Úgy gondoltam, most már itt az ideje, hogy ne csak bringatúrás élményeket osszak meg, hanem gyalogos természetjárásainkból is adjak egy kis ízelítőt. Már Roxy örökbefogadása előtt is szerveztünk egy- és többnapos túrákat, főleg a Bakony hegyei közé, viszont a kalandok megélése a csapat és négylábú társam számára is teljesebb, ha együtt veszünk részt bennük.

2013 júniusában második túránkat szerveztük a Bakonyba, Vinyéről indulva Bodajkra, illetve Csókakőre szerettünk volna eljutni három nap alatt. Az első nap reggelén Roxyval együtt heten szálltunk fel a vonatra Győrben, hogy kb. egy óra zötykölődés után leszálljunk Vinyén, a Bakony egyik közkedvelt turistaközpontjában, ahonnan minden irányba indulnak ösvények és rengeteg látnivalót kínál a természet. A bringás- és gyalogtúrás társaság tagjai nem ugyanazok, bár vannak átfedések. Bemutatás egy kicsit később...

Leszállás után mindenki elfogyasztotta első szendvicseit reggeli gyanánt, majd a többiek olyan gyorsan vették fel hátizsákjaikat és indultak el, hogy mire felocsúdtam, már árkon nem, de jó néhány bokron túl jártak. A kalandok már itt elkezdődtek... Gyorsan fel akartam venni három napi felszereléssel teletömött hátizsákomat, de a mozdulat olyan rosszul sikerült, hogy a - pár évvel korábban foci közben sérülést szenvedett - térdembe nyilalló fájdalom után a földre estem. Kiabáltam én, de hiába, a többiek nem hallották meg segélykérésemet. Első gondolatom az volt, hogy én meg is jöttem a túráról, de a következő pillanatban eszembe jutott a zsákomban megtalálható csodaszer. Valahogy felkapaszkodtam és belehúztam a türelmetlenül előrángatott házi szilvapálinkába, ami egyrészt érzéstelenítőként hatott, másrészt olyan szinten motivált a folytatásra (kezdésre), hogy másodperceken belül felkaptam a hátizsákot és kutyusommal utolértük a többieket. Természetesen hű társam mindvégig mellettem maradt és féltő tekintettel figyelte attrakciómat. A pálinka jótékony hatásának megőrzése érdekében jó párszor kortyoltam, de persze a többieknek is jutott belőle. A kezelést olyan jól végeztem, hogy első állomásunk, Csesznek előtt már volt néhány drazsé a számban, azaz egy cseppet bevicceztem. Ettől függetlenül Cseszneken, a vár alatti büfében jól esett a sör. Szerencsére a falu elejétől odáig jócskán emelkedik az út, így a "gyógyszer" nagy része veríték formájában távozott a szervezetemből.

Akkor most megejteném a bemutatást. Jobbról balra haladva karéjban: Krisztián, Peti, Ádám, a háttérben Roxy, aki éppen minimum húsz deka parízert kap a kocsmáros nénitől, Sanyi, Misi (bringás csapattag is) és Szoszó, e sorok elkövetője. Rövid felfrissülés után továbbindultunk, mivel még az út nagyobbik része előttünk állt. A következő pár kilométerről mondatnám, hogy a legszebb rész, de hála a természetnek, ezen a vidéken sűrűn kényeztetésben van részünk szépség szempontjából. Talán egy órányi könnyű séta után a jelzés beinvitált bennünket az Ördög-árokba, ahol minden egyes méter megtétele után egyre jobban tátja a száját az ember. A kezdetben lankás patakmeder egyre jobban válik szurdokká, egyre jobban terel be a víz mellé a természet. Jókora kanyar után elértük az Ördög-gát előtti kiszélesedett területet, ahol több tűzrakóhely nyomait is fel lehet fedezni. Egyébként is ide terveztük az ebédünk elfogyasztását, ezért tűzfelelősünk, Sanyi megkezdte az előkészületeket a szalonna- és egyéb finomságok megsütéséhez.

Sanyi a képen pont nincs rajta, mert tűzifa gyűjtés közben arra is volt gondja, hogy fényképeket készítsen. A finom ebéd elfogyasztása után az aznapi célunk eléréséhez meg kellett küzdenünk az Ördög-gáttal.

A természet alkotta úttorlaszon éppen Sanyi tornássza át magát a telepített létra és sodronykorlát segítségével. A vadregényes tájat néhány km aszfalt váltotta fel, amíg Dudaron, következő állomásunkon, következő sörünket el nem fogyasztottuk. Mindenképpen pótolnunk kellett a folyadékveszteséget, mert a hőmérséklet már 30 fok fölé kúszott. Újabb aszfalttaposás után hamarosan Bakonynánán, a volt malom (ma vendégház) épülete mellett elhaladva ráléptünk az általam Magyarország túrasztrádájának nevezett kék jelzésre. Akkor még nem tudatosan az Országos Kéktúra vonalát követtük, de így is hosszú másodpercekig meghatódottság lett rajtam úrrá. Azóta is mindig ez történik, ha rálépek a Kékre :-) Rövid 2.5 km-en át, a Gaja-patakot követve elértük a Római fürdőnek nevezett másik aznapi természeti csodát. Továbbfolytatva utunkat a kék jelzésen, nagyjából egy óra múlva elértük volna aznapi úti célunkat, Jásdot, mi azonban a szurdok meredek falain fel- és lemászva (néhol leesve) haladtunk tovább.

Nagyon féltettem Roxyt, de a többiek meggyőztek, hogy sokkal ügyesebb nálunk, könnyebben megoldja a helyzeteket, mint mi. Valóban így volt, pillanatok alatt a szikla tetején volt, néhány másodperc múlva pedig már lentről figyelt bennünket. Ezen az akadályon is túljutottunk, azonban azt hozzá kell tennem, hogy nem szenvedés volt, mert a látvány lenyűgöző és kárpótol minden erőfeszítésért. Nem úgy, mint a következő szakasz, egy kanyargós, köves út, amiről azt gondoltam, hogy sohasem lesz vége, sohasem érünk be Jásdra.

Már jóval túl voltunk a 35. km-en, amikor végre településre utaló jeleket fedeztünk fel, a fák lombjai között háztetők villantak elő. Természetesen a Jásd Vendégház a falu másik végén helyezkedik el, így még egy kicsit aszfalton is feszegettük a határainkat. A szállás azonban mindenért kárpótolt, Misivel és Roxyval egy apartmanban helyezkedtünk el, a többiek pedig a vadregényes kert végében állították fel sátraikat. Krisztiánnak itt véget ért a túra, sajnos más elfoglaltság miatt haza kellett mennie. Egy kis adalék, amit azt hiszem, ma már csak hasonló túrákon tapasztal meg az ember: szállásadónkkal sem este, sem másnap reggel nem találkoztunk, a részleteket telefonon egyeztettük, a kulcsot a megbeszélt helyről vettük ki, majd a megbeszélt helyre tettük vissza, a szállás díját pedig szintén az egyeztetett "rejtekhelyre" tettük be. Azt hiszem, ezt nevezik bizalomnak...