Akkoriban éppen egyedül éltem a Bisinger sétány mellett álló egyik társasház második emeleti lakásában. Emiatt, miután végre kinyitottam mindkét zárat a bejárati ajtón, Roxy az üres lakásba galoppozott be és vette birtokba új rezidenciáját.

– Babám, Isten hozott az új otthonodban! Érezd jól magad, de ne feledkezz meg róla, hogy próbaidőn vagy!

A próbaidőt persze egyáltalán nem gondoltam komolyan, sőt, eszem ágában sem volt kiengedni a kis szeretetgombócot a kezeim közül. Többek között azért sem, mert ő volt életem addigi legszebb születésnapi ajándéka. Ugyanis szörnyen sok évvel azelőtt, pontosan azon a napon jöttem a világra.

Elmondhatatlanul megindító pillanatok voltak ezek. Természetesen Boni, a négylábú társam is eszembe jutott, akitől nemrég kellett végleg elbúcsúznom, a gyerekkoromban elvesztett édesanyám is, és a néhány hónappal korábbi szakítás miatt sem túl örömteli napokat éltem meg, de ott volt előttem egy hús-vér, szőrös gyerek, aki egy pillanatig sem hagyta, hogy szomorkodjak. Csak bámultam az okos, tudálékos fejét, miközben benéz mindenhová, szagolgatja a bútorokat, a szőnyegeket.

– Kis Roxy, keresel valamit?

– Egy másik kutya szagát érzem. Ő hol van?

– Sajnos pár napja el kellett altatni, mert nagyon beteg lett. Tudod, róla beszéltem már a menhelyen.

– Igen, emlékszem. Sajnálom. Érzem, hogy mennyire fontos volt ő neked. Remélem, hogy egyszer én is ilyen közel kerülök a szívedhez.

– Erre nagyon nagy esélyt látok – válaszoltam, mert valóban így éreztem.

Közben próbáltam a gondolataimat a jelen felé terelni, úgy látszik eredményesen, mert azt érzékeltem, hogy az arcizmaim enyhén megfeszülnek. Halvány mosoly kíséretében megsimogattam a szőrös bukót, melynek hatására, erőteljes csóválás közepette hanyatt vetette magát újdonsült lakótársam. Megindította az erőszakmentes támadást, aminek már akkor sem tudtam ellenállni: finoman, de alaposan megvakargattam a meleg pocakot.   

Ünnep volt ez a nap mindkettőnk számára, hatalmas piros betűs ünnepnap. Egyfelől Roxy teljesen új életet kezdett egy új gazdival, új otthonban, másfelől, mivel a pontos születési dátumát nem tudom, eldöntöttem, hogy ettől kezdve közösen ünnepeljük a jeles eseményt.

Szőröske szemernyi kétséget sem hagyott afelől bennem, hogy ő mindent meg fog tenni a jókedvünk érdekében, és nem fogja hagyni az annyira értékes közös időnket unalomba fulladni. Pillanatok alatt betöltötte jelenlétével a lakást, futkározott, ugrabugrált, néha életveszélyes mutatványokkal hívta fel magára a figyelmet.

– Babám, vigyázz magadra, nem akarlak az első napon elveszíteni! – próbáltam megakadályozni, hogy akaratlanul is, de kárt tegyen magában.

– Ne félj, nem lesz semmi baj! Csak annyira örülök, hogy itt lehetek veled. Mostanában sok vidámságra nem volt okom.

– Hidd el, ez innentől így lesz. Bárhol, bárkivel, bármilyen körülmények között is voltál eddig, én igyekszem a lehető legjobb életet megadni neked. Ennek megfelelően ígérem, ahová csak lehet, – és ahová elsőre úgy tűnik, hogy nem, oda is – viszlek magammal.   

Úgy láttam, megbízik bennem, a veszély talán elhárult. A lelkesedése viszont kicsit sem csökkent, egyfolytában játékra buzdított, vagy éppen azt mutatta meg egyértelműen, hogy hol kell simogatni. Boldog volt, így én is jól éreztem magam. Éppen ezért mindent meg akartam tenni, hogy ez így is maradjon.

Elérkezett az este, gondoltam, a menhely külső kenneljének zord körülményei után maximális kényelemben részesítem éjszakára, ezért puha plédekkel terítettem le az egyik fotelt, és még egy kispárnát is odakészítettem.

– Parancsoljon kisasszony, alvóalkalmatossága elkészült.

– Köszönöm! Te hol fogsz aludni?

– Pár méterre tőled, a saját ágyamban.

– Hát, ha ezt akarod, akkor így lesz. Legalább a közelemben leszel.

Fel is ugrott rögtönzött új fészkébe, pörgött egy darabig, majd a legjobb pozíciót elfoglalva lehuppant. Elbúcsúztam tőle, aztán felmásztam a galériára, az ágyamba. Elég meredek lépcsőn lehetett megközelíteni, ezért gondoltam, hogy az éj leple alatt nem fog próbálkozni minimálisra csökkenteni a távolságot közöttünk.

Nem is volt semmi gond, de másnap reggel valami furcsa érzés kerített hatalmába. Napközben nem foglalkoztam különösebben vele, de aztán estére megint előjött valahonnan. Elgondolásom szerint – bár egyáltalán nem panaszkodott – talán kényelmetlen lehetett Roxynak a fotel előző éjszaka, emiatt átvittem az ágyneműjét a kisebb szobában lévő ágyra. Természetesen oda is elégedetten ugrott fel, és a lefekvés előtti szertartást követően békésen szenderült álomba, miközben én is elfoglaltam a helyem, most már egy kicsit távolabb tőle. Csak nem hagyott nyugodni még mindig valami, de lassan rájöttem, hogy mi a probléma. Napközben nagyon sok időt töltöttünk együtt, ismerkedtünk egymás szokásaival, igyekeztem felismerni, hogy mikor mire van szüksége, ezzel párhuzamosan pedig próbáltam a napi rutint kialakítani. És akkor leesett. Világossá vált számomra, hogy pontosan az ellenkezője történik, mint ahogy én azt elgondoltam. Nemcsak nappal, hanem éjszaka is szükségem van a közelségére, mert éjjel is szeretnék bizonyosságot szerezni, hogy újdonsült barátom ott van velem, és semmiben sem szenved hiányt. Kétséget kizáróan az életem része lett.