Tavaly kaptam egy könyvet, melynek a címe: Grosser Wander-Atlas Österreich. Több mint száz túraajánlatot tartalmaz szerte Ausztriában, a könnyed kirándulásoktól a több ezer méter magas hegyek meghódításáig. Gyorsan el is határoztam, hogy először a Bécshez közeli helyeket látogatjuk meg, majd szépen lassan tágítva a kört, egyre távolabbi és nagyobb kihívásokat jelentő célokat állítunk magunk elé. Majdnem egy évnek kellett eltelnie az első, szám szerint 6. számú kirándulás megvalósításához, de szerencsére bőven volt "dolgunk" Magyarországon, illetve kerekezésből sem szenvedtünk hiányt.

A kalauz nagyon jó, képekkel tarkított útleírásokat tartalmaz, minden fontos információt (pl.: szintemelkedések, süllyedések, menetidő, veszélyességi szintek) megemlít, emellett a könyv hátsó pár oldalán nagyobb térképen is segít elhelyezni a választott úti célt. Ahogy már említettem, a 6. számú kirándulást választottam ki, melynek célja a Myrafalle és az Almesbrunnberg. Az útvonaltervező szerint 64 km Bécstől és egy óra alatt megközelíthető a kiindulópont. Ez valóban így van, kb. egy óra autópálya használat és sétakocsikázás után megérkeztünk Muggendorfba, a Myrafalle vízesés parkolójába. A parkoló nagyon jól kitáblázott, szinte eltéveszthetetlen, hely is akadt bőven, és nem utolsó sorban ingyenes. Pár méter séta után már elő is tűnik a bejárat a jegypénztárral és egyéb kiszolgáló helyiségekkel. Rengeteg fajta ajándék vásárolható, gyorsan be is szereztem az elmaradhatatlan hűtőmágnest, Sanyi barátom vándorbotjára egy felszegezhető havasi gyopárt, és persze a belépőket. 

Roxy finoman tapossa a combomat, vigyáz, hogy ne nehezkedjen a pár nappal korábban megroppant térdemre :-). Később rájöttem, hogy okos gondolat volt feltennem a térdrögzítőt, sokat segített a terepen. Az első fahidak egyike a lezúduló víz és hatalmas sziklák között:

Haladunk egyre feljebb, hidakon, sziklákon és kőlépcsőkön keresztül:

A kisasszony élvezi a dolgot:

Egy kis pózolás:

A természet szépsége:

Felértünk a vízesések kiindulópontjához, itt nyugodtabb a patak:

Tíz percnyi séta után választás elé állított bennünket a túrakalauz, illetve a pénztárban kapott prospektus: a rövidebb úton - a Hausstein csúcsának érintésével - visszaindulunk a parkolóhoz, vagy megyünk tovább a túraleírás szerint. Természetesen a továbbot választottuk, a műutat keresztezve hamarosan turistaút jelző táblát pillantottunk meg, mely a következő látnivaló, a Steinwand-klamm megközelítésére a kék jelzést ajánlotta. Úgy éreztem, a szín kötelez. Nem is csalódtam, gyönyörű úton vágtunk át egy hegyen így levágva kicsit az aszfaltos út nagyobb kanyarját. Egyébként az útjelző táblák végig nagy segítségünkre voltak, és ami nagyon fontos: pontos információkat tartalmaznak. Roxy mindig jól érzi magát a kéken:

A képen még nem látszik, de a következő pár száz méter meglehetősen igénybe vette testünket és lelkünket egyaránt, a szintemelkedés talán itt volt a legnagyobb. Az útjelző táblánál találkoztunk egy párral, akik szintén ezt az utat választották, de úgy látszik, nagyon nekiiramodtunk, mert visszatekintve sehol sem láttuk őket. Ennek örömére - és mert meg is éheztünk - elfogyasztottuk ebédünket. Az osztrák-magyar szendvics kompozíciót mindenkinek ajánlom, felejthetetlen ízélményt nyújtott:

Majszolás közben arra lettem figyelmes, hogy a hátizsákom engedve a fizika törvényeinek egyszer csak elkezd lefelé gurulni. A szintemelkedést figyelembe véve elég nagyot zuhanhatott volna, de a szerencsének köszönhetően nem kellett visszamennem érte az útjelző tábláig, egy - azóta barátomnak fogadott fa - megállította. Őzátvonulás és a pár megérkezésének örömére továbbindultunk. Tele hassal nehéz lett volna az emelkedőket legyűrni, de pár kanyar után felértünk a tetőre, az út lankásan lefelé vezetett tovább. Megint elhagytuk újdonsült útitársainkat, majd néha az aszfalton, néha párhuzamosan vele haladtunk, aztán egy települést véltünk felfedezni, így rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak. Roxy kicsit unatkozott:

Egy éppen zárva tartó fogadó mellett elhaladva az útjelző tábla a sárga jelzésen haladva 15 perces sétát ígért következő úti célunkig. Hittünk neki, bár pár méter múlva erőteljesen lejteni kezdett az apró köves út, így óvatosan kellett haladnunk. Eleredt az eső... Csúszkálások, kanyarok és két ház udvarának érintése után végre leértünk a szurdok bejáratához. Itt a nagyon kedves mindenes úriember közölte, hogy kávét nem tud adni, de szemben a fogadó a fekete leves mellett más ínyencségekkel is szolgál. Beültünk hát az ajánlott étterembe és nem csalódtunk, sőt! Roxyval várjuk az almafröccsöt, kávét és túrós rétest:

Az említett italok, illetve étek mindegyike nagyon finom volt, viszont az időjárás nem akart a kedvünkben járni. Rendesen beszürkült a környék és az eső sem akart továbbállni:

Aztán tizenöt perc sem nagyon telt el, és csodák csodájára kezdett kivilágosodni, sőt még napsütést is felfedezni véltem... Gyors fizetés után elindultunk, hogy felfedezzük a Steinwand-klamm nevű természeti csodát:

A lépcsők és hidak csúsztak, de az időjárás kegyelmezett nekünk egyelőre. Az esőnek köszönhetően viszont miénk volt az egész szurdok, ami nagy szó, mert nem éppen rövid átjárót csodálhattunk meg. Természetesen itt is erőteljesen felfelé kellett kapaszkodnunk de a látvány magáért beszélt. Egy természetes zuhany:

Az út szinte 180 fokkal visszafordult és még erőteljesebben emelkedett. Itt már szinte csak lépcsőkön kellett haladnunk, amíg elértük a szurdok legmagasabb pontját, a Türkenloch-ot. Állítólag a középkorban a környékbeliek ide menekültek a törökök elől:

Ahogy kiértünk a barlangból az eső megint eleredt, ráadásul a sziklatetőn erőteljesen fújt a szél is. Ennek ellenére érdemes volt fényképezni:

Visszatekintve felfedezhetjük a szurdok kiindulópontját a gyönyörű panorámában:

Az eső és a szél nem kímélt bennünket, ezért gyorsan le akartunk érni valamilyen védettebb helyre. Továbbra is a kék jelzésen haladva aránylag hamar elértük a korábban említett zárva tartó vendéglőt, így ahelyett, hogy kicsit megmelegedhettünk volna, a nyitott teraszán fogyasztottuk el uzsonnánkat. Csak a nagy fák szolgáltak védelmünkre, de energiát gyűjtve elhatároztuk, hogy nekiiramodunk a hajrának, és a sárga jelzésen haladva leereszkedünk addig a kereszteződésig, ahol még délelőtt rátértünk a kék jelzésre. Az eső ennél jobban nem eshetett volna, a szél ennél jobban nem fújhatott volna... A vizes ruhánkat ránk tapasztó ellenszélben több száz méteren keresztül mezőn haladtunk, így esélyünk sem volt a fák által nyújtott védelemre. Rájöttünk, hogy később sem, mivel úgy szakadt az eső, hogy azt már a fák lombjai sem tudták megszűrni. Útközben érdekes jelenségre bukkantunk: valaki az út közepén hagyott egy fürdőkádat. Szó se róla, már bokáig ért benne a víz :-):

Már Roxy sem örült nagyon a túrának, szegényke az esőkabátjában sem kapott nagyobb védelmet, mint mi. Itt már nem volt mit tenni, csak menni előre, fogyasztani a távolságot. Szerencsére a humort egyikünkből sem tudta kiűzni az időjárás, így több éles jobb- és balkanyar után elértük az aszfaltos utat, ahonnan már tényleg csak pár száz méterre volt a kereszteződés. Az út szélén felfedeztem egy nyitott tárolót, ami azért elég nagy volt ahhoz, hogy az eső elől bemenekülhessenek a többiek a teteje alá. Én továbbindultam az autóig. A sarkon befordultam balra, tettem néhány lépést, majd egy pár másodperccel korábban elhaladó autó hirtelen megállt és elkezdett tolatni. Gondoltam, itt a vége, biztos kidőlt egy fa, kiáradt a patak, nem lehet továbbmenni... Másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy miattam tolat vissza. És valóban, amikor mellém ért, egy helyi úriember mosolyogva kérdezte, hogy hová megyek. Elmondtam neki, majd gyorsan beugrottam csurom vizesen a hátsó ülésre a csurom vizes hátizsákommal együtt. Nem volt mérges, sőt! Elvitt a parkolóig, közvetlenül az autóm mellett állt meg, majd jó utat kívánt. Számításaim szerint legalább másfél km gyaloglástól mentett meg, amiért ismeretlenül is örökké hálás leszek neki. Elindultunk hazafelé, a szakadó esőn keresztül is gyönyörködtünk a tájban, és már a 8. számú túrán gondolkodtunk, mivel az is közel van Bécshez és vadregényes tájon vezet keresztül...

Természetesen hamarosan folytatódnak a kalandok, de egy kis technikai akadály (költözés) hátráltatja az élmények közreadását. A kép jól ábrázolja, hogy mennyire megerőltető, kedvet lelombozó és motivációt romboló tud lenni egy ilyen dolog:

Úgy gondoltam, most már itt az ideje, hogy ne csak bringatúrás élményeket osszak meg, hanem gyalogos természetjárásainkból is adjak egy kis ízelítőt. Már Roxy örökbefogadása előtt is szerveztünk egy- és többnapos túrákat, főleg a Bakony hegyei közé, viszont a kalandok megélése a csapat és négylábú társam számára is teljesebb, ha együtt veszünk részt bennük.

2013 júniusában második túránkat szerveztük a Bakonyba, Vinyéről indulva Bodajkra, illetve Csókakőre szerettünk volna eljutni három nap alatt. Az első nap reggelén Roxyval együtt heten szálltunk fel a vonatra Győrben, hogy kb. egy óra zötykölődés után leszálljunk Vinyén, a Bakony egyik közkedvelt turistaközpontjában, ahonnan minden irányba indulnak ösvények és rengeteg látnivalót kínál a természet. A bringás- és gyalogtúrás társaság tagjai nem ugyanazok, bár vannak átfedések. Bemutatás egy kicsit később...

Leszállás után mindenki elfogyasztotta első szendvicseit reggeli gyanánt, majd a többiek olyan gyorsan vették fel hátizsákjaikat és indultak el, hogy mire felocsúdtam, már árkon nem, de jó néhány bokron túl jártak. A kalandok már itt elkezdődtek... Gyorsan fel akartam venni három napi felszereléssel teletömött hátizsákomat, de a mozdulat olyan rosszul sikerült, hogy a - pár évvel korábban foci közben sérülést szenvedett - térdembe nyilalló fájdalom után a földre estem. Kiabáltam én, de hiába, a többiek nem hallották meg segélykérésemet. Első gondolatom az volt, hogy én meg is jöttem a túráról, de a következő pillanatban eszembe jutott a zsákomban megtalálható csodaszer. Valahogy felkapaszkodtam és belehúztam a türelmetlenül előrángatott házi szilvapálinkába, ami egyrészt érzéstelenítőként hatott, másrészt olyan szinten motivált a folytatásra (kezdésre), hogy másodperceken belül felkaptam a hátizsákot és kutyusommal utolértük a többieket. Természetesen hű társam mindvégig mellettem maradt és féltő tekintettel figyelte attrakciómat. A pálinka jótékony hatásának megőrzése érdekében jó párszor kortyoltam, de persze a többieknek is jutott belőle. A kezelést olyan jól végeztem, hogy első állomásunk, Csesznek előtt már volt néhány drazsé a számban, azaz egy cseppet bevicceztem. Ettől függetlenül Cseszneken, a vár alatti büfében jól esett a sör. Szerencsére a falu elejétől odáig jócskán emelkedik az út, így a "gyógyszer" nagy része veríték formájában távozott a szervezetemből.

Akkor most megejteném a bemutatást. Jobbról balra haladva karéjban: Krisztián, Peti, Ádám, a háttérben Roxy, aki éppen minimum húsz deka parízert kap a kocsmáros nénitől, Sanyi, Misi (bringás csapattag is) és Szoszó, e sorok elkövetője. Rövid felfrissülés után továbbindultunk, mivel még az út nagyobbik része előttünk állt. A következő pár kilométerről mondatnám, hogy a legszebb rész, de hála a természetnek, ezen a vidéken sűrűn kényeztetésben van részünk szépség szempontjából. Talán egy órányi könnyű séta után a jelzés beinvitált bennünket az Ördög-árokba, ahol minden egyes méter megtétele után egyre jobban tátja a száját az ember. A kezdetben lankás patakmeder egyre jobban válik szurdokká, egyre jobban terel be a víz mellé a természet. Jókora kanyar után elértük az Ördög-gát előtti kiszélesedett területet, ahol több tűzrakóhely nyomait is fel lehet fedezni. Egyébként is ide terveztük az ebédünk elfogyasztását, ezért tűzfelelősünk, Sanyi megkezdte az előkészületeket a szalonna- és egyéb finomságok megsütéséhez.

Sanyi a képen pont nincs rajta, mert tűzifa gyűjtés közben arra is volt gondja, hogy fényképeket készítsen. A finom ebéd elfogyasztása után az aznapi célunk eléréséhez meg kellett küzdenünk az Ördög-gáttal.

A természet alkotta úttorlaszon éppen Sanyi tornássza át magát a telepített létra és sodronykorlát segítségével. A vadregényes tájat néhány km aszfalt váltotta fel, amíg Dudaron, következő állomásunkon, következő sörünket el nem fogyasztottuk. Mindenképpen pótolnunk kellett a folyadékveszteséget, mert a hőmérséklet már 30 fok fölé kúszott. Újabb aszfalttaposás után hamarosan Bakonynánán, a volt malom (ma vendégház) épülete mellett elhaladva ráléptünk az általam Magyarország túrasztrádájának nevezett kék jelzésre. Akkor még nem tudatosan az Országos Kéktúra vonalát követtük, de így is hosszú másodpercekig meghatódottság lett rajtam úrrá. Azóta is mindig ez történik, ha rálépek a Kékre :-) Rövid 2.5 km-en át, a Gaja-patakot követve elértük a Római fürdőnek nevezett másik aznapi természeti csodát. Továbbfolytatva utunkat a kék jelzésen, nagyjából egy óra múlva elértük volna aznapi úti célunkat, Jásdot, mi azonban a szurdok meredek falain fel- és lemászva (néhol leesve) haladtunk tovább.

Nagyon féltettem Roxyt, de a többiek meggyőztek, hogy sokkal ügyesebb nálunk, könnyebben megoldja a helyzeteket, mint mi. Valóban így volt, pillanatok alatt a szikla tetején volt, néhány másodperc múlva pedig már lentről figyelt bennünket. Ezen az akadályon is túljutottunk, azonban azt hozzá kell tennem, hogy nem szenvedés volt, mert a látvány lenyűgöző és kárpótol minden erőfeszítésért. Nem úgy, mint a következő szakasz, egy kanyargós, köves út, amiről azt gondoltam, hogy sohasem lesz vége, sohasem érünk be Jásdra.

Már jóval túl voltunk a 35. km-en, amikor végre településre utaló jeleket fedeztünk fel, a fák lombjai között háztetők villantak elő. Természetesen a Jásd Vendégház a falu másik végén helyezkedik el, így még egy kicsit aszfalton is feszegettük a határainkat. A szállás azonban mindenért kárpótolt, Misivel és Roxyval egy apartmanban helyezkedtünk el, a többiek pedig a vadregényes kert végében állították fel sátraikat. Krisztiánnak itt véget ért a túra, sajnos más elfoglaltság miatt haza kellett mennie. Egy kis adalék, amit azt hiszem, ma már csak hasonló túrákon tapasztal meg az ember: szállásadónkkal sem este, sem másnap reggel nem találkoztunk, a részleteket telefonon egyeztettük, a kulcsot a megbeszélt helyről vettük ki, majd a megbeszélt helyre tettük vissza, a szállás díját pedig szintén az egyeztetett "rejtekhelyre" tettük be. Azt hiszem, ezt nevezik bizalomnak...

Mondhatnám, hogy kakasszó ébresztett bennünket, de sajnos csak a megszokott telefonos ébresztőhang figyelmeztetett arra, hogy ideje nekiállni a pakolásnak. Készülődés közben láttam, hogy a gazda valószínűleg a piacra készül, mert egy uborkákkal teletömött kisbusz állt az udvaron. Annyi ideje azért még volt, hogy a finom reggelit tálalja nekünk. Az aznapi távot rövidre terveztük, mert szerettük volna Maribort minél jobban megismerni, ennek érdekében pedig a szállást gyorsan elfoglalni. Persze azért az útközbeni sör(ök)ről sem mondtunk le... Annál is inkább, mivel a domborzati viszonyok erre a napra is tartogattak "ínyencségeket" számunkra.

Felszerelés és búcsúzkodás után az előző napi büfé-bolt kombináció faluja felé indultunk, de az eltévedésünk kiindulópontja előtt éles balkanyart vettünk. Itt egyből kaptunk egy elnyújtott, alattomos emelkedőt ajándékba. Leküzdve a bemelegítő szakaszt, pár km-en keresztül az autópályával párhuzamosan haladtunk, illetve néhányszor kereszteztük azt. Úgy látszik, kezdett összeszokni a társaság, mert egy lassabb résznél szinte egyszerre közöltük egymással, hogy a következő lehetőségnél pihenünk egy kicsit és szomjunkat is oltjuk az aranysárga nedűvel. Néhány km-t haladva egy települést jelző táblát pillantottunk meg, de ezzel együtt megint megfogalmazódott bennem - és itt a finomított változatot adom közre - egy (költői) kérdés: tízből kilencszer miért egy aljas emelkedő leküzdésével kell megközelíteni az életmentő kocsmát??? Teljesítőképességünk határán feltűnt az áhított intézmény, melynek teraszára szinte úgy estünk be. A jutalom azonban nem váratott magára: gyorsan megkaptuk a négy korsó Lasko sört, mellé pedig kellemes '80-as évekbeli dallamos rock zenét hallgathattunk a rádióból. Nehéz volt felállni, de Roxy nem igazán sörivó (bezzeg a gazdája...), inkább a környék felfedezésére vágyott. Egy gyors séta közben pisi formájában kisajátított pár négyzetméternyi füves területet, nekem pedig a közben felfedezett gyönyörű panoráma jutott. Egyikünk sem vágyott vissza a nyeregbe, de végül győzött az akarat és a kíváncsiság, Maribor vár bennünket! 

A következő résztáv egy nem túl veszélyes hullámvasútra emlékeztetett, nagy részén lendületből le lehetett küzdeni az emelkedőket. Az igazi meglepetés ezután következett. Éppen az akkor nem túl messze futó autópálya egyre sűrűsödő forgalmát figyeltem, amikor navigátorunk, Szivar egy kereszteződésnél megállította a csapatot. Közölte, hogy mehetünk egyenesen és balra is, de az előbbi irányt választva még 14 km-t kell megtennünk a célig, balra kanyarodva pedig csak nem egészen 5 km-t. DE!!! A közel 5 km majdnem fele minimum 10 %-os emelkedő. Persze a rövidebb távot választottuk. Biztos vagyok benne, hogy az egész túra legnehezebb szakasza volt ez a 2.5 km. Sajnos Roxyt a forgalom miatt nem engedhettem ki, aminek egyikünk sem örült. Patakokban folyt rólam a veríték, miközben toltam felfelé a szerelvényt. Az egészre az tette fel a koronát, hogy nem voltak rövid lankásabb szakaszok, ne adj' Isten pár vízszintes méter sem, végig erőteljesen emelkedett az út. Mint már sokszor korábban, azt a technikát alkalmaztam, hogy egyszerre csak az egyik árnyékos résztől a következőig akartam eljutni, nem néztem annál tovább. Mondanom sem kell, sok nem volt... Egy belógó faág jobbról, egy belógó faág balról, egy jobbkanyar, egy balkanyar, az út még mindig emelkedik. Megállni nem szabad, mert újból nem lesz erőm elindulni! A csapat egyik fele a bringán maradva már jóval látótávolságon kívül volt, mi pedig Stipivel rendíthetetlenül tapostuk az aszfaltot. Az ő bicajának középső agyában már szinte indulás óta kattogott valami, ezért nem akarta erőltetni a tekerést. Nem tudtuk felmérni, mennyi van hátra a domb (hegy) tetejéig, csak az adott támpontot, hogy a soron következő kanyar után már aránylag vízszintesnek látszott az út. Felértünk! Tényleg nem emelkedett tovább! A csapat ismét együtt volt:

Nem mindenki mosolyog... De, ami a legfontosabb, a látóhatáron feltűnt Maribor:

Roxyval ketten nem takartuk el a panorámát :-)

Nem sokat teketóriáztunk, áhított célunk már tényleg nagyon közel volt. Kb. 3 perc alatt akkora távot gurultunk, mint amilyen hosszú az emelkedő volt, így elértük túránk névadó folyóját, a Drávát. Nem sokkal később átléptünk Maribor közigazgatási határán, azaz elmentünk a település nevét jelző tábla mellett. Kellően meghatódtunk, és gyors döntést hozva kerestünk egy italfogyasztásra alkalmas épületet. Találtunk is egyet:

Nem értem hogyan, de Roxynak jobban megártott az emelkedő, mint nekem. Kicsit felfrissítettem az izmait és roszogó izületeit. Itt is nagyon jól esett a sör, és már nyugodtabbak is voltunk, mivel célba értünk. Azért még nem egészen... Szőrös csapattagunk is felélénkült a masszázstól:

Lassan átgurulva a belvároson megkerestük az Anna House nevű apartmant, aznapi szállásunkat. Egy szép régi ház kapubejárója mellett a falon tábla jelezte, hogy jó helyen járunk. Már majdnem lepakoltam a táskákat, szétszedtem a szerelvényt, amikor szóltak a többiek, hogy nem ebben a házban töltjük az éjszakát, hanem ott, ahová a mosolygós úriember visz bennünket. Ő robogóra pattant és már gázt is adott. Kacskaringós kerékpárutakon követtük, ahogy bírtuk. Miközben egy jelzőlámpánál álltunk, arra gondoltam: na, megint ráfaragtunk, majd kivezet bennünket jó messze a belvárosból. Ellenkezőleg, egy méterrel sem távolodtunk el a központtól, csak a délkeleti oldalra, közvetlenül a Dráva mellé mentünk át. Miután biztonságba helyeztük az aránylag új építésű társasház pincéjében a bicikliket és az utánfutót, szállásadónk felvezetett bennünket az egyik lakásba, mely tökéletesen kielégítette az igényeinket. Kellemes meglepetés volt. Gyors felfrissülés után a csapat teljes létszámban városnézésre indult:

Sétáltunk, nézelődtünk, és persze fényképezkedtünk is:

A városnézés után beültünk egy hangulatos szerb kisvendéglőbe, mivel a két évvel korábbi túránk utolsó  - Szerbiában töltött - napjaiban nagyon megkedveltük a helyi ételeket, különösen a pljeskavicát. Természetesen a sör szlovén volt, le is gurítottunk pár korsóval. Úgy érzem, mindenki jól választott, elégedettség tükröződött az arcokról. Focirajongók lévén elhatároztuk, hogy megnézzük az Európa Bajnokság egyik elődöntőjét, de már vagy a szállásunkon (aminek korai alvás lett volna a vége), vagy a szálláshoz közeli vendéglátóhelyen. Roxy a focimeccset sem élvezte volna, ezért visszasétáltam vele a lakásba, közben pedig igyekeztem elvárásainknak megfelelő helyet találni. Séta közben sikerült egy teraszt felfedeznem, mégpedig nagy méretű tv-vel felszerelve, és szerény szlovén nyelvtudásommal azt is kitaláltam, hogy direkt a focirajongókat várják este kilenc órára. Egyébként a hely kétszáz méterre volt a szállásunktól, így a többiek is helyeselték választásomat. A szállás felé orientálódásra a szép, de érdekes és kicsit félelmetes felhők is ösztönöztek bennünket, még úgyis, hogy hihetetlen méretű és fantasztikus ízélményt nyújtó fagyira tudtunk szert tenni az egyik szűk belvárosi utcában található fagylaltozóban:

Emlékeim szerint a meccs felejthető volt, az eső is eleredt, mi Misivel úgy döntöttünk, hogy a második félidőt már a szálláson nézzük meg. 

Mindent összevetve a harmadik nap sem hazudtolta meg magát, nagyon sok élményben volt részünk, küzdöttünk is, de élveztük is a napot, Misi szavaival élve: "gyerekek, ezért jöttünk, nem?"

Kutyás túráink tulajdonképpen egy nagyon szomorú eseményre alapozódnak. Előző kutyusunk, Boni 2013 januárjában hirtelen nagyon beteg lett, aztán az állapota olyan súlyossá vált, hogy fájó szívvel, de az elaltatás mellett kellett döntenünk. Abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy nem akarok még egy ilyet átélni, viszont az állatorvos adott egy tanácsot: a következő napon ne, de aztán hamarosan látogassak ki az állatmenhelyre és fogadjak örökbe egy másik négylábút. Magamban egyértelműen elutasítottam a gondolatot, de az a néhány mondat csak nem hagyott nyugodni, ott motoszkált valahol a fejemben. Pár nap múlva a Győri Állatmenhely honlapján megkerestem az örökbe fogadható kutyusokat, és azt hiszem, már akkor meghoztam a döntést... Másnap elmeséltem kollégáimnak, hogy a képek alapján találtam egy izgő-mozgó, életvidám kis szőröst, aki minden tekintetben megfelelne nekem. Munkatársaim azonnal mondták, hogy menjünk ki együtt a menhelyre és nézzük meg a "jelöltet". Úgy emlékszem, ez másnap délután meg is történt. Beléptünk a kapun, megtettünk pár métert a külső kennelekig, és én megtorpantam, amint az első lakót megpillantottam. Nagyon nehéz másodperceket éltem át, de a többiek átsegítettek ezeken a pillanatokon, így láthattam meg az azóta is felejthetetlen jelenetet: kb. a nyolcadik vagy kilencedik kennelhez érve egy aránylag kis termetű vadóc a másik két lakótársát félrelökve úgy ugrott fel a rácsos ajtóra, hogy a hátsó lábai is legalább egy méterre voltak a földtől, a nyelve pedig lehetetlent nem ismerve próbálta elérni a kezem. Azt hiszem, mindenki kitalálta, hogy ő Roxy volt.

Így kezdődött a közös életünk. Pár hét múlva döbbentem csak rá, hogy nagyon naiv voltam, amikor azt gondoltam, hogy én választottam őt. Igazából a kis szőrös makimajom meglátott, és pillanatok alatt eldöntötte, hogy megszerez magának. Ellenállhatatlan kis haramia, ezért elhatároztam, hogy annyi időt töltök vele, amennyit csak tudok, ezért a bringás- és gyalogtúrázós társak beleegyezésével Roxy 2013 tavasza óta kivétel nélkül minden túrára elkísér bennünket. A döntésemet (egyiket sem...) azóta sem bántam meg, négylábú társam minden pillanatban mosolyt csal az arcomra, pedig sokszor feszegeti a határait :-)

Roxy a "próbaidő" alatt:

Roxy a sokadik túráján, mint hivatásos túravezető:

A reggeli a Julianna Panzióban valóban finom volt. Mielőtt és miután elfogyasztottuk, megtörtént a túra alatti első reggeli összepakolás, csomag lecipelés és felrögzítés a bringákra. Szerencsénk volt, nem volt túl meleg és még több tiszta ruha volt a pakkban, mint a szennyes. Több nap után elég nehéz ezt a bringás táskában kilogisztikázni, elhiheti mindenki... Szállásadónk, miután megtudta, hogy Szlovénia felé vesszük az irányt, kedvesen elmosolyodott és minden különösebb negatív felhang nélkül közölte, hogy nagyon hamar emelkedők következnek. Természetesen igaza volt... Még életemben nem láttam 10 %-osnál nagyobb emelkedőt jelző táblát, itt szerény 13 %-ot mutatott a figyelmeztetés. Azonnal kikeltem magamból, hogy ez szabálytalan, a 10 % a maximum! Nem az...

Nem kínos tolni. Mármint a biciklit, főleg utánfutóval összekötve. Meg is tettem, mivel a korábbi túrákon tapasztaltam, hogy legalább olyan gyorsan tudok így haladni emelkedőn, mintha nyeregben maradnék. A combjaim is kevésbé görcsölnek be. Roxy ki a "hintóból", felsőtest majd' 90 fokban előrehajol, és nyomás! Kemény 5-6 km/h körüli sebességgel száguldottam felfelé. Mentségemre szolgáljon, hogy a pedált taposva sem sokkal előztek meg a többiek.

Természetesen az album kedvéért mindannyian mosolygunk, Roxy még puszikat is osztogat, de a lényeg, hogy beléptünk túránk harmadik országába. Az átéltek után kicsit vicces az 50 km/h maximum sebességet jelző tábla... 

A túra előtt készülődve böngésztem a világhálón és olyan információt találtam, hogy a magyar-szlovén-osztrák hármashatár Magyarországról a végéig még kerékpárral sem megközelíthető, csak gyalogosan. Amint azt a későbbiekben tapasztaltuk, Szlovéniából sem. A határ átlépése után Türke érintésével igyekeztünk megközelíteni az említett pontot, illetve az azt jelölő követ, de először csak kavicsosra váltott az aszfaltos út, aztán pár száz méter után bokáig érő sárba süllyedtek a kerekek. Tanakodtunk, hogy kihagyjuk a látnivalót, vagy gyalogosan közelítsük meg. Az utóbbi mellett döntöttünk, így egy vadászles tövében összezártuk a bringákat és az értékeinket tartalmazó minimális méretű csomagokkal indultunk neki a közel két km-es gyalogtúrának. Mondhatom, hogy mindannyian élveztük a más jellegű mozgást. Roxy különösen virgonc volt, lételeme az erdő, a szagok, a zajok és a szabadság :-)

Ügyes navigációval hamarosan eljutottunk a három országból induló ösvények találkozásáig, ahol tapasztaltuk, hogy Ausztria felől sem jutottunk volna fel a "csúcsra" bringával. Néhány perc múlva megpillantottuk célunkat, ami, illetve a feljutás odáig engem egy kicsit Írottkőre emlékeztetett.

A magyar oldal és egy számunkra szomorú dátum...

A magunkkal vitt két dobozos sör elfogyasztása és fotózás után visszatértünk a bringákhoz, annak reményében, hogy megvannak járműveink. Valahogy kirángattuk a tüskés bozótba rejtett paripákat és elindultunk az aznapi további látnivalók felé. Mondanom sem kell, a táj nem váltott billiárdasztalt meghazudtoló síkba, jó néhány dombot (hegyet) le kellett küzdenünk még aznap. Mindjárt itt is volt következő állomásunk, Grad. Az egykor templomosok által alapított, illetve épített várat úgy tudtuk megközelíteni, hogy az utolsó több mint két km-en egy folyamatosan emelkedő szerpentint kellett leküzdenünk. Szőrös társammal már volt szerencsénk pár éve a várat megcsodálni, ezért a többieket előreküldtem, én pedig suttyomban megint leszálltam és toltam a szerelvényt. Most sem volt könnyű, de annak örültem, hogy az utánunk érkező bringások egyike sem ért fel előbb, mint mi Roxyval. A maradék két szendvics elfogyasztása és pár percnyi szunyókálás után megjelentek a többiek.

Ismét nyeregbe pattantunk, hogy aznapi látnivalóink egyik gyöngyszemét, Bad Radkersburgot (Kerékerősítővár) megláthassuk. A korábbi autós túrára visszaemlékezve úgy gondoltam, hogy innentől szinte tekerés nélkül fogjuk elérni következő célunkat, de nem vettem figyelembe, hogy mi annak idején Muraszombat felé vettük az irányt és onnan mentünk át az osztrák kisvárosba. Most nem így történt, megint dombra fel, dombról le, emellett szél barátunk sem állt mellénk (mögénk), ezért mire ismét Ausztriába értünk, testünk-lelkünk megszenvedett. Egy (két, három...) jó sörért és valami finom ételért.

Életkép: egy jó cigi és kapcsolat az otthoniakkal. Így vártuk az ínyencségeket a Brunnenstadl Gasthofban. A vendéglő jellemzői: fantasztikus kiszolgálás, finom sörök és borok, mennyei ételek. Nehéz volt elindulni, de az idő az egyik legkeményebb ellenfelünk a túrákon. Bad Radkersburg tüneményes kisváros, ódon épületekkel és megannyi látnivalóval. Mi stílusosan a leghíresebb helyi kerékpárral fényképezkedtünk:

Azt hiszem, ennyi személyes élmény megosztása után illik bemutatnom a bringás csapatot, azaz a Roxy Bicycle Team-et. Balról jobbra hivatalosan: Zoltán, Péter, József, Roxy a Világjáró Kutyus és nem utolsó sorban Zoltán. Balról jobbra nem hivatalosan: Stipi, Misi, Szoszó, Picu (Cuki, Maxigáz, Tigrincs, Makifej, Szőröske, Julcsa, Joanna...) és nem utolsó sorban Szivar.

Még pár km-t hullámvasutaztunk, aztán az aznapi szállásunkhoz közel (vagy mégsem?) megpillantottunk egy bolt-büfé kombinációt, ami egy ilyen túrán nagyon hasznosnak bizonyul. Főleg azért, mert egy jó hideg csapolt sört - kinyújtóztatva lábainkat - meg tudunk inni, majd az esti adagot a boltban be tudjuk szerezni. Persze a szállítás túlnyomó része megint rám maradt... A szállás előtt két-három faluval eltévedtünk. Na nem nagyon, csak plusz pár km-t kellett tekerni, de egy rossz szót sem szólhatunk navigátorunkra, mivel rajta kívül senki sem fordított energiát e tevékenységre. Végre megérkeztünk a Mala Nedelja település nevét jelző táblához, de nekünk pont az ellenkező irányba kellett fordulni a technikai segítség szerint. Megint dombra fel... aztán egy kanyar balra, egy kanyar jobbra, vajon melyik gazdasági épületben fogunk éjszakázni?  Gondoltuk, nézzük meg a fóliasátor mögött, mintha egy a foglaláson szereplő képhez hasonlító ház lenne a takarásában... És valóban: a házon egy apró felirat: Apartments Turisticna Kmetija. Ez az! Kopogtatás után egy mosolygós, visszafogott úriember vezetett körbe bennünket a tökéletesen felszerelt apartmanban. Lepakolás, majd néhány nyugodt lélegzetvétel után körbetekintés: jobbra hegyekkel záruló gyönyörű táj, megint jobbra fóliasátor (tele uborkával), egy kis naplemente, megint jobbra a gazdaság udvara malacokkal, utoljára jobbra dombokkal záruló gyönyörű táj. A félelmeink ellenére a booking.com-on foglalt szállás megint rendben volt és ott volt a helyén. Csak meg kellett találnunk... 

A napi táv hivatalosan (óra szerint) 68 km, de ellenvetés és tartózkodás nélkül megszavaztuk, hogy a rengeteg emelkedő miatt aznap gyakorlatilag legalább 100 km-t megtettünk. 

Ahogy azt az előző bejegyzésemben írtam, 2016 július 4-én bringára (először vonatra) pattantunk, hogy Magyarországon, Ausztrián, Szlovénián, Horvátországon és Szerbián keresztül visszatérhessünk szülőföldünkre tíz nap kerekezés után. Mindannyian győriek vagyunk, de a túrát Szombathelyről kezdtük. Az utazásra a MÁV kiváló szolgáltatását vettük igénybe, a jegyeket, kerékpár jegyeket és nem utolsó sorban az élőállat jegyet már az indulás előtti napokban megvettük, de így is meglepetés fogadott bennünket a peronon: tucatnyi gyerek és kísérőjük várakozott ugyanarra a vonatra, mint mi. A kisebb ijedtség után megnyugodva foglaltunk helyet, valamennyi bringa felfért a kerékpár szállító vagonba. Két óra várakozás után végre leszállhattunk és nekivágtunk az igazi kalandnak.

Roxy ott ül az utánfutóban, csak egy kicsit megilletődött. Még... A városból kikeveredve (ami nem volt egyszerű...) Jákot céloztuk meg első állomásként, mindannyian kíváncsiak voltunk az ország egyik leghíresebb templomára. Az első etap nem tartott sokáig, hamarosan egy víg kedélyű úriember (akiről kiderült, hogy horvát származású) tessékelt be bennünket a "csodák kapuján".

A kisasszony még mindig egy kicsit megilletődött, de az is előfordulhat, hogy lehetséges zsákmányát - egy óvatlan egeret - szemléli. A kert (és magunk) fotózása után megcsodáltuk a több mint nyolcszáz éves templombelsőt is. Mindannyiunkat lenyűgözött a látvány, a helyzethez és helyhez illő módon fogadtuk be az élményt. Az imént említett horvát származású úriembernél megvásároltuk a szokásos hűtőmágneseket, egyéb ajándékokat, majd továbbindultunk Ausztria felé. Szentpéterfát elhagyva léptünk át a sógorokhoz, ahol azt reméltük, hogy a Magyarországra visszatérésünk előtt tudunk majd egy hűsítő sört inni, de ez sajnos nem jött össze. Reinersdorfon áthaladva egyetlen műintézményt sem találtunk. A vendéglő hiányát egy helyi kedves hölgy is megerősítette, aki azt is elmondta, hogy vagy visszamegyünk az előző faluba, vagy legközelebb már csak magyar ivóban tudjuk a szomjunkat oltani. Elég furcsán ejtette ki Nemesmedves nevét, de mivel visszafordulni nem akartunk, és a tervek szerint egyébként is ott szándékoztunk visszatérni, nyeregbe pattantunk. Hamarosan kavics váltotta fel az aszfaltot, de kerékpárral biztonsággal járható ez a pár száz méter, és legalább Roxy is ki tudta nyújtóztatni elgémberedett végtagjait. Egyébként ahol csak lehet, kiszáll az utánfutóból és négy lábon közlekedik mellettünk.  Mi ott léptünk be Magyarország területére, ahol a szovjet csapatok annak idején elhagyták azt. Sajnos sörfogyasztásra alkalmas helyet itt sem találtunk, egy harci járművet azonban igen. A legendás T 34-esek egyik példánya ma is "őrzi a határt". Négylábú csapattagunk itt már jobban feloldódott, de a tank elé így is nehéz volt feltenni. Kicsit fél az efféle monstrumoktól...

Gyors fényképezést követően továbbkerekeztünk annak reményében, hogy Vasszentmihályon szomjunkat tudjuk oltani végre. A település központját elérve ez meg is történt, a 8-as főút mellett található kocsmát kineveztük az aznapi életmentő helynek :-). (Később több ilyen hely is lesz...) Útközben Szentgotthárd felé áthaladtunk Magyarlakon, ahol, illetve környékén kiváló minőségű tökmagolajat állítanak elő. Egy rövid megálló során felhívtam aznapi szállásadónkat, hátha - annak ellenére, hogy a foglalás nem tartalmazta - valamilyen vacsorával tud szolgálni az éhes vándorok számára. A probléma megoldhatatlannak bizonyult, így Szentgotthárdon kellett magunkhoz venni néhány falatot. Ez az internetnek hála, nagyon jól sikerült. A városba érve egyenesen a világhálón talált vendéglőt kerestük fel. A Rodeo Pubban az elhunyt Bud Spencerre emlékezve a csapat tagjai közül többen serpenyős babot fogyasztottak. Az étterem minden tekintetben kivívta elismerésünket, így azt hiszem, megérdemli a reklámot: http://rodeorestaurant.hu/

Aznapi szállásunkat, a Julianna Panziót - mint általában - a booking.com oldaláról választottuk és foglaltuk le. Az Őrség szívében, Felsőszölnökön található panzió gyönyörű környezetben, a természethez közel remek választásnak bizonyult. A tágas apartman, finom reggeli és a másnapra kicsit közvetlenebbé váló tulajdonos elfeledtette velünk a vacsora körüli hercehurcát. Egyébként is a legjobban alakultak a dolgok...

A finom és bőséges estebéd után nehéz volt elindulni az utolsó 15 km-re, de a táj szépsége elvonta a figyelmünket az erőfeszítésekről. Lepakolás, felfrissülés és a Szentgotthárdról magunkkal hozott pár doboz sör elfogyasztása után elégedetten tértünk nyugovóra, 78 km teljesítve.

2012 tavaszán három barátommal arra gondoltunk, hogy a kevés szabadidőnket minél hasznosabban, a hétköznapi gondokat félretéve szeretnénk eltölteni úgy, hogy egészségünk megőrzéséért is tegyünk valamit. Nyáron bringára pattantunk és bővített útvonalon – a Kis-Balatont és a Balaton felvidéket is körbejárva – megkerültük hazánk legnagyobb állóvizét. Szerencsére a lelkesedésünk ezután is megmaradt, a nagy túrát követően több, rövidebb-hosszabb túrát teljesítettünk két keréken. Ebben talán nincs semmi különös vagy figyelemre méltó, azonban 2013-ban egy csapattaggal bővült a társaság. Januárban örökbe fogadtam egy menhelyi kutyust, majd megfogadtam, hogy ahová csak lehet, viszem magammal. Így – egy speciális, kerékpárra szerelhető szállítókosár segítségével – próbautat követően a kis házi kedvenc valamennyi túránkra elkísért bennünket. 

Jártunk Zala és Somogy megye dombjai között, Komáromtól – Szlovákiát is érintve – a Duna vonalát követve lekerekeztünk Mohácsig, onnan Villányon keresztül Pécsre is eljutottunk, illetve ősszel végigjártuk a Bakony hegyeit. E hosszabb túrák mellett egy napos kirándulásokat is beiktattunk, így ebben az évben összesen 1000 km-t teljesítettünk. Az utak során szinte valamennyi megállóban érdeklődtek a helyiek a kutyus utazásának mikéntjéről és sokan gratuláltak a teljesítményünkhöz.

Természetesen az élmények és sikerek megalapozták a 2014-es terveket is, így akkor is több túrát, illetve újabb 1000 km-t  teljesítettünk, megismerve Magyarország és a szomszédos országok érdekes tájait. Tavasszal ismét a zalai dombok között jártunk, nyáron több száz km-en keresztül követtük a Tiszát, ősszel pedig a Fertő tó melletti kerékpárutat teszteltük.

A nagy, 8 napos túránk során Kassától Szabadkáig összesen 664 km-t tekertünk. A magyarországi szakasz megtétele mellett újabb külföldi kalandozásban volt részünk, Szlovákia mellett két napot is kerekeztünk Szerbiában. Sajnos az időjárás nem mindig volt kegyes hozzánk, két napon keresztül hol szemerkélő, hol szakadó esőben róttuk a kilométereket. Ötödik csapattagunk ezt a két napot is megúszta szárazon, mert erre a túrára már az új utánfutójában utazva kísért el bennünket.

Októberben ismét bővítettük a meghódított külföldi területek számát, két napos túra keretében körbejártuk a Fertő tavat.

2015 is jól kezdődött. A korábbi évek hagyományaira építve kialakítottunk egy éves sportnaptárt, melynek keretében az állandó tagok indultak útnak a rövidebb vagy akár több hetes tervezett túrákra. Az év első kirándulására is így készültünk. Annak ellenére, hogy a március 15. előtti napokban az előrejelzések nem kecsegtettek éppen kerékpározásra alkalmas időjárással, a csapat egy részének lelkesedése a hosszú téli szünet után töretlen volt. A csökkentett létszámú társaság nemzeti ünnepünkön elindult, hogy egy napon meghódítson két „közeli” fővárost, Pozsonyt és Bécset, majd másnap hazafelé tartva egykori magyar területeken kerekezzen át. A szél, eső és 10 fok alatti hőmérséklet az otthon maradókat igazolta, de aki bringára pattant, nem felejti az élményeket. Természetesen Roxy kutyus is helyet foglalt kétkerekű járgányában, de a túra nagy részét négy lábon tette meg. A télies tavaszt egy kicsit barátságosabb idő követte a májusi palócföldi túrán. Kedves ismerősök jóvoltából Szlovákiában és az Ipoly mentén, magyar területeken is tekertünk két napot. Az első reggelen égi áldás kíséretében indultunk el, de optimizmusunkat igazolandó, a déli órákra kisütött a nap, majd a következő napon is a sors támogatását élvezhettük. Sajnos, ezzel meg is szakadt a jó sorozat, május végén az egyik csapattagunk súlyos könyöksérülést szenvedett foci közben, melyből késő őszre sem gyógyult fel, így az évet nem tudtuk bringán búcsúztatni.

Roxy energiájának levezetése érdekében, illetve, hogy a következő tavaszig ne maradjunk élmények nélkül, júniusban túracipőre váltottuk a kerekeket, és nekivágtunk az Országos Kéktúra több mint 1100 kilométeres távjának. Persze nem kezdőként váltottunk a gyaloglásra, mindössze egyre szűkítettük a jelzések színét. A bringázás mellett már a korábbi években is sokat túráztunk, bejártuk többek között a Bakonyt észak-déli és kelet-nyugati irányban is, végiggyalogoltunk a Balaton-felvidéken és a Mátra, Börzsöny és Pilis szépségeibe is bepillantást nyertünk. Már 2015-ben is nagyon sok pecsétet gyűjtöttünk, de ami a legfontosabb: rengeteg élményben volt részünk és kedves embereket ismertünk meg. Változatosságban sem szenvedtünk hiányt, jártunk a Bakony, a Gerecse, a Pilis és a Börzsöny egyes szakaszain is. Szerencsére a gyalogtúrákon nem történt baleset, legfeljebb vízhólyagokkal és izomlázzal megúsztuk a többnapos túrákat is. Roxy is élvezte a kirándulásokat, összetartotta a csapatot, aki egy kicsit lemaradt, ahhoz visszafutott, éreztette a törődést és megmutatta a helyes irányt. Mindvégig számon tartott valamennyi résztvevőt. Persze a törődést visszakapta kényeztetés formájában, amit meg is érdemelt. Volt olyan szállásadó, aki jobban várta az érkezését, mint a csapat többi tagjáét…

Holnap, azaz hétfőn teljes létszámban nekivágunk idei nagy túránknak, 10 napon keresztül kerekezünk Magyarország mellett Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában is. Ez a túra viszont már a jelen, ezért a szerzett élményekről egy másik posztban fogok beszámolni.

Nem szeretnék okoskodni, a tutit megmondani, negatív hullámokat előidézni, egyszerűen csak támadt egy gondolatom, hogy megosztanám a különböző túrákon szerzett élményeimet (élményeinket) a szűkebb ismeretségi körön kívül is. Néha szűkebb, néha tágabb körben túrázunk bringával, gyalogosan, és nem utolsó sorban kutyussal :-) 

Elsőként ajánlok egy linket ismerkedésképpen: https://www.facebook.com/avilagjarokutyus.roxy