A Roxy Bicycle Team 2013 nyarán:

2013 tavaszán – néhány egy- és kétnapos túra után – elhatároztuk, hogy nyárra megszervezzük első nagy közös kalandunkat, az addigi kirándulásoknál jóval hosszabb kerékpártúrát. Erre alapot adott Roxy sikeres beilleszkedése a csapatba és szállítókosarába. Ebben az évben ugyanis még a hátam mögött utazott a csomagtartóra illeszthető, kifejezetten kisállat szállítására kialakított szerkezetben. A beszoktatás nem volt egyszerű… A művelet eltartott pár óráig, mely a következőképpen zajlott: Először gyalogolva toltam a biciklit a szomszédos háztömb körül, nyugtatgatva a kisasszonyt, nehogy kiugorjon, mivel gyárilag mindössze egy rövid pórázzal lehetett rögzíteni a kosár széléhez. A negyedik (nem rövid) kör után már magamon is nevettem, de ahhoz képest, hogy első alkalommal már akkor kiugrott fittyet hányva a rögzítő hevederre, amikor próbáltam felszállni a bringára, ez már nagy előrelépés volt. Következő lépcsőfokként nyeregbe szálltam és nagyon lassan elkezdtem tekerni, közben még mindig egyik kezemmel hátranyúlva nyugtattam és dicsértem utasomat. Meghálálva a bizalmat és simogatást, Roxy a kosárban maradt és abban a pillanatban elhitette velem, hogy ez így lesz a következő pár száz km-en keresztül is. Ez a tézis már két nap múlva, az első városon belüli próbaúton megdőlt, mivel a kisasszony kb. másfél km megtétele után úgy gondolta, hogy inkább négy lábon halad mellettem. A póráz gyenge karabinerét szétpattintva, menet közben kiugrott a kosárból, én pedig ezt észlelve éppen, hogy csak el tudtam kapni, mielőtt a küllők közé akadt volna a lába. Szívinfarktus közeli állapotomból feleszmélve kicsit elszontyolodtam, mert rájöttem, hogy néhány nappal az indulás előtt nincs meg a biztonságos megoldás. Mindenképpen magammal akartam vinni a túrára, így erőteljesen törnöm kellett a fejemet valamilyen újításon. Szerencsére a szükség segített, hirtelen ötlettől vezérelve az indulás előtti délutánon vettem egy rövid pórázt, melynek két végét a kosárhoz, közepét pedig a nyakörvhöz rögzítve szinte mozgásképtelenné tettem négylábú társamat, így a kosár önkényes elhagyása kizárhatóvá vált. Persze nem kipányvázásról volt szó, a túrán aztán megtaláltam azt az ideális beállítást, aminél maradt elegendő mozgástere szőrmóknak, de a korábbi akrobata mutatványt nem tudta megismételni. A kisasszony itt még az "etetés" fázisában:

Visszatérve a bejegyzés fő irányvonalára, azt hiszem, azért választottuk a Dunát útitársként, mert viszonylag könnyen tervezhetővé tette az útvonalat. Előzetes számításaink alapján nagyrészt a folyó melletti töltésen akartunk haladni, ami tulajdonképpen meg is valósult. Ennek köszönhetően szinte végig gyönyörű és nyugtató látványban volt részünk, és nem mellékesen kevésbe tettük ki magunkat az autós forgalom veszélyeinek. Persze ember tervez - autók nélkül is megtörtént a baleset, ráadásul már az első napon. Erről azonban később.

A túra első napját bevezetőnek szántuk táv- és domborzatválasztási szempontból is, ezért Győr helyett Komarno-ban (Révkomárom) ültünk fel a bringákra és tulajdonképpen csak az utolsó pár száz méterre tértünk vissza Magyarországra. Komáromig vonattal utaztattuk a bringákat és magunkat is, ami Roxy számára az első percekben kellemetlen szituációt eredményezett, ugyanis a kalauz távozásáig szájkosarat kellett viselnie.

Természetesen szabálykövető magatartást tanúsítunk (általában), de ami Szőröske egészségi állapotát veszélyezteti, gondolok itt arra, hogy alig kap levegőt a kényszerítő eszközben, azt az első adandó alkalommal eltávolítjuk. Egyébként is egy bájos, barátkozós kutyusról beszélünk, amit a kép is bizonyít:

Leszállás, lepakolás után gyorsan feltekertünk a Duna feletti hídra, amely ma két országot, de igazából egy várost köt össze, majd némi bámészkodás után legurultunk Komarno óvárosába. Korábbi látogatásom emlékeire hagyatkozva megtaláltam az Európa-udvarba vezető kapubejárót, melyen áthaladva egy érdekes, színes világba csöppentünk. Rengeteg magyar történelmi személyiség és emlék található itt, főleg szobrok formájában, illetve Európa sokszínűségét az egyes nemzetekre jellemző építészeti stílusban alkotott házak hirdetik.

Fotózás, rövid nézelődés és apró ajándékok beszerzése után úgy döntöttünk, hogy az ismerkedést a várossal felfrissülés után folytatjuk. Szintén korábbi emlékeim között kutatva találtam meg az erre tökéletes helyet, azaz egy szűk utcácskában található, belső udvarral rendelkező kisvendéglőt. Az árnyékot nyújtó napernyők alatt jól esett a csapolt sör és úgy emlékszem, némi Becherovka is lecsúszott. Azt mondják, az ünnepléshez nem kell alkalmat keresni. Mi nem kerestük, hanem találtuk, mégiscsak az első közös nagy túránk perceit éltük meg. Egy kis erőt gyűjtve továbbálltunk, hogy folytassuk a város megismerését, egyébként pedig előttünk állt még a teljes táv. Az egykori Tiszti kaszinó udvarán érdekes építményt fedeztünk fel, mely trükkös megoldással láttatja az ember háta mögötti régi épületek belső homlokzatát is:

Közelebb érve kiderült, hogy az építmény nem más, mint egy félig fedett nézőtér:

A színpadnál aztán összetalálkozott a csapat, Roxy is érdeklődéssel figyelte a környezetet:

Miután röviden közreadtuk személyes élményeinket, áttekertünk a következő látványosságig. A városháza előtti tér még ma is a történelmi időket idézi. Úgy döntöttünk, hogy ez a látvány mindenképpen egy fénykép hátteréül kell, hogy szolgáljon. Mögöttünk Klapka György tábornok, a komáromi hős védő szobra látható:

Próbáltunk a neves elődhöz hasonlóan délcegen feszíteni legalább arra a pár másodpercre, amíg a kép elkészül, de ez nem biztos, hogy sikerült... A nézelődés, fényképezkedés és felfrissülés :-) után elindultunk, hogy teljesítsük első külföldi napunkat. A városból kiérve már az első kereszteződést eltévesztettük, de azt gondolom, ez sem volt véletlen. Mint később kiderült, az észak felé vezető főútról eggyel előbb kanyarodtunk jobbra, mint kellett volna és pár száz méter után véget is ért az utca. Kicsit tanakodtunk, nézelődtünk, hogy mit és hol tévesztettünk el, amikor az egyik ház kapuján kijött egy úriember és magyarul megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben és megkínálhat-e bennünket üdítővel. Nagyon jól esett a kedvessége, és ha van egy kis időnk, biztos, hogy elbeszélgetünk vele legalább néhány percig. Idő szűkében azonban megköszönve az útbaigazítást továbbindultunk. A helyes utat megtalálva Párkány, illetve Esztergom felé vettük az irányt, a Dunával párhuzamosan, de kicsit távolabb haladva tőle. Áthaladva néhány településen az út egyre jobban közelített túránk névadó folyójához, majd el is érte azt. Örömmel töltött el bennünket a látvány és az, hogy a töltés aszfaltozott.

Ennek tudatában kicsit kinyújtóztattam tagjaimat, négylábú társam viszont megijedt azt gondolván, hogy valami bajom van. Mozdulatát és arckifejezését lefordítva ez járhatott a fejében: gyertek gyorsan, segítsetek, a gazdi rosszul van!

Gyorsan fel is pattantam, hogy következő közös képünket elkészíttethessük:

Ahogy az a képen is látszik, Szőröske megnyugodott. A jó minőségű burkolatnak megörülve nyeregbe pattantunk, hogy csökkentsük a távolságot hazáig. Ez ténylegesen sikerült, mivel vagy a töltés tetején vagy vele párhuzamosan aszfalton tudtunk haladni. Éppen a töltésen tekertünk, amikor egy úszó vendéglátó egységre lettünk figyelmesek. Úgy döntöttünk, hogy a kiváló részteljesítményünk jutalmául megérdemlünk egy kis pihenőt és fantasztikus panorámát.

Az év nagyobbik részét (sajnos) különböző helyeken, különböző elfoglaltsággal töltjük, de amikor nyeregbe pattanunk és abban a pár napban közös élményeket élünk át és közös emlékeket szerzünk, mindig megnyílunk egymás előtt. Ez talán az egymásrautaltságnak és a hasonló gyökereknek köszönhető, de azt gondolom, hogy mindenképpen (az egyik, de nem egyetlen) pozitív hatása a túráknak. Ott, akkor, Szlovákiában, a Duna felett is így történt. A lelki felfrissülés után ismét "eggyé váltunk bringánkkal" annak érdekében, hogy fizikai korlátainkat legyűrve terveinket megvalósítsuk. A július közepén megszokott időjárásnak megfelelően nagyon meleg volt, így aránylag rövidebb szakaszok után tartottunk pihenőt.

Itt már tényleg kutyameleg volt...

Aztán megtörtént a baj... A csapat kicsit kettészakadt, mi Misivel előrementünk, Stipi és Szivar pedig lemaradt. Egyszer csak kiabálást hallottunk hátulról, ezért megálltunk és megfordulva visszatekertünk a többiekhez. Sajnos a látvány magáért beszélt. Stipi rengeteg zúzódással az arcán és a lábán az út szélén ült és próbálta összerakni, hogy mi is történt valójában. Ebben Szivar segített, aki annyira emlékezett, hogy egymás mellett/mögött haladtak, amikor Stipi bringájának első kereke lecsúszott a nagyon magas útszéli rézsűn, ennek következtében pedig borult az ember és a gép is. Tényleg nagyon sok új réteg aszfalt (legalább 30 cm) volt ezen az útszakaszon, így az ok valóban a lecsúszás lehetett. Sok-sok víz és kevesebb pihenés után Stipi úgy gondolta, hogy tovább tud tekerni, bár nagyon fájlalta a mellkasát is. A bringája mozgásképes állapotban maradt, ezért szépen lassan haladtunk tovább. Kb. fél óra múlva megálltunk egy vendéglőnél, ahol úgy érezte, hogy reggelre már teljesen rendbe jön, így simán folytathatjuk a túrát. Ennek örültünk, ezért ismét nyeregbe pattantunk.  

Szerencsére tényleg csak pár km volt hátra, amit az a tény is alátámasztott, hogy a Sturovo-n (Párkány) keresztül haladó főútról letérve végre megpillantottuk a gyönyörű látványt nyújtó esztergomi bazilikát és várat.

A néhány éve felújított (újraépített) híd és a bazilika-vár együttes valóban pazar látványt nyújt a Duna szlovák oldaláról: 

Gondoltuk, a határ(folyó) átlépése előtt bevárjuk a többieket, hogy együtt térjünk vissza szülőföldünkre. Mindenkit megnyugtatok, Roxy is kapott vizet :-).

Viszlát Párkány, viszlát Szlovákia (nemsokára visszatérünk, bár ezt akkor még nem tudtuk)! 

Két perccel később elégedetten nyugtáztam, hogy az előzetes nehézségek ellenére Roxyval együtt épségben érkeztünk meg Esztergomba. A tényleges főpróba (vagy inkább előadás?) részünkről egyértelműen sikeres volt.

Végül, a baleset ellenére nagyon jól teljesítő Stipi is megérkezett, akit közösen az esztergomi kórházba kísértünk.

Az orvosi vizsgálat után kiderült, hogy a látható (kevésbé súlyos) külső sérülések mellett négy bordája megrepedt, emiatt nem csak simán a kórházban kellett maradnia, hanem intenzív megfigyelés alá vonták, mert a repedt bordák életveszélyes állapotot is előidézhettek volna. Pár órával korábbi gondolatával és motiváltságával szemben jó néhány napra az egészségügyi intézmény lakójává vált. Az orvosi vizsgálat eredményének tudatában azonban mindenképpen a nap, illetve az egész túra hősévé vált, amit mi hárman, Szivar, Misi, és én is a folytatás minden pillanatában éreztünk és tudomásul is vettünk. Úgy gondolom, Roxy a helyzet súlyosságát már az első pillanatban átérezte, mert a kutyusok (szó szerint) kiszagolják a sérüléseket és betegségeket.