Őszintén bevallom, nem készültem fel a találkozásra. Nem tudtam magam felkészíteni, mert szinte elviselhetetlen gyász ült a lelkemen Boni elvesztése miatt. Akkor még nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy idegen kutyára olyan szeretettel tekintsek, mint egykori szőrös barátomra. Pedig néhány nappal korábban láttam már képeket a kis vadóc szeretetgombócról. Ezek egyikén sem állt négy lábbal a földön, inkább próbált fel-felugrálva minél közelebb férkőzni gondozójához. Voltaképpen ez a viselkedés nyújtott gyertyalángnyi reményt az esetleges közös jövőnket illetően. A lelkem mélyén éreztem, hogy erre van szükségem. Hogy egy árva, szőrös angyal – ellenvetést nem tűrően – kíméletlen offenzívába kezdjen a szívem meghódítása érdekében. Csakis ezért engedtem munkatársaim unszolásának, hogy kilátogassunk a menhelyre. Ők tisztában voltak vele, hogy ennek rövidesen be kell követ-keznie, nehogy a bizonytalanságom hatására meggondoljam magam. Hamarosan ki is jelölték a napot és az órát, és amikor elérkezett az idő, jószerével betuszkoltak az autóba.

Azelőtt sosem jártam a menhelyen, így váratlanul ért, hogy pár perces utazást követően már a hatalmas vas-kapuval „nézünk farkasszemet”. Szerencsére nem nekem kellett lenyomnom a kilincset, és kizárólag csapongó érzelmeim társaságában belépnem a számomra ismeretlen világba. Kollégáim közrefogtak, majd amint becsu-kódott a kapu mögöttünk, el is indultunk a külső kennelek irányába. Még el sem értünk az épület sarkáig, máris szívszorító nyüsszögésre lettünk figyelmesek. Azonnal megtorpantam, és a könnyeimmel küszködve közöltem a többiekkel, hogy én inkább visszamegyek az utcára és ott megvárom őket. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok továbbmenni. Szerencsére, ebben a döntő pillanatban nem engedtek a huszonegyből, kedvesen emlékeztettek arra, hogy konkrét oka van a látogatásunknak, és már csak néhány méter választ el tőle. Iszonyatosan nehéz másodperceket éltem át, de aztán valahogy sikerült leküzdenem a torkomat szorongató méretes gombócot.

Összeszedtem magam, majd pár lépést megtéve máris egy viszonylag nagy termetű négylábú, rácsok között kidugott nedves orrával találtam szemben magam. Hosszú-hosszú pillanatokig csak álltam lemerevedve, és bámultam az árva szőrmókot. Közben azonban megváltozott valami bennem, már nem a kijáratot fürkészte a tekintetem, inkább a kíváncsiság kerekedett felül bennem. Valószínűleg az első lakó látványából merítettem erőt ahhoz, hogy képes legyek továbbmenni. Végül megtettem. Ami ezután következett, azt sosem fogom elfelejteni, a jelenet minden pillanata örökre belém égett. A nyolcadik vagy kilencedik kennelhez érve annyi időm sem maradt, hogy rápillantsak a lakói rácsra függesztett névtáblájára, ugyanis a képekről egyértelműen beazonosítható, piros lakkműbőr kabátba öltöztetett vadóc már szinte repült felém. Miután másik két lakótársát félrelökte, úgy ugrott fel a rácsos ajtóra, hogy a hátsó lábai is legalább egy méterre helyezkedtek el a földtől, a nyelve pedig lehetetlent nem ismerve próbálta elérni a kezem.

– Igen, én vagyok! Értem jöttél! Tudom, hogy értem jöttél! – kezdte az ismerkedést Roxy.

– Semmi szükség a nevemet keresni, egészen biztos vagyok benne, hogy értem jöttél!

Egy árva hang sem tudta elhagyni a számat, csak álltam döbbenten, aztán már mosolyogva, és kezdett elhatalmasodni bennem egy érzés: nekem tényleg kell ez az őrült bohóc!

– Gyere közelebb, hadd érjek hozzád, hadd érezzem a kezed szagát! – folytatta a kis szőrös energiabomba.

Elképedve vettem tudomásul, hogy néhány másodperc alatt levett a lábamról az apró szeretetgombóc. Egyszerűen nem volt más választásom, mint közelebb húzódni a rácshoz, és odanyújtani a kezem.

– Igen, tényleg te vagy az, nem húzod el a kezed, pedig összevissza nyálazom.

És valóban pillanatok alatt nedves lett az egész kézfejem, ezzel együtt néhány könnycsepp is megjelent a szemem sarkában.

– Miért sírsz? A lehető legjobb dolog történik mindkettőnkkel.

– Gyászolok, kis Roxy, téged látva eszembe jutott a pár napja meghalt kutyusom.

– Sajnálom, megértem, hogy szomorú vagy. De én tudok segíteni abban, hogy a szomorúság elhagyja a szívedet.

– Köszönöm, ez jól hangzik, én viszont mindig emlékezni szeretnék Bonira, mert nagyon közel állt hozzám.

– Rendben van, ezt tiszteletben tartom, de emellett boldoggá is tudlak tenni.

– Hogyan?

– Úgy, hogy mérhetetlen szeretet lakozik a lelkemben, neked is jut belőle bőven.

– És miért tennéd ezt? Milyen érdeked fűződik hozzá?

– Csak úgy, mindenféle érdek nélkül. Mert kutya vagyok, egy hihetetlenül önzetlen szerzet, és mert biztos vagyok       benne, hogy így mindketten elégedettek lennénk.

– Nagyon meggyőző vagy, hiszek neked.

– Igen, tudom. Neked pedig tudnod kell, hogy ha magadhoz veszel, sosem foglak átverni, életem végéig hűséges       leszek hozzád.

– Ez csodálatosan hangzik, szinte mesébe illő.

– Igen, egyetértek. Gondolj csak bele, már az is mesébe illő, hogy mi találkoztunk. Bátran ígérem neked, hogy a         közös jövőnk is varázslatos lesz.

– Én viszont ember vagyok, tele félelemmel, kétséggel és bizonytalansággal, nem tudok neked boldog életet               ígérni.

– Semmi baj, én így is szívesen lennék a társad. Megérteném a bánatodat, a kételyeidet, tudomásul venném, ha       haragudnál bárkire, akár rám is valamiért, azt is elfogadnám, ha néha egyedül szeretnél maradni. Szívesen             várnék rád, és határtalan örömmel fogadnám a viszontlátást, történjen az pár perc, vagy akár több nap után.

– Elképesztő vagy, és az is elképesztő, hogy hosszú hónapok óta rácsok mögött élve ilyen pozitívan látod a világot.

– Bár a testemet teljes egészében szőr borítja, a szívemet nem. Az ott őrzött apró láng pedig bármelyik pillanatban képes hatalmas tüzet szítani. Főleg, ha van rá okom. Te pedig nagyon jó ok vagy erre. Melletted életem végéig       lángolnék.

– Valóban érted jöttem, most már egészen biztos vagyok benne. Abban is biztos vagyok, hogy szükségem van rád, pedig ezelőtt néhány perccel még azt gondoltam, hogy nekem kell megmentenem téged.

– Akkor most már leszállhatok a rácsról? Kicsit zsibbadnak a lábaim.

– Hát persze, te kedves őrült.

– Megígéred, hogy nemsokára veled hagyom el végleg ezt a helyet?

– Igen, megígérem.

– Azt is megígéred, hogy vigyázni fogsz rám? Persze csakis a te érdekedben.

– Igen, ezt is megígérem.

– Köszönöm! Akkor gyorsan menj előre az irodába és szólj a lányoknak, hogy kellek neked. Természetesen                örökbe.

– Már indulok is, csak még egy gyors simi, így a rácsok között benyúlva.

– Na jó, ez még belefér, de aztán nyomás előre! Én itt várok rád.

A bizonytalanság apró jelét sem észleltem magamon, miközben elindultam a bejárathoz közeli épület felé. A kis szőrös angyal néhány perc leforgása alatt bevitte az érzelmi tusét, esélyem sem volt az ellenállásra. Izgatottság lett úrrá rajtam, miközben benyitottam az irodába, a szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból, miközben feltettem a mindent eldöntő kérdést:

– Roxyt, a kilences kennel lakóját nem foglalta még le senki, ugye?

Éveknek tűnt az a pár másodperc, amíg a menhelyi dolgozó utánanézett a nyilvántartásban, de aztán mosolyogva közölte, hogy nem, örökbe fogadható a kis árva gézengúz. Megint megjelentek a könnycseppek a szemem sarkában, ezek azonban már az öröm könnyei voltak. Ismeretlenül a bizalmába fogadott egy apró lélek, amivel örökre megváltoztatta az életemet.