A negyedik nap reggelén sem ébredtünk könnyebben, mint az előző napokon. A kicsit hosszabb lazítás és a megnyugvás afelől, hogy innentől már tényleg nem várnak ránk kemény emelkedők, ellustított bennünket. Minden esetre a szedett-vedett szendvicsek gyors elfogyasztása után iparkodnunk kellett a csomagolással, mert a szállásadóval fél kilencben egyeztünk meg a lakás átadásában. Majdnem sikerült teljesíteni a tervet... Aznapra sem terveztünk különösebben nagy távot, mert sok látnivaló várt ránk. Miután elhagytuk a szállást, a konvoj másfél perc kerekezés után a Dráva felett találta magát, kicsit megálltunk és még egyszer visszanéztünk az óvárosra. Úgy éreztem, egyikünk sem túl motivált, pedig Ptuj, a következő megállónk is rengeteg csodával várt bennünket. Gyakorlatilag ez a huszonegypár km kapcsolódott igazából túránk névadó folyójához, mert szinte végig szorosan a Dráva, vagy a vele párhuzamosan futó felduzzasztott csatorna mellett haladtunk. Néhány elhagyatottnak tűnő település után kereszteztük a Maribort Ptujjal összekötő főutat, majd egy kereszteződésnél begurultunk valamilyen építőanyag telepre. Roxy már összeveszett volna a teherautókkal, de gyorsan megfordultunk és a telepről kiérve rövid navigáció után megtaláltuk a helyes utat. Ami pár száz méter után tulajdonképpen kavicsos töltésbe váltott át. Hol mélyebb, hol sekélyebb kavicságyban haladva vártuk az aszfaltot, de legalább a szőrös kisasszony is tudott mozogni egy kicsit. Visszatalálva a komfortosabb talajra már csak néhány km-t kellett megtennünk, hogy csodálatos panoráma fogadjon bennünket:

(Csodálatos panoráma alatt a hátteret értem :-)) Ptuj távolról és közelről is nagyon megkapó. Szűk, macskaköves utcák, ódon épületek, a város fölé emelkedő vár, minden adott ahhoz, hogy vonzza a látogatókat. Miután a Dráva feletti hídon megtaláltuk az összes lehetséges beállítást és készítettünk pár száz képet, elindultunk, hogy felfedezzük a város szépségeit.

Leküzdöttünk néhány emelkedőt, majd a kővel borított utcákon átzötyögve megérkeztünk az óváros szívébe.

Igyekeztünk hamar beszerezni a hűtőmágneseket és egyéb emléktárgyakat, de az egyetlen ilyen dolgokat kínáló üzletben nem mindenki találta meg az "igazit". Majd a várban - gondoltuk. Elindultunk a feljáró általunk sejtett irányába és egy kereszteződésnél megtaláltuk a közvetlenül a vár bejáratához vezető utat. Nem volt azzal semmi baj, nyílegyenesen haladt a vár bejáratához, viszont ökölnyi, fényesre kopott kövekből készült és nagyon erőteljesen emelkedett a célig. A többiek továbbindultak, azt remélve, hogy találnak egy barátságosabb utat, én viszont úgy döntöttem, hogy Roxyval "megmászom a hegyet". Szőröskét kiengedtem és ismét tolni kezdtem a szerelvényt. Sokak arcán láttam a megrökönyödést és azt a már megszokott kifejezést, hogy: ez nem normális... Nem akartam feladni, több pihenőt is beiktattam, így erőfeszítéseim elnyerték méltó jutalmukat, felértem. Nagy nehezen letámasztottam a bringát, hogy be tudjak kukkantani az udvarba. Persze a többiek már ott voltak... Beemeltük a bicajomat és az utánfutót az alsó vár udvarára, majd ismét ajándék beszerzésbe fogtunk. A megfáradt vándorok és a kilátás az udvarról:

A felső várba időhiány miatt nem mentünk be, de azért a kapu előtt fényképezkedtünk:

A sikeres shopingolás és rövid pihenő után visszagurultunk a központba, hogy szomjunkat oltsuk egy árnyas teraszon. Meg is találtuk a megfelelő helyet, ahol Roxy szokás szerint kényelembe helyezte magát az ölemben és onnan figyelte az eseményeket:

Már jócskán délidőben jártunk, így a sörök mellé egy könnyű ebédet is elfogyasztottam pizza formájában. Ezután fájó szívvel (és lábbal) búcsút intettünk a szép településnek, de talán csak egy-két km-t haladhattunk, amikor megálltunk a felduzzasztott Dráva partján, és utoljára gyönyörködtünk egyet Ptuj látképében.

Hosszú-hosszú kerékpárút következett, mert úgy gondoltuk, egyszerűbb azon haladni, mint pár kilométerenként megállni és a sorban következő települést kerestetni az útvonaltervezővel. Később kiderült, hogy emiatt majdnem 20 km-rel többet tettünk meg az aznapra tervezett távnál, de megérte. Amikor éppen aszfalton haladtunk a szlovén-horvát határ felé közeledve, egy olyan szakaszon kerekeztünk át, ahol több (négy-öt) település is egymásba épült, és a főút mentén szebbnél szebb házakat csodálhattunk meg. Csak forgattam a fejem jobbra-balra, észre sem vettem, hogy aránylag jó tempóban tekerek. Később kiderült, hogy a többiek is ugyanígy éreztek. Aztán persze itt is akadt egy kis kaland... A kerékpárút éppen beinvitált bennünket egy köves szakaszra, ahol egyik oldalon fasor (mögötte a Dráva), másik oldalon pedig egy kukoricás terült el. Gondoltam, Roxy hadd fusson egy kicsit, a többiek úgyis elhúztak, így könnyebben tudok haladni a nehéz terepen. "Vadászkutyám" természetesen azonnal bevette magát a kukorica rengetegbe és csak hosszas szólítgatás után jelent meg kb. 500 méterrel arrébb. Így nem sikerült ledolgozni a hátrányunkat, ezért Roxyt visszatessékeltem az utánfutóba és egy kicsit belehúztam. Milyen jól tettem! Néhány másodperc múlva kutyaugatást hallottam a kukoricás felől. Azt gondoltam, hogy valamelyik faluszéli ház udvaráról hallatszik oda, de nem így volt. Pár méterrel később megjelent egy aránylag nagy termetű kutya (az ugatás forrása) és felénk közelített. Nem ijedtem meg (na jó, egy kicsit) és nem is magamat féltettem, hanem négylábú útitársamat, ezért eszeveszett tempót kezdtem diktálni. A hirtelen előbukkant kutya pont mellénk ért, és jól sejtettem, hogy nem velem akadt elintéznivalója, hanem Roxyval. Az utánfutó minden oldalról sűrű szövésű hálóval zárt, de nem akartam próbára tenni a hálók szakítószilárdságát, tekertem, ahogy bírtam. Az érdeklődő elég sokáig bírta a tempót, de legalább nem tudott közel férkőzni Roxyhoz. Aztán egyre jobban lemaradt, végül feladta küzdelmet és eloldalgott, talán vissza a kukoricásba. A szerelvény túlélte a "hiperűrsebességet", egyben maradt és utol is értük a többieket, akik semmit sem vettek észre a kalamajkából. A kerékpárút éles balkanyart véve visszavezetett bennünket az aszfaltra, ahol pár km után elértük a határt. Előkerestük személyi okmányainkat, melyeket néhány pillanat múlva vissza is kaptunk, majd, mint aki jól végezte dolgát, tovább akartunk tekerni, de az ellenőrzést még csak szlovén részről végezték el, így az egész folyamat még egyszer lezajlott. Érdekes, hogy Roxy okmányait egyik fél sem akarta látni, pedig a kisasszony rendelkezik útlevéllel :-). Nyeregbe pattantunk, hogy Horvátországot is meghódítsuk.

Gondoltuk, ha már Horvátországban járunk, itt is kóstoljuk meg a helyi sört. Próbálkoztunk az első faluban: nem nyert, próbálkoztunk a másodikban: nem nyert. Kicsit megijedtünk, mert az országnak e táján található települések meg sem közelítették a szlovén oldal rendezettségét, jólétet tükröző szépségét. Aztán kb. a harmadik faluban műintézményre bukkantunk az út mellett, és a nap is végezte áldásos tevékenységét, így minden okunk megvolt a megállásra. Sokáig itt sem időztünk, de a rövid idő alatt a csapat egyes tagjai merőben más és más módon használták ki a pihenőidőt:

Meg kell jegyeznem, hogy Roxy egy kort sört sem ivott... Gyors fizetés után továbbindultunk, hogy aznapi szállásunkat, az Old Oak Country House nevű helyet elfoglalhassuk. Rövid egyeztetést követően rá tudtam beszélni a többieket, hogy az esti sörkészletet a szálláshoz minél közelebb szerezzük be, mert a nagyját úgyis nekem kell szállítani addig. Megnyugodtak, amikor beértünk a második faluba és egy nyitva tartó boltot találtunk. Rábólintottam az üzlet - jó értelemben vett - kifosztására, amivel megint nem jártam jól... Egy kisebb italbolt heti készletét szereztük be ott, aminek nagy részét ügyesen logisztikázva kellett elhelyeznem az utánfutóban. Nem először és nem utoljára, ráadásul szegény Roxy kárára, aki nem győzött alkalmazkodni az egyre szűkülő élettérhez... A bolttól nem messze felfedeztük a falu társadalmi központját, ahol véleményem szerint a nap valamennyi órájában van élet. Ez pedig nem volt más, mint a helyi focipálya büféje. Életemben nem ettem még olyan finom pljeskavicaburgert, mint ott! Persze az már első pillantásra látszott, hogy a hely kiváló, mert szinte az összes asztal foglalt volt, még az állóhelyek többsége is elkelt. Mindenki jóízűen falatozott, kedélyesen beszélgetett és hűsítette torkát a horvát sörrel. Megrendeltük az ételt és italt, majd lecsaptunk az éppen felszabaduló asztalra. A pultos hölgy szólt, hogy elkészültek a burgerek, és akkor léptünk át egy másik dimenzióba:

Természetesen Roxy is részesült a mannából. Gyötrelmesen nehéz volt elhagyni a helyet és azt sem mondhattuk, hogy ide visszatérünk, így már csak az vigasztalt bennünket, hogy közel az aznapi cél. A megtalálásához azért kellett egy kis modern kori szextáns használat... Az ember már rég megszokta, hogy az utolsó kilométerek a leghosszabbak, de hogy minden egyes megtett méterrel csak nő az aktuális pont és a cél közötti távolság, az számomra felfoghatatlan. Pedig ez így van! A másik bizonyított tény, hogy az aktuális szállást befogadó település közigazgatási határain belül a vendégház, panzió, stb. nem megtalálható, elérjük a falu végét jelző táblát, és a fogadó sehol. Akkor és ott megint ez történt. Mint már sokszor, a csodában bízva mentünk tovább a tábla után, mert legalább út volt. Reménykedtünk, vágyakoztunk, de amire végül is rábukkantunk, az maga volt a csoda. Mesebirtok, meseházzal, elképesztően kedves tulajdonosokkal. A már említett Old Oak Country House Maursevec nevű településen (azaz utána) egy angol házaspár tulajdona. A nagy méretű birtok középső részén áll a Szerbiából odahozatott, 200 éves faház, ami a szállásunkként szolgált arra az éjszakára:

Gyors leszerelés, kipakolás, hűtőfeltöltés után próbáltuk befogadni mindazt, amit a környezet és a ház kínált számunkra:

Kicsivel később Roxy ezt másképp oldotta meg, egérvadászatba kezdett :-): 

Aznap játszották a foci EB második elődöntőjét, de őszintén megmondom, már sem a csapatokra, sem az eredményre nem emlékszem, ebben a környezeteben ez mind lényegtelenné vált. Valószínűleg a túra egyik legnyugodtabb éjszakáját töltöttük az Öreg Tölgy falai között, amit mi sem támaszt alá jobban, mint ez a kép: