néző előzékenységének köszönhetően eljutottunk egészen a nekünk fenntartott székig. 

   A nézőtéren (forrás: Győr Plusz Média)

Most következett a sokadik - általam vészesnek gondolt - szituáció. Roxy hogyan fog reagálni a hangokra, fényekre és egyéb nyugalom megzavarására alkalmas történésekre. Természetesen nagyon jól. Követte a színpadon zajló eseményeket, figyelt, miközben az ölemben ülve taposta a combjaimat. Egyébként számára ez megszokott, sőt kedvelt pozíció. Többször is kiabálás és hangos zene zúdult ránk a színpad felől, de még a számomra is nagyon erős zajokra is csak enyhe morgással reagált. Ezt én is csak úgy észleltem, hogy rezgett a mellkasa, a hangja nem vette fel a versenyt az ellenkező irányból érkezőkkel.

Roxy az első előadást érdeklődéssel figyelte

Az első előadás után gyorsan kisurrantam Roxyval a színház bejáratához és barátokra bíztam a négylábút. Rövid sétára vitték, hogy kicsit az ő közegében is mozoghasson, mert még várt rá pár feladat, fogadnia kellett a rajongók simijeit és sok közös fotóhoz is pózolnia kellett.

    A szünetben sokan akartak Roxyval közös képet készíteni (forrás: Győr Plusz Média) 

A harmadik előadás alatt számomra megint lelki hullámvasút következett, ugyanis időről-időre, hatalmas méretben megjelent Roxy egy-egy túrán készült képe, vagy egy róla készült videó a színpad hátterében. Azokban a pillanatokban mérhetetlen büszkeséget éreztem és elöntöttek az érzelmek, olvadtam, mint a vaj. Most is hátborzongató érzés, ha visszagondolok rá. Persze a szó legpozitívabb értelmében. 

      A harmadik darabban Roxy is feltűnt a háttérben

Természetesen Ákossal, a gyalogtúrás csapat egyik tagjával is össze kellett állni egy közös kép erejéig, de számos ismeretlen ember ugyancsak kifejezte igényét egy szelfire, vagy legalább egy fotóra. Megható volt a valódi érdeklődés és az a kedvesség, amely Roxy felé irányult. A több száz néző, aki jegyet vett az előadásokra, nemcsak a darabokra volt kíváncsi, hanem erre az apró kalandornőre is, aki meg is hálálta a melegszívű közeledést, nyájasan tolta oda azt a testrészét, melyet leginkább kényeztettetni szándékozott.

    Ákossal is sok kalandban osztoztunk az elmúlt évek során (forrás: Győr Plusz Média)

Miután az utolsó darab végén legördült a függöny, felkerestük az urnákat és leadtuk szavazatunkat az általunk legjobbnak ítélt előadásra. Közben még több rajongónak osztogatott nózipuszit a kis szőrös.

    Roxy is szavazni szeretne (forrás: Győr Plusz Média)

Ismét elfoglaltuk a helyünket a nézőtéren és izgalommal vártuk, hogy megtudjuk, melyik darab lesz a befutó, illetve, kik kapják a különdíjakat. Mondhatom, hogy beletrafáltunk, a szakmai zsűri és a közönség tetszését egyaránt elnyerő előadásra adtuk le a voksunkat ;-) Véleményünk szerint a legjobb színésznek és színésznőnek járó szakmai elismerést is az arra legérdemesebb személy kapta. A díjazottak kihirdetésére reagáló, cseppet sem halk taps Roxyt is megihlette, egyetértőleg vakkantott párat. Ez a produkció is elnyerte a nagyérdemű tetszését.

      Az eredményhirdetés alatt

Szerencsésnek érzem magam, hogy egyike voltam annak a pár száz embernek, aki mindhárom pályaművet élőben megtekinthette, mert ez az est egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Az előadások ebben a formában egy színházban sem kerülnek műsorra. Ami pedig ezen az estén velünk történt, szinte felfoghatatlan. Az az érzésem, mintha abban a néhány órában mi is egy előadás szereplői lettünk volna, csak ez a darab nem a színpadon játszódott.

Lassan kiürült a nézőtér, mi is kiballagtunk az előtérbe, hogy az est zárásaként még néhány szót váltsunk az érdeklődőkkel. Jó páran kívántak még sok-sok túrában gazdag, Roxyval együtt töltött évet és elbúcsúztak a kis szőröstől. Kicsit fáradtan, de élményekkel tele léptünk ki mi is a színház ajtaján.  

A másnapi Kisalföld első oldalán ismét viszontláttam magunkat. A fénykép alatti szöveg alapján Roxy kedvességével mindenkit levett a lábáról a színházban. Ezt én is így gondolom és csak ismételni tudom magam: mérhetetlen hálát érzek és elmondhatatlanul büszke vagyok négylábú társamra.

           A másnapi Kisalföld első oldalán (forrás: kisalföld.hu)

Mondhatnám, hogy itt a vége, fuss el véle, de szerencsére a mi mesénk még nem ért véget. Folytatjuk a barangolást, igyekszünk újabb és újabb kalandokba belevágni, hogy még több élményben részesülhessünk. Ezt az estét azonban sosem felejtjük el, és azt sem, hogy hány kedves ember közreműködött abban, hogy megtörténhessen velünk ez a varázslat. Itt is szeretnék köszönetet mondani a Kisalföld, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtára és a Győri Nemzeti Színház valamennyi munkatársának, akinek része volt benne.

A Győr Plusz Média előadásról készített összefoglalója az alábbi linken tekinthető meg:

https://www.youtube.com/watch?v=fKlj1ORRxFA&t=203s

A címe: Kulisszák mögött

Itt pedig az egyik túránkon szerzett élményekben lehet osztozni velünk:

https://www.youtube.com/watch?v=Ctk0o6pOeAA&t=15s

A címe: The Blue Trail of Börzsöny

A kék szép szín. Az egyik kedvencem. A szó azonban nemcsak egy szín meghatározására szolgál, hanem egy milliónyi értéket magában hordozó fogalom is, mely megszámlálhatatlan élménnyel gazdagított az elmúlt öt év során. Tulajdonképpen egy prizma, egy olyan eszköz (ha tárgyiasítani is akarom), melynek a „bemeneti” oldalán egy mozgalmat látunk, a másik, „kimeneti” oldalán viszont elénk tárul maga az élet, minden vonatkozásával együtt. Beletartozik a természet, a túrázás, az egészséges életmód, a kaland, az érzékszerveinkre ható színek, szagok és hangok kavalkádja, és még hosszan sorolhatnám, de nem teszem, mert bár nagyon hasonlóak az Országos Kéktúra útjait járók által szerzett élmények, mégis mindenki egy kicsit másképp éli meg ezt a csodát. Nem is vállalkoznék arra, hogy minden kéktúrával kapcsolatos gondolatomat megosszam, inkább kiragadok néhány érzést, melyek előjöttek bennem, miközben róttam a kilométereket, és élményt, melyek azóta is meghatározóak az életemben. Így megalkotva az én KÉK ABC-met:

A mint alázat. A természetet járni, kirándulni, túrázni csak akkor szabad elindulni, ha az ember megfelelő alázattal fordul a teremtett világ irányába. Mindig ő az erősebb, de megfelelő hozzáállással rengeteg ajándékban részesülhetünk útunk során. Különösen igaz ez a nagy kék vonalra, mivel több, mint 1160 km-en keresztül vezet erdőkben, mezőkön, hegyekben, völgyekben, sőt néha patakmederben is. Hosszú-hosszú heteken, hónapokon, vagy akár éveken keresztül is rá vagyunk utalva.

B mint bátorság. Igen, kell némi bátorság belekezdeni a meglehetősen hosszú túra bejárásához, egy-egy, néha túlságosan is vadnak tűnő szakasz felfedezéséhez, de megéri megvalósítani a terveinket. Ha nincs nehézség, netán egy kis küzdelem, nem is lesz kaland. Ki kell mozdulni a komfortzónából és engedni, hogy a sok-sok élmény minél hamarabb beépüljön, az arcunkra mosolyt csalogató emlékké váljon.

C mint célok. Sokan más és más céllal indulnak el az 1160 km végigjárásának, van, akinek a teljesítmény számít, minél gyorsabban begyűjteni az összes pecsétet, van, akinek az oklevél és a kitűző az áhított cél, és van, aki a kikapcsolódás és lehető legtöbb élmény begyűjtése miatt vállalkozik a nagy útra. Én az utóbbiak közé tartozom, emiatt nem is akartam gyorsan „letudni” a teljesítést. Sőt, már jóval az ezredik km előtt arra lettem figyelmes, hogy egyre lassabban visznek a lábaim, szeretném elnyújtani a befejezést, mert rájöttem, hogy úton lenni sokkal jobb. Akkor azt gondoltam, hogy nincs is semmi az OKT után, vagyis én nem akarok más útvonalakon túrázni. Persze, azóta újabb célokat találtunk ki közösen a csapattal és már a megvalósítás útjára is léptünk. Mondanom sem kell, hogy megint kéken vagyunk :-).

D mint Dobogókő. Számomra felejthetetlen hely több szempontból is. 2015-ben ott léptem rá a nagy kék útra, 2018 decemberében pedig újból teljesítettem a Dobogókő-Visegrád szakaszt, mert két csapattagnak hiányzott az a 25 km. Az Országos Kéktúrán kívül is szívesen felkeresem, mert sajátságos varázsa van, mindig úgy érzem, mintha szólna hozzám. Nem erőszakosan, csak finoman, éppen annyira, hogy ne nagyon akarjam elhagyni. A Báró Eötvös Loránd Menedékház az egyik kedvenc szállásom, minden túrázónak ajánlom, hogy egyszer az életben legalább egy éjszakát töltsön el ott. Nem vállalok nagy kockázatot az ajánlással, ebben biztos vagyok.

E mint egészség. Fizikai értelemben is szükségünk van arra, hogy időről időre kimozduljunk, lehetőség szerint minél messzebb jutva az épített környezettől, de a túrázás a léleknek legalább olyan jót tesz, mint a testnek. Az élet valamennyi területén jelen lévő stressz ellensúlyozására nem is tudnék jobb gyógymódot, mint a természetjárás. Szerencsére a kék vonal elég hosszú ahhoz, hogy rendszerességet követeljen tőlünk, ha belátható időn belül szeretnénk végigjárni. Minden túrás hétvége után feltöltődve értem haza és vigyáztam arra, hogy túl sokáig ne is maradjak a tejes mértékben jótékony hatású „kábítószer” nélkül.

F mint film. Természetesen a híres Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozatra gondolok. Gyerekkoromban ámulattal néztem a tv-ben minden egyes epizódját. Szerencsés vagyok, mert egész kicsi korom óta járom a természetet, de az emlékeimben máig élő képkockák is hatalmas ösztönzést jelentettek, hogy nekivágjak az Országos Kéktúra teljesítésének. Nem egyszer előfordult, hogy az aktuális szakasz bejárása előtt megnéztem a vonatkozó részt a sorozatból.

G mint gondolatok. A túrák nagy részén beszélgetni, viccelődni szoktunk egymással, de az Országos Kéktúra idő és tér szempontjából egyaránt alkalmas arra is, hogy az ember kicsit befelé forduljon, elgondolkodjon az élet dolgain, a nagy, vagy éppen parányi, vélt vagy valós problémáin. Nem egyszer jutottam megoldásra, vagy akár elhatározásra magam is, miközben a köveket vagy éppen a sarat tapostam. 

H mint hazai. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Made in Hungary. Számomra nagyon nagy érték, ha a hazámban járhatok olyan tájakon, amelyekről álmodni sem mertem előtte, és erre mi sem alkalmasabb, mint az Országos Kéktúra. Elképesztő mennyiségű természeti szépséggel találkoztam az 1160 km bejárása során, és ami még hatalmas lelki feltöltődést jelentett, az az, hogy tőlem több száz km-re élő barátságos, dolgos, segítőkész emberekkel beszélgethettem. Mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, pedig nagyon színes a paletta, mind az embereket, mind a témákat illetően.

I mint idő. Annyi van belőle, amennyit az ember szeretne. Egy túrán minden perc számít, minden percben újabb élmények várnak rá, minden percben megeshet egy kaland, amire mindig szívesen emlékszik vissza. Aztán persze ahogy telnek az évek, a kevésbé pozitív emlékek is megszépülnek, mert az idő gyógyír is. Nem emlékszem, hogy valaha is azt gondoltam volna kéktúra közben, hogy pazarolom az időt. Inkább az rémlik, hogy lassítani szerettem volna a múlását.

J mint jelzés. Manapság számos telefonra és egyéb eszközre letölthető alkalmazás áll rendelkezésünkre, hogy le ne tévedjünk a kijelölt turistaútról, de számomra még mindig elsődleges a festett jelzés. Nagyon megnyugtató érzés, amikor az ember megpillantja a következő fán vagy egyéb „hordozón” a fehér alapon színes (például kék :-)) sávot, mert tudja, hogy lelkes természetbarátoknak köszönhetően biztonságban van. Köszönet innen is mindazoknak, akik időt és energiát nem sajnálva időről időre megújítják a jelzéseket, esetleg ismét járhatóvá teszik azokat a szakaszokat, melyeket a természet igyekszik visszavenni.

K mint kutya. Szeretem barátokkal, hasonló gondolkodású társakkal megosztva megtapasztalni a túrák minden pozitív és negatív hatását (szerencsére mindig sokkal több pozitív van). Az Országos Kéktúra valamennyi szakaszát - hol kisebb, hol nagyobb - csapattal jártam végig, de az egyetlen társ, aki minden megtett méteren mellettem volt, Roxy kutyusom. Általánosságban is azt gondolom, hogy mindenkinek kell egy szőrös négylábú, de a túrázáshoz mindenképpen. Olyan boldogságot, mint amilyet egy kutya ki tud fejezni és egyértelműen a gazdi tudtára tud adni túra közben és túra után, embernél még sosem láttam. Persze, ez a boldogság nálam is nagyon sokszor jókedvet eredményezett, így a meglehetősen hosszú vagy nehéz szakaszokat is örömmel csináltam végig. A kis szőrös minden túrás emlékemben szerepel :-).

L mint lehetőség. Esély a kikapcsolódásra, arra, hogy olyan emberekkel (és állatokkal :-)) ossza meg az ember az élményeit, akikkel hasonlóan gondolkodik, akikkel jól érzi magát, és nem utolsó sorban megbízik bennük. Nem véletlen, hogy éveken át többé-kevésbé ugyanazokkal a társakkal együtt jártuk a nagy kék utat is. Sosem felejtem el, amikor Marci – pár korsó sör és feles Unicum után - bejelentette, hogy a feleségével babát várnak. Sajnos a kocsma, de még a település nevét sem tudom már, de arra egészen jól emlékszem, hogy mindannyian osztoztunk az örömében és biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten az érzéseiben is.

M mint magasság és mélység. Fizikai és lelki értelemben is megtapasztaltuk, hogy az Országos Kéktúra milyen gazdag mindkét tényező terén, de a szó szoros értelmében igazán megerőltetőnek csak egy szakaszt éreztem. A Nagymaros és Nagy Hideg-hegy közötti rész utolsó harmadában 5 kilométeren keresztül 500 méter szintkülönbséget kellett legyűrni, természetesen emelkedő formájában. Ez a szakasz tényleg nagyon küzdelmes volt, de ma már kalandként emlékszem rá. Nemhiába jut eszébe a túrázók többségének elsőként a vad szó a Börzsöny tekintetében… Lelki értelemben érdekes módon nem a célba érés volt a meghatározó, nem is könnyeztem meg és nem is szóltak fanfárok, pedig Szarvaskő felől Sirokra beérni elég jó választásnak bizonyult az utolsó kilométerek megtételére. Sokkal inkább éreztem a megelőző napon, Kékestető felé haladva (itt sem volt kevés a szintemelkedés…), hogy enyém az OKT, önző módon csak az enyém mind az 1160 kilométere. Akkor és ott én voltam a KÉKTÚRÁZÓ, valahogy minden korábbi pillanata is abba a néhány másodpercbe sűrűsödött össze. Teljes biztonsággal állítom, hogy pótolhatatlan érzés volt.   

N mint nézőpont. Szerencsés az, aki képes rá, hogy egy-egy dolgot vagy témát különböző, akár teljesen ellenkező oldalról is meg tud közelíteni. Az ilyen ember könnyebben alkalmazkodik, a cél érdekében kompromisszumokra is hajlandó. Sokszor előfordult, hogy az időjárás nem éppen a kedvesebbik arcát mutatta nekünk, ilyenkor általában egységes volt a csapat, de az egyéni érdekek is többször háttérbe szorultak, fejet hajtva a többség akarata előtt. Egész gyorsan összekovácsolódott a társaság, az apró nézeteltérések ellenére már jó ideje CSAPATot alkotunk. Ez egyértelműen az OKT által elénk tárt kihívások eredménye.

O mint otthon. Úgy érzem, számomra mást jelent ez a fogalom, mint az emberek többségének. Természetesen jó megérkezni a biztonságot és kényelmet jelentő szűkebb környezetembe, bármikor, bárhonnan is teszem ezt. Az érzés azonban, amelynek csírája már kisiskolás koromban, minden egyes Bakonyban töltött nap után folyamatosan fejlődött bennem, lassú, de biztos változást idézett elő. A túrázással töltött napok, hetek, hónapok, sőt évek tágították a látókörömet, ezzel együtt a kezdetben apró világomat. Mára a természet szeretete, a megismerése iránti vágy és a biztonság érzése teljes mértékben „átvette a hatalmat”, ennek eredményeként minden túrán otthon érzem magam, különösképpen igaz ez az Országos Kéktúrára.   

P mint pecsétek. Elképzelhető, hogy talán a nem is olyan távoli jövőben már nem az összes bélyegzőlenyomat begyűjtésével kell majd igazolni az OKT teljesítését, hanem például egy telefonra letölthető alkalmazással. Bár nem állítható, hogy a fejlődés útjában állnék, ennek mégsem örülnék. Számomra elvesztené a varázsát a művelet, amennyiben információtechnológiai úton kellene azt végrehajtani. Szeretem időről időre elővenni és nézegetni a pecsétgyűjtő füzetet, kicsit olyan, mint egy matricagyűjtő album. Annál viszont sokkal értékesebb, mert fellapozva segít felidézni a sok szépséget, amit láttunk és fantasztikus élményeket juttat eszembe.  

R mint Rockenbauer Pál. Egy ember, aki legendává vált. Többek között azért, mert egy legendás filmsorozatot alkotott az Országos Kéktúráról, de azért is, mert szerintem valamilyen szinten ma is minden kéktúrázóban megtalálható a szellemisége, az alázata, a szinte kielégíthetetlen kíváncsisága nemcsak a természet, hanem a magyar vidék és annak szépsége, sokszínűsége iránt is. Gondolom, az sem a véletlen műve, hogy a sorozat főcímzene szövegének első szavai ezek: „Indulj el egy úton…”.

S mint segítőkészség. Nem emlékszem, hogy ne ezt kaptuk volna, amikor csak szükségünk volt rá. A helyiektől, a túrázóktól és a szállásadóktól egyaránt. Jó példa erre az az eset, amikor a Zemplénben Roxyt megharapta az egyik pecsételő pont mellett, a kerítésen kívülre kószáló kutya. Ezt nagy nehezen telefonon el tudtam mondani az ottani szállásadónknak, ő pedig azonnal elénk jött a saját autójával és elfuvarozott ahhoz az állatorvoshoz, akivel megbeszélte, hogy soron kívül fogad bennünket. Ezen felül, amikor odaértünk, megkérdezte, hogy adjon-e kölcsön pénzt, arra az esetre, ha nincs nálam annyi, amennyi az orvosi ellátás ára lesz. Mindez az első túranapon történt, amikor még csak alig pár szót váltottunk az előző esti megérkezésünk óta. A Napsugár Vendégházat mindenkinek meleg szívvel ajánlom, aki esetleg Rudabányácskán szállna meg, bármilyen céllal keresi is fel a környéket. Persze a legjobb, ha túrabázisként veszi számításba a helyet ;-).

T mint tervek. Természetesen tervek nélkül nem szabad nekivágni egyetlen szakasznak sem. Mi a túrázás kicsit komfortosabb változatát választottuk valamennyi szakasz teljesítése során. Mindig olyan szállást foglaltunk, ahol rendelkezésre állt fürdési lehetőség és puha ágy, illetve ahonnan a lehető legegyszerűbben eljutottunk az általában három-négy napos túrák minden napján a kiindulópontra és visszajutottunk a célból a szállásra. Sokszor maga a tervezés is napokat vett igénybe, de azt sem bántam, mert legalább már gondolatban a kéken voltam.

U mint útitársak. Az OKT valamennyi kilométerén társakkal együtt gyűjtöttem az élményeket. Teljes létszámmal (12 fő + Roxy kutyus :-)) csak egyszer, 2016 júniusában, a Zemplénben képviseltette magát a csapat. Sajnos a családi, munkahelyi és egyéb elfoglaltságok többször nem tették lehetővé a nagycsoportos túrázást, így is előfordult, hogy egy-egy időpontot hetekig, vagy akár hónapokig egyeztettünk, mire a többségnek megfelelővé vált. Az eltelt öt év során bánatomra lemorzsolódtak páran, de ezt ellensúlyozandó, néhányan később csatlakoztak is a csapathoz és a mai napig részesei a kalandoknak. Azt hiszem illendő, hogy legalább a keresztneveket felsoroljam. A csatlakozás sorrendjében: Balázs, Peti, Ádám, Sanyi, Laci, Misi (aki egyébként Péter), Ákos, Marci, Baba (aki egyébként Laci), Tibi és János. Végül, de nem utolsó sorban Roxy a Világjáró Kutyus, aki mindannyiunknál legalább kétszer nagyobb távot teljesített az összes túranapon :-). Köszönöm srácok, jó volt veletek, jó veletek!

V mint várak. A várak és kilátópontok számomra mindig különleges élményt jelentettek a túrák közben. Egyrészt azért, mert fantasztikus panoráma nyílik róluk/belőlük, ha az ember elhagyva a kék jelzést hajlandó egy kis kitérőre, másrészt mert kellő képzelőerővel megáldva jó kis játék gondolatban „felépíteni” a romos falakat, bástyákat. Talán ezért is a kedvencem Regéc vára. Órákig tudtam volna bámészkodva sétálgatni a falai között.

Z mint zarándokút. Azt hiszem, senki nem vetheti a szememre, ha túlzás nélkül azt állítom, hogy az Országos Kéktúra a magyar El Camino. Hosszát tekintve mindenképpen, de szépségét és változatosságát megtapasztalva is egyértelműen hasonlítható híres társához. Számomra belső utazások színhelye is, sok-sok kicsi zarándokút, melyeken nem egy bizonyos cél elérése a fontos, hanem az, hogy „rajta” legyek.

Több, mint fél év telt el azóta, hogy Sirokra beérve – Ákossal, Marcival és természetesen Roxyval - az utolsó lépéseket tettem meg az OKT-n. Megkaptuk az okleveleket és a jelvényeket, és büszkeség fog el, ha rájuk nézek. Még úgy is, hogy a kis szőrös nem kaphatott külön oklevelet, mert kutyáknak nem jár, hiába pecsételtem szorgalmasan az ő füzetébe is. Az igazi hatását azonban csak most kezdi kifejteni a hosszú vándorlás, gondolatok és érzések formájában. Idáig tartott, mire leülepedett bennem a sok élmény, és talán mindenki számára érthetően meg tudtam fogalmazni, hogy számomra mit is jelentett a kéken járni, a kéken lenni. Egy biztos, csak akkor kap valamit az ember tőle, ha veszi a fáradságot, és elindul. Az elinduláshoz szerettem volna némi segítséget nyújtani és ösztönzést adni, ezért örülnék, ha a soraim legalább néhány olvasóban felkeltenék ezt a vágyat. De figyelmeztetek mindenkit, ez egy szenvedély, kizárt, hogy bárki önszántából abba tudná hagyni. Mi sem tudtuk, februárban megkezdtük az újabb vándorlást a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrán :-).

Egyszeri, megismételhetetlen alkalom, 12+1 fős, teljes csapat a Zemplénben 

(valamennyi képen szereplő személy igazolja, hogy én készítettem, ezért nem látszódom rajta :-))

Egy kis pihenő Szigligeten, a vár alatt (a képen a legszűkebb csapatom

és a nélkülözhetetlen kellékek)

Itt már Kőszeg és Bozsok között, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrán

Nem vagyunk teljesítménytúrázók. Szeretünk bámészkodni, néha megpihenni, túra közben enni-inni, de azért haladunk. Nem rohanunk, de a napi 20-25 (esetenként 30) km megtételéhez azért tartani kell a megfelelő ritmust. Vannak azonban a gyalogtúrás csapatnak nagyobb, illetve más kihívásokat kedvelő tagjai is. Ákos és Marci például egy ideje részt vesz különböző teljesítménytúrákon, melyeken több mint 70, vagy akár 100 km-t is megtesznek. Roxyval 2016-ban és idén is csatlakoztunk a felkészülésüket jelentő "begyalogláshoz". Tavaly Tokodtól Koldusszállásig, múlt vasárnap pedig Csókakőtől Szárligetig kísértük Ákost, valamint Bálintot (kollégánk és szintén lelkes túrázó) az Országos Kéktúra Kinizsi 100 és Vérkör elnevezésű teljesítménytúrákkal - legalább részben - átfedést mutató szakaszain. A múlt évben 37 km-t gyalogoltunk együtt a fiúkkal, idén pedig már 50 km-re toltuk ki a felkészülés távját.

Tokod-Koldusszállás:

Roxy sumák nézése a Tokodtól nem messze lévő Hegyes-kő magaslatán: 

Közös kép Mogyorósbánya után:

Pusztamaróton jól esett a parányi büfében beszerzett sör: 

A Gerecse üdülő előtt pár száz méterrel "hibrid" vaddisznókkal találkoztunk, de hála Roxy határozott fellépésének, nem közelítettek hozzánk. 

Az egyedi, jelzéshordozó fa Roxy számára árnyékot is szolgáltatott. Vagy az egy nyúl volt???

Koldusszálláson elbúcsúztunk a fiúktól, ők Tata felé vették az irányt, mi pedig Tatabányára igyekeztünk a vonat csatlakozáshoz.

Az utolsó kilométerek előtt futotta az időnkből egy kis ismerkedésre is:

Csókakő-Szárliget:

Roxy mindent szemmel tart a csókakői vár árnyékában:

Ismét együtt a fiúkkal:

A Géza-pihenőnél megejtettük a szokásos pózolást:

Mindszentpusztán magunkhoz vettünk egy kis energiát a további kilométerekhez:

A Rockenbauer Pál emlékfa előtt is kötelező volt a fotó:

A túra utolsó pár kilométerét félig sötétben, futva kellett megtennünk annak érdekében, hogy a korábban kinézett vonatot elérjük Szárligeten. Hiába, vasárnap este, 50 km gyaloglás után minden perc sokat számít a hazaérkezés vonatkozásában. Néhány perccel a vonat indulása előtt beestünk az állomásra, így vált kerekké a történet. Azaz mégsem egészen...

A teljességet igazából az jelenti, hogy Ákos és Bálint tavaly szintidőn belül teljesítette a Kinizsi 100 elképzelhetetlenül hosszú távját, tegnap pedig Ákos, Bálint és Marci sikeresen vette a Vérkör 77 kilométeres "akadályát". A befutó utáni pillanatokban:

Idén már hárman vágnak neki a Kinizsi 100-asának, de egy kicsit kanyarodjunk vissza a tegnapi teljesítményhez. Gratulálunk Srácok!!!

Ígéretemhez híven közzéteszem Marci (Takács Márton) gyalogtúrázó csapattagunk nagy fákról szóló képes beszámolójának második részét is. Úgy érzem, most is lehet majd csemegézni... 

Emlékeztetőül először a tanulmány bevezetőjét adom közre annak érdekében, hogy aki esetleg az első részt nem olvasta, tudja, hogy kiről és miről is van szó. Majd a bejegyzés megismerése után rögtön meg is keresse az előző részt...

"Takács Márton vagyok (a blogban már többször szereplő „Marci”). Amellett, hogy szőrmókkal és a kisebb-nagyobb csapattal járom a kéket, „civilben” doktori kutatásomat végzem. Ennek témája az idős, nagy törzskerületű fák kutatása kis hazánkban.

Engedve a felkérésnek, most bemutatnék néhány személyes kedvencet. Ezek nem a közismert, könnyebben megközelíthető, többször is bemutatott fák (pl. a Turista Magazin egyik számában összeszedett néhány óriás, vagy az Év Fája verseny tagjai), hanem olyanok, amelyekhez valóban „túrázni” kell (ha már a blog is alapvetően ember-kutya-természet barátságát hivatott bemutatni). Igaz, hogy néha ezt én is részben autóval teszem meg, de a következő fák egyike alá sem lehet kocsival odaállni. Az Országos Kéktúra útvonala több bejegyzésre való fát tartalmaz, ezekről az elkövetkező írásokban nem ejtünk szót (majd ha már teljesítőnek vallhatjuk magunkat és magunk mögött hagytuk a közel 1200 kilométert). Nehéz rangsort felállítani, hogy melyik fák állnak dobogós helyen szépségüket, korukat, elhelyezkedésüket, vagy éppen fajukat tekintve. Meg kell jegyezni, hogy a nagy törzskerületet és az idős kort helyén kell kezelni. Vannak fajok, amelyek ritkán érnek el nagy méretet és kort (lásd bükkök, vadkörték, fenyők). Ezek éppen olyan értékesek, mint azon fajok képviselői, amelyek „simán” megérik az óriás méretet és a több száz évet (ilyenek például a platánok, tölgyek, hársak).

A megkülönböztetés elkerülése végett ABC-sorrendben mutatom be a fákat (azokat a helységeket figyelembe véve, amelyek közigazgatási területén elhelyezkednek)."

Most pedig következzen az érdemi bemutatás újabb óriásokkal:

"A Paks melletti óriás fákra könnyen ráfoghatnánk, hogy a sugárfertőzés miatt nőttek nagyra (mint Hulk, abban a híres filmben). A környék legnagyobb fája éppen az erőmű szomszédságában lévő szántók között áll. A fa egy rövid ideig Magyarország legnagyobb fájának mondhatta magát, rá néhány hónapra „találták” a már fent bemutatott bajai nyárfát. Autóval idejutni lehetetlen, egy 2 órás gyaloglással értünk célt feleségemmel (akkori menyasszonyommal). Számára a kaland nem a pozitív értelmében jelent meg, sokkal inkább negatív élmény volt: 2015 telén sajnos nem volt akkora fagy, hogy 2016 tavaszára a kullancsok gyérüljenek. Az említett fűzfa egy kórós területen bújt meg, tele kullanccsal. Mondani sem kell, egy idő után már egyedül verekedtem át magam a száraz növényi maradványokon. Megérte, de többször nem csinálnám meg, ugyanis a befejezés nálam is 5 kullancs volt nadrágszáranként… Hiába vagyok beoltva (részben) a kullancsok ellen, mindig szörnyű látvány egy-egy példány a ruhán, rosszabb esetben bőr alatt. Hihetetlen, hogy ez a kis állat akár halált is tud okozni egy akkora élőlénynél, mint én, aki kb. százezerszer nagyobb vagyok, mint ő… Na mindegy, a kerületünk 1120 centiméter.

A Karancs-Medves közkedvelt kirándulóhely. Egyik kedves barátom, Zoli Salgótarjánban lakik. Innen nagyon könnyű volt elérni Somoskőt, Salgóbányát, Somlyóbányát és a többi környező területet, tele idős bükkfákkal. Ezek közül álljon itt most két formás példány. Hogy itt se maradjunk sztori nélkül, el kell mesélnem, hogy sikerült örömet szereznem barátomnak és családjának. Azon kívül, hogy láthatta ezeket a csodás fákat, tudtomon kívül egy olyan területre sikerült elvinnem, ahol rengeteg gomba nőtt, és ezt a területet nem látogatta senki. Mivel nem volt nálunk első nap elég alkalmatosság a gombák szállítására, másnap vödrökkel megrakodva tértünk vissza. Mondanom sem kell, nagyon örültem, hogy ilyen sikeresen zárta mindenki ezt a hétvégét.

Nem szokásom sokat vesződni olyan fákkal, amik „tucatnak” számítanak, és nem érik meg a beléjük fektetett energiát (pl. egy juhar, ami alulról karistolja a mérethatárt az adatbázisban, és egy nehezen megközelíthető helyen van, nem számít soknak). Ugyanígy vagyok az olyan fajokkal, amik – bár különlegesek – sem nem őshonosak, sem nem nagyok, sem nem idősek. A Varsád felett lévő, félig elhagyatott Szabatonpusztával mégis kivételt tettem. Milyen jól tettem. Itt található ugyanis hazánk legnagyobb bálványfája. Ez a faj sok helyen nagy gondot okoz, hiszen mindenhol megtelepszik, nagyon nehezen irtható és elnyomja a növényzetet. A nagy méreteket elérő fák azonban különlegesnek számítanak, hiszen akár 100 évesek is lehetnek. Ezek közül ilyen az elhagyatott tanya mellett álló fa, ami első ránézésre olyan, mint egy afrikai baobab. A fa kerülete 501 centiméter. A csend elképesztő volt a területen, több kilométer távolságban egy autót sem láttam errefelé.

Nem maradunk izgalmas történet nélkül Szabolcs megyében sem. Arra már nem is térek ki, hogy 20 centiméteres hóban közlekedtünk barátaimmal, a már említett Zolival és Imivel, de egyik alkalommal olyan helyen hagytuk az autót, ahol ép elméjű ember soha. Szabolcsbáka híres hársfája nagyon messze fekszik a civilizációtól. Ameddig autóval lehetett, eljutottunk, azonban itt majdnem visszafordultunk. Falu vége, romos házak, kóbor kutyák, kíváncsi tekintetek a törött ablakok mögül… Mindenki el tudja képzelni… Poénkodtak is társaim, hogy mire visszaérünk, már hiába lesz nálam a kocsi kulcsa, nem lesz kocsi, amibe használhatnám. Szerencsénkre a fát, és visszafelé az autómat is a helyén találtuk. Bár az autónk sértetlen volt, ugyanez nem volt elmondható a hársfáról. Az egyik kíváncsi tekintgető elmondása szerint valaki évekkel ezelőtt tűzet gyújtott a fa odvában, amiatt pedig az egész fa leégett. Évek óta nem jártam arra, de ismerősök szerint van sarjadó ága a fának, ergo élőnek tekinthető. A fa kerülete 710 centiméter, kora 3-400 évre tehető.

Ugyanehhez a hétvégéhez tartozik egy tunyogmatolcsi sztori. A község határában elterülő gátőr ház udvarán közel 8 méteres kerületű platánfa áll. Mindenképpen meg szerettük volna látogatni, azonban senki sem tartózkodott otthon. Az udvaron kedves kutyák voltak, azonban mégsem akartunk magánterületet háborgatni, inkább kitaláltuk, hogy írunk egy levelet. Ez amúgy sem volt könnyű a szakadó hóesésben, másrészről nem is tudtuk volna nagyon messze dobni a papírt, mivel nem volt mivel és a fedett terasz is messze volt. Nem volt más, egy csomagolópapírt vettünk elő, amiben előzőleg a szendvicsünk volt, ebbe gyúrtunk galacsint a papírból, hogy messze repüljön. Nem hogy nem repült messze, az egyik kutya megérezte a kajaszagot és elkezdte szétmarcangolni a galacsint (egyébként a levélben arra kértük a tulajdonost, hogy mérje meg nekünk a fát). Keresztet vetettünk a levélre és hazaindultunk. Hóolvadás után azonban kaptam egy emailt, amiben kedves üzenet volt: a tulajdonos sepregetés közben talált egy látszólag megrágott levelet, amit megszárítás után el is tudott olvasni, benne az email címemmel. És még a kért adatokat is elküldte… Mi ez, ha nem kalandos történet?

Ugrás vissza Győr megyébe, közelebbről is a Szigetközbe. Maga a Szigetköz megér egy külön bejegyzést, az itt található ártér megszámlálhatatlan kalandot és nagy fát rejt. Ezek közül néhányat emelnék csak ki: először is a hatalmas nedves rét közepén elhelyezkedő, gigászi nyárfát, melynek koronájában magasles található. Másodszor a szintén vadászatkor „használt” fűzfát, ami rücskös-csomoros törzsével elég érdekesen néz ki, harmadszor pedig egy olyan jegenyenyárfát, amelyet sehol máshol nem látni. Ezeket mutatom be alant.

Szilvásvárad, Szalajka-völgy, kisvasút… Ki ne ismerné ezeket a szavakat? Aki szeret kirándulni, minimum egyszer eljutott már ide útjai során. Feleségemmel indultunk útnak mi is, nem volt betervezve semmilyen „fázás”. A vasút helyett mi gyalogszerrel tettük meg a kilométereket az erdei utakon, amikor egy kis tisztáson a patak mellett hatalmas fára lettem figyelmes: egy nagyon szép hársfa várta, hogy „felfedezzék”, hiszen ez a fa még nem szerepel a már említett adatbázisban. Elég nehéz volt a bejutás, hiszen a korlát nem véletlenül volt ott, egy rossz lépés, és könnyen a vízben végezhettük volna. Szerencsére sikerült megmérni és dokumentálni a fát. Kerülete 502 centiméter.

Pest megyében, de eléggé eldugottan található Táborfalva községe. Számomra eléggé ismeretlen település, soha nem hallottam felőle. Mégis, mindmáig az egyik legkedvesebb emlék a túráim során. Sokszor, mielőtt elindulok fákat „nézni”, kizárólag műholdfotók segítségével tudom beazonosítani, hogy itt most balra a sárga épületnél, amott pedig jobbra a parknál stb. A szóban forgó tölgynél csak annyit tudtam, hogy egy atlétika pálya mellett kell majd elmennem a földútra. Igen ám, de az a pálya egy laktanya elzárt részén található, a földút pedig maga a szigorúan (azaz szigorúan) elzárt lőtérre visz. Találhatott volna jobb helyet is ez a fa, mondtam magamnak… Erre az útra kivételesen vittem magammal a bringámat is, hogy az autóval esetlegesen járhatatlan földutakat hamarabb tegyem meg. Na, mindegy, mikor már majdnem feladtam és a biciklit el akartam tenni a csomagtartóba, az egyik kapuőr megkérdezte, hogy mit szeretnék ennyire. Mikor elmeséltem nekik, nagyon megörültek, hiszen nap, mint nap látják a fát, hiszen a lőtér szélén van. Még azt is elmondták, hogy melyik gödörnél kell figyelnem. Kellemes csalódás volt egy szigorúnak gondolt beosztású embertől egy ilyen kedves cselekedet. A földutat lezáró kaput kinyitották nekem, majd sok sikert kívántak. Természetesen felhívták a figyelmemet arra, hogy nem kell tartanom ágyúdörgéstől és puskaropogástól, hiszen ma nincs gyakorlat. A fa minden erőfeszítést megért, igazi eldugott óriás, akit hagynak nőni és gyarapodni. Kerülete 6,24 méter.

Alapjában véve nem vagyok egy olyan ember, aki a protekciót és a kapcsolatokat kiaknázza, szeretem magam szervezni az életemet. Azonban történt egyszer, hogy munka miatt az egy hetes szabadságomról visszarendeltek Gödöllőre (csak mellékesen, az 270 kilométerre található otthonról), de „cserébe” elvihettem egy hétre a céges autót. Az az igazi kicsi, szaladgálós, „összekoszolható” autó, mindenki ismer ilyet. Hát én ezt ki is használtam, egész Zala megyét bejártam fák után kutatva. Az utolsó napomra hagytam a bonyolult (értsd nehezebben megtalálható) fákat. Jelen esetben egy órás túrával értem el Tátika várát, és az az alatt elhelyezkedő 510 centiméter kerületű bükköt. Ez a hely ismerős lehet e kéktúra szerelmeseinek, hiszen a dunántúli kéken található.

Várpalota felett található Tés. A két település között hatalmas terület áll parlagon. A műholdfotó alapján rengeteg ösvény szeli darabokra, természetesen előzetesen elképzelni sem tudtam, hogy ez a terület mit tartogat. Mikor odaértem, már tudtam, hogy megint mellé lőttem. Ismét egy lőtér, ismét egy kalandos út. A kocsival egyes sebességi fokozatban haladtunk Ákossal és Ancsival, természetesen rendre sziklának, köveknek ütődött az alváz. Nem egyszer elhaladtunk tank (!) szimbólumok mellett, azt gondoltam, talán nem az én kis autómnak való ez a terep. Túlélve az utat, maguk a hársfák nem voltak igazán maradandóak, de a kaland miatt mindenképpen helyet kívántak maguknak az összeállításban.

A tapasztalt túrázók közül biztosan sokan jártak már úgy, hogy a tervezett napi programot az időjárási viszonyok felülírták. Ancsival jártuk a borsodi vidéket, ekkor látogattunk el Tokajba is. A Tokaj feletti tv-tornyot biztos (kilátó) pontnak gondoltuk, míg nem elérkeztünk a tett helyszínére. Ahogy kanyarogtunk a szerpentinen felfelé, úgy lett egyre tejszerű a köd, fent a kilátóponton pedig körülbelül 10 méteres látótávolság fogadott bennünket. Mit volt mit tenni, elindultunk visszafelé, hogy a már említett kanyargós út mellett megnézzünk egy szelídgesztenye fát, amik egyébként személyes kedvenceim. Ahogy jöttünk lefelé, természetesen lemásztunk a ködből is, és alatta sütött a nap. Érdekes az időjárás néha… A fa elég nehezen volt megtalálható, mert kitaposott út nem vezetett hozzá, csupán egy rég nem használt magasles volt a közelben. Kerülete 546 centiméter.

A már említett zalai „céges kirándulás” egyik állomása Vindornyalak. Ez a település több okból került be a válogatásba. Nem azért, mert olyan nehezen megtalálható fa, hanem mert édesapám is velem tartott ezen a napsütéses napon. Ez ritkaságszámba megy. Meg talán a település nagyon furcsa neve is az egyik ok. A település határában hagyva a kocsit, tábla jelezte számunkra, hogy merre is induljunk a szántók és földutak forgatagában. Egy nagyon öreg, már-már csúnya, romos fát találtunk, de évről-évre mégis gyarapodik valamelyest. Nagyon jól lehetett fotózni, köszönhetően a napsütésnek, így igazán felüdülés volt apukámmal közös, fás képeket készíteni. A fa közel 1043 centiméteres kerületű, nagyon odvas, tele sarjakkal.

Én személy szerint nagyon szépen köszönöm a lehetőséget az írásra, talán fogok a későbbiekben még jelentkezni, ha A Nagy Kéket legyűrtük… :-)"

Én pedig szeretném megköszönni Marcinak, hogy színesítette a blogot! Azt hiszem, egyértelműen beleillik a bejegyzések sorába a természet által alkotott érdekes, néha meghökkentő képződmények bemutatása. A hozzájuk kapcsolódó történetekről és kalandokról nem is beszélve... A Nagy Kék "legyűrését" viszont már nem siettetem annyira, minden egyes kék sávval jelzett útvonalon megtett méter egyre értékesebbé válik számomra. Persze tudom, hogy a végtelenségig nem húzhatom a befejezését, ez nem is célom. Annál is inkább, mivel Marcival beszélgettünk már újabb nagy fás bejegyzés(ek)ről, mely(ek) főszereplői a Nagy Kék Nagy Fái lesznek.

Végezetül szeretnék a Sándoroknak boldog névnapot kívánni, különösképpen Kandó Sándor barátomnak, akit Sanyi néven többször említek a gyalogtúrás bejegyzésekben. Isten éltessen Sanyi!!!

Gyalogtúráink leírásainak nagy részében szerepel Marci, a lassan egy éve csatlakozott kéktúrázó csapattag, de amellett, hogy Roxy nagy kedvence (párom szerint szerelme :-)), túl sok személyes dolgot nem tudhatott meg róla az olvasó. Emlékeztetőül két kép a sok közül, melyek bizonyítják a kettőjük közötti szimpátiát.

Marci azonban amellett, hogy lelkes túrázó, nagyon érdekes és nem mindennapi hobbit űz, Magyarország legnagyobb fáit "gyűjti össze egy csokorba", méghozzá tudományos alapossággal. Azt gondolom, hogy ez az egyedülálló tevékenység mindenképpen érdemes a szélesebb körben való megismertetésre, ezért megkértem Marcit, hogy kifejezetten a blog számára készítsen egy összeállítást. Íme az eredmény, ami azt hiszem, magáért beszél. A terjedelemre és információbőségre tekintettel két bejegyzésben adom közre a "tanulmányt", következzen tehát az első rész:

"Takács Márton vagyok (a blogban már többször szereplő „Marci”). Amellett, hogy szőrmókkal és a kisebb-nagyobb csapattal járom a kéket, „civilben” doktori kutatásomat végzem. Ennek témája az idős, nagy törzskerületű fák kutatása kis hazánkban. 

Engedve a felkérésnek, most bemutatnék néhány személyes kedvencet. Ezek nem a közismert, könnyebben megközelíthető, többször is bemutatott fák (pl. a Turista Magazin egyik számában összeszedett néhány óriás, vagy az Év Fája verseny tagjai), hanem olyanok, amelyekhez valóban „túrázni” kell (ha már a blog is alapvetően ember-kutya-természet barátságát hivatott bemutatni). Igaz, hogy néha ezt én is részben autóval teszem meg, de a következő fák egyike alá sem lehet kocsival odaállni. Az Országos Kéktúra útvonala több bejegyzésre való fát tartalmaz, ezekről az elkövetkező írásokban nem ejtünk szót (majd ha már teljesítőnek vallhatjuk magunkat és magunk mögött hagytuk a közel 1200 kilométert). Nehéz rangsort felállítani, hogy melyik fák állnak dobogós helyen szépségüket, korukat, elhelyezkedésüket, vagy éppen fajukat tekintve.

Meg kell jegyezni, hogy a nagy törzskerületet és az idős kort helyén kell kezelni. Vannak fajok, amelyek ritkán érnek el nagy méretet és kort (lásd bükkök, vadkörték, fenyők). Ezek éppen olyan értékesek, mint azon fajok képviselői, amelyek „simán” megérik az óriás méretet és a több száz évet (ilyenek például a platánok, tölgyek, hársak).

A megkülönböztetés elkerülése végett ABC-sorrendben mutatom be a fákat (azokat a helységeket figyelembe véve, amelyek közigazgatási területén elhelyezkednek). 

Sorrendben és méretben is első helyre kívánkozik a néhány éve „felfedezett” fekete nyár Baja és Pörböly határában. Érdekes ez a szó: felfedezett… Magyarország legnagyobb fáinak (talán) egyetlen gyűjtőhelye a www.dendromania.hu oldal, mely a szegedi Dr. Pósfai György keze nyomát dicséri (és azt a félszáz követőt, akit „megfertőzött”). Ezen az oldalon jelent meg a hír, hogy új rekordert „találtak” az országban. Ez a szó megint csak azért került idézőjelbe, hiszen a fa kikéri magának: ő már évtizedekkel, sőt talán már évszázadokkal ezelőtt is itt állt. Maga a fa kerülete közel 12 méter. Sok sarjból nőtt össze, az áradások miatt nehezen megközelíthető helyen áll, ide bújt el a kíváncsiskodók elől. A fát az 55-ös útról, a Pörbölyi Vadászház közeléből lehet legkönnyebben elérni. Innen egy néhány kilométeres séta vár ránk az erdei és földutakon.

Második választott fám a szabolcsi Balkány mamutfenyője. Az igazat megvallva, ha száraz idő van, a fához be lehet jutni autóval. Egyik barátommal azonban esős időben érkeztünk, a környező földutak azonban nem voltak felkészülve a fogadásunkra. Jellemző kép volt, amikor a tanyavilág apraja-nagyja a kapuban minket nézett, ahogy átszerencsétlenkedtük magunkat a sáros talajon. A szembe haladó lovas kocsin ülők arckifejezésére itt már ki sem térek… De ami minket fogadott, minden percet megért: gyönyörű napsütés, impozáns és hatalmas fa, szabadon legelésző lovak, fából készült padok és asztalok… Minden adott volt a fotózáshoz és a kellemes piknikhez. Magát a fát 570 centiméteres kerületűnek mértem. Villám csaphatott bele, ugyanis lombja felső része megsérült, ágait összekötötték.

Bükkszentkereszt neve sokat mondhat a Bükk túrázóinak, hiszen kedvelt kerékpáros és túraútvonal (azonban nem a kéken, ezért eme írásba bekerült). A környéket több túraútvonal is keresztezi, az itt elhelyezkedő óriás bükkfákat pedig szinte megszámlálni sem lehet. Magam is közel 20 darabot megmértem, azóta pedig még ugyanennyivel gyarapodott a fent említett adatbázis erről a területről. Sok az idős bükk és gyertyán egyed, ezek közül adok közre egy csokorral.

Felsőtárkány, azon belül is Vöröskő sokak számára ismert lehet. Kedvelt kirándulóhely, kisvasúttal, finom ételekkel, olcsó szállásokkal, távol a nagyvárosok zajától. A Vöröskő-forrás időszakosan lép a felszínre a hóolvadást követően. Az egyik tavaszi hónapban kaptuk mi is lencsevégre a gyönyörű, fátyol vagy legyező alakú természeti jelenséget, azonban a forrás mellett idős gyertyán is álldogál. Érdekes megjelenésű, odvában gombák nőnek, mesebeli látványt nyújt, kerülete 383 centiméter. A terület egyébként fokozottan védett.

A miskolci térségben találjuk Jávorkút üdülőövezetét. Ez a régió hazánk egyik legszebb lucfenyvesét rejti. Ezen a szakaszon halad át egy piros jelzés is. Kidőlt fák, lelógó fenyőágak fogadtak egy szép tavaszi napon. Maguk a fák 300-400 centiméteres kerület közé estek és körülbelül 80-100 évesek lehetnek (nagyjából együtt telepíthették őket). A történet érdekessége, hogy április eleje volt, még éppen csak kinyitottak a környéken az éttermek. Reggel, induláskor megfogadtam, hogy be is térek az egyikbe. Úgy is lett, azonban teljesen egyedül ültem az étteremben, legalább annyira meglepődtem én is, mint a személyzet. Gondoltam, hogy itt nem lesz kiszolgálás… Nagyot tévedtem, hiszen finom bablevest és friss (!!!) harcsapaprikást kaptam. Nagyon feldobta az amúgy sem eseménytelen napomat.

Menjünk kicsit közelebb a blog és főnökasszonyának városához. Következő állomásunk Kajárpéc, a talán többek által ismert Hatos-tölgy. Ide is egy hosszabb séta után jutottunk el a sárga jelzésen a blog egy másik szereplőjével, testvéremmel, Ákossal. Maga a fa rendezett helyen áll, információs táblával ellátott, padok és asztalok vannak kihelyezve a pihenés céljából. A fa kerülete 808 centiméter (külön-külön 553 és 383 cm), törzse – mint azt a neve is mutatja – 6 különálló törzsből, főágból tevődik össze. A fa egyik fele erősen korhad, de egyébként jó állapotban van. Valakik a látogatásunk előtt mécsessel szentelték meg.

Kisgyőrbe egykor gyümölcsészeti képzésre utaztam el, ahol metszésről, oltásról, szemzésről tanultunk. Ilyenkor – mint minden esetben, amikor valahova elutazom – megnéztem, hogy található-e a környéken idős fa az adatbázisban. Szerencsémre Kisgyőr határában áll néhány, azonban ezek annyira eldugottan állnak, hogy egy második alkalommal is vissza kellett utaznom (ekkor már egyedül), mert először nem találtam meg őket. Szerencsémre nagyon megérte, mert szép tölgyeket és egy különleges hársat ismerhettem meg (ez utóbbi az a fajta, ami annyira csúnya volt, hogy már szép). A legnagyobb tölgy több száz éves, kerülete 709 centiméter.

Ugorjunk Somogy megye szélére, Lajosháza határába. Nagy vágyam volt, hogy az ország egyik legnagyobb tölgyfáját megnézzem. Addig azért nem sikerült, mert egy óra volt a gyalogút oda, ugyanannyi vissza, földúton, szántók között. Érkezésem előtt hatalmas eső zúdult a környékre, ezért az utat másfélszer annyi idő alatt tudtam megtenni a felázott talaj miatt. Ez előzőekhez (és amúgy az összes esethez) hasonlóan ismét megérte a szenvedés. Önmagában az is szívmelengető érzés, ha szántók között erdősávot láthatok: egyrészt mozaikos a táj, másrészt véd a talajmenti fagytól, harmadszor pedig aratáskor, kaszáláskor az állatok el tudnak bújni ezekben a védőzónákban (természetesen még vannak előnyök, de helyszűke miatt ezeket nem sorolom tovább). Külön örvendetes, amikor ilyen erdővel és szántóval körülzárt területen az ember megpillant egy ekkora fát. Mi mindent láthatott, hányan szántottak, arattak mellette, szedték kézzel a kukoricát és pihentek meg alatta, itták árnyékában a fröccsöt, sört, üdítőt. Nagyon jó lenne, ha tudnánk beszélgetni a fákkal… Hogy újra szakmázzunk, a fa kerülete 702 centiméter, kora 200 év lehet (egy ilyen területen, ahol sűrűn trágyáztak és ahol eleve a jó tulajdonságokkal rendelkező barna erdőtalaj volt, sokkal gyorsabban nőnek a fák, mint például egy sziklás, gyenge termőképességű talajon).

Jó messze ugrunk, közel a déli határhoz, pontosabban Szeged mellé, Maroslele határába. A Maros melletti ártéri erdők adtak egykor otthont a híres Vetyeháti nyárfának (ezt a fát többen megrajzolták, lefotózták), azonban mára ez a fa már nem él. Talán korban őt követi a képen látható nyár, és méretben sem biztos, hogy nagyon elmarad. Törzskerülete 656 centiméter. Eljutni hozzá szintén nem egyszerű, mindenképpen (vízálló) bakancsos túra szükséges, de érdemes.

Vissza Somogy megyébe, Mesztegnyő határába. Igaz, hogy azt mondtam az elején, hogy kéktúra menti fát nem mutatok be, most mégis egy „kis” kivételt kell tennem. Egy nagyméretű fenyőt találunk a Dél-dunántúli Kéktúra mentén. A duglászfenyő hazánkban nem őshonos, mégis magas kort érhet meg díszítő értéke miatt. Ennek az egyednek az eredete kérdéses, hiszen egymagában áll egy elhagyatott erdőben. Megjelenése példátlan, kb. 20 méteres magasságig egy ága sincs, hanem igyekezett a fényért folytatott harcban minél sudárabbra nőni. Kerülete 368 centiméter, magassága 38 méter.

Neszmély, Tardos környéke híres a nagy fákról. Ennek egyik szép képviselője a Neszmély határában található arborétum mellett álló tölgyfa. Nincs túl jó állapotban, kora több száz évre tehető. Autóval száraz időben el lehet jutni hozzá, rosszabb időben egy kb. órás gyaloglás szükséges. Kerülete 647 centiméter."

Ahogy a bevezetőben említettem, a nagy fák kicsi gyűjteménye is meglehetősen terjedelmes, ezért itt most kb. egy hétre elbúcsúzunk az óriásoktól. Folytatása következik...