Tavaly kaptam egy könyvet, melynek a címe: Grosser Wander-Atlas Österreich. Több mint száz túraajánlatot tartalmaz szerte Ausztriában, a könnyed kirándulásoktól a több ezer méter magas hegyek meghódításáig. Gyorsan el is határoztam, hogy először a Bécshez közeli helyeket látogatjuk meg, majd szépen lassan tágítva a kört, egyre távolabbi és nagyobb kihívásokat jelentő célokat állítunk magunk elé. Majdnem egy évnek kellett eltelnie az első, szám szerint 6. számú kirándulás megvalósításához, de szerencsére bőven volt "dolgunk" Magyarországon, illetve kerekezésből sem szenvedtünk hiányt.
A kalauz nagyon jó, képekkel tarkított útleírásokat tartalmaz, minden fontos információt (pl.: szintemelkedések, süllyedések, menetidő, veszélyességi szintek) megemlít, emellett a könyv hátsó pár oldalán nagyobb térképen is segít elhelyezni a választott úti célt. Ahogy már említettem, a 6. számú kirándulást választottam ki, melynek célja a Myrafalle és az Almesbrunnberg. Az útvonaltervező szerint 64 km Bécstől és egy óra alatt megközelíthető a kiindulópont. Ez valóban így van, kb. egy óra autópálya használat és sétakocsikázás után megérkeztünk Muggendorfba, a Myrafalle vízesés parkolójába. A parkoló nagyon jól kitáblázott, szinte eltéveszthetetlen, hely is akadt bőven, és nem utolsó sorban ingyenes. Pár méter séta után már elő is tűnik a bejárat a jegypénztárral és egyéb kiszolgáló helyiségekkel. Rengeteg fajta ajándék vásárolható, gyorsan be is szereztem az elmaradhatatlan hűtőmágnest, Sanyi barátom vándorbotjára egy felszegezhető havasi gyopárt, és persze a belépőket.
Roxy finoman tapossa a combomat, vigyáz, hogy ne nehezkedjen a pár nappal korábban megroppant térdemre :-). Később rájöttem, hogy okos gondolat volt feltennem a térdrögzítőt, sokat segített a terepen. Az első fahidak egyike a lezúduló víz és hatalmas sziklák között:
Haladunk egyre feljebb, hidakon, sziklákon és kőlépcsőkön keresztül:
A kisasszony élvezi a dolgot:
Egy kis pózolás:
A természet szépsége:
Felértünk a vízesések kiindulópontjához, itt nyugodtabb a patak:
Tíz percnyi séta után választás elé állított bennünket a túrakalauz, illetve a pénztárban kapott prospektus: a rövidebb úton - a Hausstein csúcsának érintésével - visszaindulunk a parkolóhoz, vagy megyünk tovább a túraleírás szerint. Természetesen a továbbot választottuk, a műutat keresztezve hamarosan turistaút jelző táblát pillantottunk meg, mely a következő látnivaló, a Steinwand-klamm megközelítésére a kék jelzést ajánlotta. Úgy éreztem, a szín kötelez. Nem is csalódtam, gyönyörű úton vágtunk át egy hegyen így levágva kicsit az aszfaltos út nagyobb kanyarját. Egyébként az útjelző táblák végig nagy segítségünkre voltak, és ami nagyon fontos: pontos információkat tartalmaznak. Roxy mindig jól érzi magát a kéken:
A képen még nem látszik, de a következő pár száz méter meglehetősen igénybe vette testünket és lelkünket egyaránt, a szintemelkedés talán itt volt a legnagyobb. Az útjelző táblánál találkoztunk egy párral, akik szintén ezt az utat választották, de úgy látszik, nagyon nekiiramodtunk, mert visszatekintve sehol sem láttuk őket. Ennek örömére - és mert meg is éheztünk - elfogyasztottuk ebédünket. Az osztrák-magyar szendvics kompozíciót mindenkinek ajánlom, felejthetetlen ízélményt nyújtott:
Majszolás közben arra lettem figyelmes, hogy a hátizsákom engedve a fizika törvényeinek egyszer csak elkezd lefelé gurulni. A szintemelkedést figyelembe véve elég nagyot zuhanhatott volna, de a szerencsének köszönhetően nem kellett visszamennem érte az útjelző tábláig, egy - azóta barátomnak fogadott fa - megállította. Őzátvonulás és a pár megérkezésének örömére továbbindultunk. Tele hassal nehéz lett volna az emelkedőket legyűrni, de pár kanyar után felértünk a tetőre, az út lankásan lefelé vezetett tovább. Megint elhagytuk újdonsült útitársainkat, majd néha az aszfalton, néha párhuzamosan vele haladtunk, aztán egy települést véltünk felfedezni, így rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak. Roxy kicsit unatkozott:
Egy éppen zárva tartó fogadó mellett elhaladva az útjelző tábla a sárga jelzésen haladva 15 perces sétát ígért következő úti célunkig. Hittünk neki, bár pár méter múlva erőteljesen lejteni kezdett az apró köves út, így óvatosan kellett haladnunk. Eleredt az eső... Csúszkálások, kanyarok és két ház udvarának érintése után végre leértünk a szurdok bejáratához. Itt a nagyon kedves mindenes úriember közölte, hogy kávét nem tud adni, de szemben a fogadó a fekete leves mellett más ínyencségekkel is szolgál. Beültünk hát az ajánlott étterembe és nem csalódtunk, sőt! Roxyval várjuk az almafröccsöt, kávét és túrós rétest:
Az említett italok, illetve étek mindegyike nagyon finom volt, viszont az időjárás nem akart a kedvünkben járni. Rendesen beszürkült a környék és az eső sem akart továbbállni:
Aztán tizenöt perc sem nagyon telt el, és csodák csodájára kezdett kivilágosodni, sőt még napsütést is felfedezni véltem... Gyors fizetés után elindultunk, hogy felfedezzük a Steinwand-klamm nevű természeti csodát:
A lépcsők és hidak csúsztak, de az időjárás kegyelmezett nekünk egyelőre. Az esőnek köszönhetően viszont miénk volt az egész szurdok, ami nagy szó, mert nem éppen rövid átjárót csodálhattunk meg. Természetesen itt is erőteljesen felfelé kellett kapaszkodnunk de a látvány magáért beszélt. Egy természetes zuhany:
Az út szinte 180 fokkal visszafordult és még erőteljesebben emelkedett. Itt már szinte csak lépcsőkön kellett haladnunk, amíg elértük a szurdok legmagasabb pontját, a Türkenloch-ot. Állítólag a középkorban a környékbeliek ide menekültek a törökök elől:
Ahogy kiértünk a barlangból az eső megint eleredt, ráadásul a sziklatetőn erőteljesen fújt a szél is. Ennek ellenére érdemes volt fényképezni:
Visszatekintve felfedezhetjük a szurdok kiindulópontját a gyönyörű panorámában:
Az eső és a szél nem kímélt bennünket, ezért gyorsan le akartunk érni valamilyen védettebb helyre. Továbbra is a kék jelzésen haladva aránylag hamar elértük a korábban említett zárva tartó vendéglőt, így ahelyett, hogy kicsit megmelegedhettünk volna, a nyitott teraszán fogyasztottuk el uzsonnánkat. Csak a nagy fák szolgáltak védelmünkre, de energiát gyűjtve elhatároztuk, hogy nekiiramodunk a hajrának, és a sárga jelzésen haladva leereszkedünk addig a kereszteződésig, ahol még délelőtt rátértünk a kék jelzésre. Az eső ennél jobban nem eshetett volna, a szél ennél jobban nem fújhatott volna... A vizes ruhánkat ránk tapasztó ellenszélben több száz méteren keresztül mezőn haladtunk, így esélyünk sem volt a fák által nyújtott védelemre. Rájöttünk, hogy később sem, mivel úgy szakadt az eső, hogy azt már a fák lombjai sem tudták megszűrni. Útközben érdekes jelenségre bukkantunk: valaki az út közepén hagyott egy fürdőkádat. Szó se róla, már bokáig ért benne a víz :-):
Már Roxy sem örült nagyon a túrának, szegényke az esőkabátjában sem kapott nagyobb védelmet, mint mi. Itt már nem volt mit tenni, csak menni előre, fogyasztani a távolságot. Szerencsére a humort egyikünkből sem tudta kiűzni az időjárás, így több éles jobb- és balkanyar után elértük az aszfaltos utat, ahonnan már tényleg csak pár száz méterre volt a kereszteződés. Az út szélén felfedeztem egy nyitott tárolót, ami azért elég nagy volt ahhoz, hogy az eső elől bemenekülhessenek a többiek a teteje alá. Én továbbindultam az autóig. A sarkon befordultam balra, tettem néhány lépést, majd egy pár másodperccel korábban elhaladó autó hirtelen megállt és elkezdett tolatni. Gondoltam, itt a vége, biztos kidőlt egy fa, kiáradt a patak, nem lehet továbbmenni... Másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy miattam tolat vissza. És valóban, amikor mellém ért, egy helyi úriember mosolyogva kérdezte, hogy hová megyek. Elmondtam neki, majd gyorsan beugrottam csurom vizesen a hátsó ülésre a csurom vizes hátizsákommal együtt. Nem volt mérges, sőt! Elvitt a parkolóig, közvetlenül az autóm mellett állt meg, majd jó utat kívánt. Számításaim szerint legalább másfél km gyaloglástól mentett meg, amiért ismeretlenül is örökké hálás leszek neki. Elindultunk hazafelé, a szakadó esőn keresztül is gyönyörködtünk a tájban, és már a 8. számú túrán gondolkodtunk, mivel az is közel van Bécshez és vadregényes tájon vezet keresztül...
