2019 novemberében lezárult egy fejezet az életünkben. Már hónapokkal előtte próbáltuk lassítani az időt, vagyis inkább magunkat, de erőfeszítéseink ellenére eljött annak az ideje is, hogy megtegyük az utolsó lépéseket a nagy kék úton. Megértük, ami manapság nem kis szó, de számomra sokkal fontosabb az, hogy meg is éljük az összes pillanatát. Azt gondolom, hogy igyekeztünk mindent megtenni ennek érdekében, "első bálozó" kéktúrázókként elképesztően lelkesek voltunk, néha talán túlságosan is elragadott bennünket a hév. Engem egészen biztosan. Az viszont tény, hogy életem meghatározó élménye volt mind az 1168 km, lelkileg és fizikailag is sokat fejlődtem a bejárás során. Ennek megfelelően nem is volt kérdés egyikünk számára sem, hogy megyünk tovább, folytatjuk utunkat a "kistestvéren".

Két hónap sem telt el, és már megint a misztikus kék jelzést követve róttuk a kilométereket. Terveink szerint a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát - az Országos Kéktúra váltakozó szakaszbejárásával szemben - egy irányban, Írott-kőtől Szekszárdig, egymást követő szakaszonként akartuk teljesíteni. Majdnem sikerült... Balázst követve, Kőszegről vágtunk neki az OKT néhány kilométerének, neki ugyanis ez a szakasz hiányzott, és egyébként is el kellett jutnunk valahogy az Írott-kőre, az első DDK-s pecsétünkig. 

Roxyval Írott-kőn, a kilátóban

A Kőszegi-hegység most is elvarázsolt, felvillantotta pár órára az igazi kéktúrás romantikát. Kellett is ez a kb. 14 km, hogy lélekben felkészüljek, ne csak úgy, "hűbelebalázs" módjára vágjak bele az újabb nagy kalandba. Már korábban megtapasztaltam, hogy nem szabad csak úgy beesni egy túrára sem, rá kell hangolódni fejben is, előtte le kell tenni a mindennapok gondjait, ki kell szakadni a nyüzsgésből. Visszagondolva, ez volt az OKT által előírt, személyes házi feladatom, melyet igyekeztem legjobb tudásom szerint teljesíteni.

A DDK első csapatszelfije

Megvolt tehát a beugró, amit aztán a vizsgamunka követett. Hétvégéről hétvégére folyamatosan fejlődtünk, mind logisztikában, mind a túrák teljesítésében. Az OKT-n kifejlesztett szervezési módszert készség szintre emeltük, nem okozott problémát, hogy az újabb szakaszok bejárásának terveit szinte percek alatt összerakjuk. Szállások vonatkozásában kicsit lassabban jutottunk elhatározásra, de ez inkább a szűkös lehetőségeknek volt köszönhető. Csapatunk a létszám és szőrös túratársunk miatt eléggé speciális. Öt főre és egy kutyára nem könnyű kvártélyt találni, de mondhatom, hogy a DDK-n ez is nagyon jól sikerült. A szállások paraméterei tekintetében és a szállásadók személyében is remekül választottunk. Kivétel nélkül nagyon készségesek voltak, sőt a nagykanizsai vendéglátónk hajszál híján még túrázni is eljött velünk. Nagy lelkesedését valószínűleg a kölcsönösen kínált és elfogyasztott néhány kupicányi pálinka is okozhatta, de mi ettől még komolyan vettük a dolgot. Aztán a felesége hamar visszahúzta a valóságba, így meghiúsítva merész terveit, mondván, hogy másnap az ő születésnapját jönnek ünnepelni a barátai. Természetesen nem sértődtünk meg, hogy mégsem tart velünk túrázni.

Kis csapatunk is egybekovácsolódott, idővel megismertük egymás szokásait, hóbortjait, és nem hagytunk hátra senkit, semmilyen szituációban. Pedig a fránya COVID többször is kísérletet tett a társaság megbontására. Bár három településen, Győrben, Budapesten és Gödöllőn élünk, napi kapcsolatban vagyunk egymással, és az élet számos területével kapcsolatos információkat megosztjuk, megvitatjuk. Kisebb összezördülések természetesen előfordultak, de azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, hogy túrás ismeretségünk barátsággá alakult.

Az öt tökös és az angol kisasszony

A Dél-dunántúli Kéktúra, már csak a hossza miatt sem veheti fel a versenyt nagytestvérével, az Országos Kéktúrával. Emellett - a Mecsek kivételével - nem halad át hegységeken, ahol azért sokkal sűrűbben találkozhatunk látványosságokkal, kilátópontokkal, vadregényes szurdokokkal, és a várak, várromok előfordulása is jóval gyakoribb. Nem is akarom a két útvonalat összehasonlítani, mert a DDK bejárása során ezt többször is megtettem, és rájöttem, hogy nincs értelme. Most már tudom, az a fontos, hogy a vándor felfedezze benne a szépséget, örömét lelje a természet csodáiban, lehetőség szerint nagyszerű embereket ismerjen meg, és ráleljen a lelki békére. Azt gondolom, hogy az 541 km bejárása során beértem, úgy teljesítettem a vizsgafeladatot, hogy észre sem vettem. Továbbra is amatőr, de igazi, gyakorlott túrázóvá váltam. Ezért (is) nagyon hálás szívvel gondolok vissza a kisebb kék útra.

Mielőtt azonban bárki megkövezne, szeretném jelezni, hogy valamennyi túranapon rengeteg szépséget találtam, bármelyik tájegységen is haladtunk át. Méltó búcsú volt például az Alpokaljától Bozsok, közvetlenül az első település a pár kilométerre lévő első pecséttől. Itt szállást is foglaltunk, és ezzel már rögtön magasra is helyeztük (illetve a szállásadó hölgy) a lécet vendéglátói kedvesség tekintetében. Szombathely környéke nem feltétlenül a DDK csodáival ismertetett meg bennünket, de azért rendületlenül követtük a kék jelzést, mert - ahogy Misi szokta mondani - erre szerződtünk. 

Az Őrség aztán elkényeztetett bennünket, elvarázsolt a bájával, ezért nagyon nem bántuk, hogy két túrahétvégén is itt kellett gyalogolnunk.

A természet szépségei mellett néhány lenyűgöző, ember alkotta építmény is arra késztetett bennünket, hogy álljunk meg egy kicsit és csodáljuk meg az eleink által létrehozott remekműveket.

A fények temploma - Árpád-kori műemlék Veleméren

Szentgyörgyvölgyi festett kazettás mennyezetű református templom

Az őrségi lankák után kicsit nagyobb kihívást jelentettek Zala dombjai. Mintha felültünk volna egy hullámvasútra, 80-100 méter fel, aztán pár lépés után 80-100 méter le. A domborzat mellett az időjárás is gyakran változtatta az arcát, ahogy haladtunk az őszbe.

Aztán megérkezett a tél is, minden szépségével és nehézségével együtt. Előfordult, hogy a néhány centis hó alatt bokáig érő sárban tapostunk, a napsütötte domboldalakon pedig cuppogva korcsolyáztunk. Néhol nem tudtuk eléggé kiszélesíteni az utat, mert a hó és sár mellett tüskés bokrok próbáltak marasztalni.

Roxynak persze ez sokkal kevésbé okozott problémát, mint nekünk, kis négylábú csapattársunk élvezte a túrák minden percét. Kettőnk viszonya is változott az 541 km bejárása során. Bár kapcsolatunk sosem feltétlenül a szabályokra és azok betartására/betartatására, hanem a kölcsönös bizalomra épült, a DDK teljesítésének két éve alatt még magasabb szintre emelkedett. Roxy egy BolDog, és a természetéből fakadó optimista életszemlélete engem is pozitív irányba terel. Ezen kívül okos, szófogadó, és nagyon ragaszkodó is, néhány méternél messzebb sosem távolodott el tőlem a túrákon sem, szinte az árnyékommá vált. Ez a kötődés leírhatatlanul megható számomra, sokszor már attól potyogtak a könnyeim, ha csak előttem lépkedett az ösvényen és izgalommal hallgatta a zajokat, vagy a fejét felemelve szimatolta a levegőt. Nélküle el nem tudnám képzelni a túráinkat.  

Roxy az Örömhegyen található Rockenbauer Pál emlékfa előtt

Következett a Zselic, buja erdeivel és csodálatos panorámát kínáló kilátópontjaival. itt eszünkbe nem jutott, hogy a kék jelzéstől akár több száz méterre lévő látnivalókat ne kukkantsuk meg, mégha akár egy kiapadt forrásról, vagy vadles meghódításáról legyen csupán szó. 

Előfordult, hogy haramiának öltöztünk, mivel nagyon ritkán autóbusz igénybevételével tudtuk megközelíteni az aznapi túra kiindulópontját, vagy a célból tömegközlekedés segítségével jutottunk vissza a szállásra. Persze nem bankrablásra készültünk, csak az aktuális veszélyhelyzeti előírásoknak akartunk megfelelni, így átérezve Roxy sorsát.

Kaposváron, a buszt várva

Fizikai és lelki utazásunk utolsó napjai a vadregényes Mecsekben teltek, ahol igazán a nagy betűs Kéktúrán éreztem magam. Itt aztán mindent megkaptunk besűrítve, amit az OKT jóval nagyobb távon tud nyújtani. Bámulatos kilátást biztosító sziklaszirtek, csobogó patakok vájta szurdokok, illetve nem utolsó sorban, a számomra oly kedves fenyvesek kényeztettek el bennünket. 

Az Abaligeti tó 

Fantasztikus kilátás a Zsongor-kőről

A Ferde-vízesés a romantikus Óbányai-völgyben 

 A Cigány-hegyi kilátóról szemlélődve

A lenyugvó nap látványa a kilátóból

Nemcsak a szállásadók kényeztettek el, egy vendéglátós is meglepett bennünket kedvességével. A szekszárdi Séd kocsma tulajdonosa - valószínűleg a kölcsönös szimpátiának és a baráti beszélgetésnek köszönhetően - megajándékozott bennünket egy üveg villányi borral. Az aznapi vacsoránál el is fogyasztottuk az egészségére. 

 Roxy őrzi a bejáratot

Szekszárd közelében ismét a dombok vették át a főszerepet, többségük oldalában végeláthatatlan szőlőültetvénnyel. 

 Az utolsó napon is jutott idő egy kis vidámságra

Pár nappal több, mint két év után aztán eljött a DDK-n is a búcsú ideje. Megható, és egyben nagyszerű érzés volt számomra visszagondolni mindarra a kalandra és élményre, amiben a teljes táv bejárása során részesültünk. Eszembe jutottak azok a pillanatok is, amikor a saját kínunkon nevettünk, de szerencsére legtöbbször tényleg valamilyen pozitív élmény volt a vidámság oka.    

 Az utolsó pecsétek is bekerültek a füzetekbe Bátaapátiban

Már jóval az utolsó túranapok előtt beszélgettünk arról, hogy melyik napba tudnánk beilleszteni legkönnyebben Rockenbauer Pál sírjának meglátogatását. Sajnos túra keretein belüli ez nem sikerült, de a befutó után egyből autóba pattantunk és felkerestük a Zengővárkony melletti szelídgesztenyést. Azt gondolom, hogy méltó lezárása volt ez a híres - természetjárást és Magyarország szépségeit széles körben bemutató és népszerűsítő - előd nevét viselő vándorlásnak.

Rockenbauer Pál sírja Zengővárkony mellett

Összefoglalva a Dél-dunántúli Kék élményeit és tapasztalatait, ismét csak hálát érzek azért, hogy a sors összehozott ezzel a négy emberrel. Örülök, hogy az OKT teljesítése után valamennyiünk egyértelmű szándéka volt továbbmenni, újabb és újabb élményeket közösen megélni. A kis szőrössel való kapcsolatom is vitathatatlanul fejlődött a vándorlás során, talán olyan szintre, ami már nem is fokozható. De ez nem is baj, a lényeg, hogy úton legyen az ember (és kutya), hogy időről időre magába szippanthassa ezt az életérzést, lelkileg feltöltődjön, és amikor visszagondol egy-egy pillanatra, vagy sztorira, széles mosoly üljön ki az arcára.

Találkozunk az Alföldi Kéktúrán és a Közép-dunántúli Piros ösvényein!