2014 őszén ellenvetést nem tűrően határoztuk el, hogy az ünnepet - az egy évvel korábbi hagyományteremtő túra folytatásaként - nyeregben (utánfutóban) töltjük. Nem kellett volna... De, mégis, hiszen ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre, ha nincs a Fertő tó, nincs a négy félőrült, na meg a kutya... Szóval: kutyás-bringás kalandjaink 2013-ban kezdődtek, mely év nyarának végén elhatároztuk, hogy október 23-át az ünnephez méltóan túrával tesszük emlékezetessé. Mert nekünk ünnep minden bringán és együtt töltött perc, ahogy szoktuk mondani: freedom. Természetesen Roxy mindezzel teljes mértékben egyetért :-). Azért, hogy egy kicsit összezavarjam az olvasót és izgalmasabbá tegyem dolgot, az első őszi túránk beszámolóját majd egy későbbi bejegyzésben adom közre. Térjünk tehát vissza 2014 október elejéhez! Szorgosan vizslattuk az időjárás előrejelzéseket csapadék és szél vonatkozásában, ami - mint később kiderült - teljesen felesleges volt, mivel a csupa negatív jóslat ellenére felszálltunk a Parndorf (Pándorfalu) felé induló vonatra. Szőrmók kisasszony az előírásoknak megfelelően kb. három hosszú percig viselte a zabtartó zsák hordozására alkalmas eszköz kinézetű szájkosarat, majd megkönyörültem rajta, mert bűn nélküli büntetés érzését láttam a szemeiben. 

A háttérben folyt a vidám fényképezgetés, eszegetés, iszogatás, mintha csak egy laza bécsi városnézésre igyekeztünk volna, fura, testre feszülős ruhákban. És ezek a puputevére hasonlító drótszamarak?

Elhagytuk szülőföldünket, aztán pillanatok alatt megérkeztünk egykori hazánk területére. Érdekes, Burgenland már tipikus osztrák terület benyomását keltette, de mi ezt sem bántuk, hamar asszimilálódtunk... A sör és bor itt is nagyon finom, meg is kóstoltuk mindkettőt tisztességgel, de erről részletesebben egy kicsit később. Megérkezvén vonattal megközelített célállomásunkra pánikszerűen elhagytuk a szerelvényt, nehogy véletlenül valaki, vagy valami a piros járművön ragadjon. Az aluljárón keresztül kivittük a bringákat és az utánfutót az utcára, miközben nagyokat derültünk. Próbálkoztunk a lépcső melletti babakocsi sávval, de úgy látszik, a sógorok logikáját nem tudtuk kitalálni... Miután mindenki az utcaszinten találta magát, elindultunk a nagy kékség (vagy szürkeség, vagy zöldség) felé. Mindenesetre a településről kiérve napsütésben kerekeztünk - egy darabig. Kiérve a központból egyre szélesebb és forgalmasabb úton találtuk magunkat. Nem véletlenül, ugyanis egyszer csak elértük a híres bevásárló falut, ami már lassan akkora helyet foglal el, mint maga a település. Na, mi oda nem tértünk be... Miután áttekertünk az autópálya felett, egy elnyújtott jobb kanyar következett, ahol az egyik ígéret valósággá vált, megkaptuk arcunkba a szelet. A hosszú küzdelmet egy kereszteződés szakította meg, onnantól tükörsima aszfaltozott szervizúton kerekeztünk tovább Jois (Nyulas) irányába. Hamar magunk mögött hagytuk az apró falut, majd Winden am See (Sásony) és Breitenbrunn (Fertőszéleskút) következett. Utóbbi település külterületén szebbnél szebb kiskertek mellett kígyózott a kerékpárút - még mindig tükörsima kivitelben. Tetszett az élrevasalt osztrák környezet, de már az ott megtermelt javak minőségét is ellenőriztük volna. A kívánságunk hamar valósággá vált, beértünk Purbach (Feketeváros) központjába, ahol gyors fényképezkedés után felkerestük a borosgazdák utcáját. A képen Magyarország tetőtől talpig szőrös utazó nagykövetinek egyike látható szolgálati gépjárművében:

Itt pedig a marcona biztonsági emberek, munkakörük ellátásához eléggé szokatlan járművet és öltözetet választva (a cicanadrágos gorillák):

Akik jó érzékkel megtalálták a zord őszi időjárás közepette is nyitva tartó, helyi borosgazdák termékeivel gazdagon ellátott vendéglátó egységet:   

Majd sört rendeltek... Igaz, egy kevéske bort is, pontosabban az Ausztriában oly közkedvelt 1/8-os fröccsöt. Vagy több nyolcados? Már nem emlékszem pontosan, de a "koktélban" biztos, hogy nem a szóda dominál :-). Eközben, illetve az egységbe történő belépést követően szőrmók kisasszony azonnal megtalálta magának a legkényelmesebb kanapét, de a kiszolgáló hölgy kedvesen kérte, hogy a négylábú talán ne oda fészkelje be magát. Nem mérgesen, nem agresszíven, csupán mintegy mellékesen megjegyezve. Roxy ezt a dolgot pár másodpercig okosan, a padlón ülve tűrte: 

Még a szomszéd asztalnál ülő harsány osztrák úriembereket sem akarta kettéharapni... Aztán:

Természetesen megfordult a fejünkben, hogy még pár órát eltöltünk itt, de a második ígéret, azaz az égbolt szürkülése ellenére sem engedtünk mohó vágyainknak, inkább továbbindultunk. Annál is inkább, mivel a tó körüli túrát kicsit kibővítettük, Purbach után kitértünk Eisenstadt (Kismarton) irányába. A két település között azonban útfelújításba botlottunk, ahol nem kevés autó várakozott a sorára. Ennek ellenére az osztrák rendőr urak bennünket kérdeztek meg, hogy merre kívánjuk folytatni fontos utunkat, és a valamennyi irányban várakozó járműoszlopnak megálljt parancsolva áttereltek bennünket a gödrökön az ép aszfaltcsíkra. Ez bizonyára a diplomáciai fontosságunk számlájára írható... Beértünk a városba, jó ideig kerékpárúton haladtunk a központ felé, majd az Eszterházy-kastélyt jelző tábla útmutatását követve jobbra fordultunk. Naná, hogy majd' egy km-es emelkedő következett! Személy szerint meg is sértődtem, így amikor beértünk a kastély udvarába, duzzogva közöltem, hogy nem kívánom belülről látni az épületet. A megérkezés pillanata:   

Marconák még mindig teljes harci díszben:

Szőrmók kisasszony pedig még mindig maximális kényelemben:

Végül is egyikünk sem tekintette meg a kastélybelsőt, inkább továbbgurultunk a sétálóutca irányába. 

Csökkent a nap fénye, csökkent a hőmérséklet, csökkent a járókelők száma, ezáltal csökkent a lelkesedésünk is. Motivációnk ismét egy meleg, barátságos, bő kínálattal rendelkező hely felkutatására irányult. Nem volt könnyű ilyet találni, de úgy látszik, ezen a túrán a kereslet-kínálat egyensúlya biztos lábakon állt. Vigyorogtunk is, mint a tejbetök. Akadt ital, sőt étel is bőven, ráadásul az első másodpercekben kiderült, hogy a pultos lány magyar. 

Nem akarom ismételni önmagam, kedvünk itt is a nullához közelített a továbbindulást illetően. De, irány ismét a tó! A háromszög átfogóján haladva kaptunk egy kis esőpermetet, viszont mintha egy parányi oldal-hátszél segítette volna az előrejutásunkat. Pedig bringán mindig szemből fúj a szél! Ezt a tapasztalást egy későbbi bejegyzésben majd részletesen kifejtem. Egy kicsit dombra fel, aztán vízszintes haladás, majd Trausdorf (Darázsfalu) és Sankt Margareten (Szentmargitbánya) érintésével megérkeztünk a Rust (Ruszt) feletti szőlődombok közé. Eső barátunk végigkövette velünk ezt a pár km-t.

Legurultunk a településre, majd az első említésre méltó utcasarkon megtaláltuk számításunkat. A vendéglő teraszán elhelyeztük járműveinket, majd irgalmatlan lelkesedéssel berontva a meleg, száraz helyre nem is jutottunk túl az első asztalnál. Érdekes, nekem hidegben is jól esik a hideg sör, itt sem volt ez másképp :-). Szőrfönök azonban ennél sokkal nagyobb kényeztetésben részesült: kocsmárosné asszonyság ahányszor elhaladt az asztalunk mellett, annyiszor hozott Roxynak valamilyen ínyenc falatot. Emellett szépen finoman haladva érdeklődött a kisasszony iránt, a harmadik jutalomfalat után már azt mondta, hogy szívesen átvállalná megőrzésre a szőrmókot. Mindezt úgy, hogy saját négylábúval is rendelkezik. Állítólag... Roxy ért osztrák kutyanyelven, biztos vagyok benne, hogy a burgenlandi emberi tájszólást is kapizsgálja, ezért gondolom, mi volt annak az oka, hogy innentől jobban bújt hozzám. Pedig biztos aranyélete lehetne ott...

Olyan kényelmetlen volt a szárazon, melegen, utáltuk már a kellemesen hűvös sör ízét, ki akartunk végre szabadulni az esőre. Gazdasszonyunk a teraszra is kikísért bennünket. Azt hitte, hogy Roxy négy lábon teljesíti a túrát (amit Szőröske meg is tenne, ha hagynám), de megmutattam az utánfutót, mire elégedetten elmosolyodott. Úgy emlékszem, még egy jutalomfalatot a kezembe nyomott induláskor... Megköszöntem, majd elropogtattam. Bekerekeztünk a központba pár képet készíteni, bár az időjárás már teljes mértékben beteljesítette a jóslatot, szél és eső összebarátkoztak. Ruszt főtere az egyik oldalról: 

Ruszt főtere a másik oldalról:

Rövid navigációt követően dél-délnyugatnak fordultunk, mérhetetlen kalandvágyunk és a nyereg általi fenékmasszírozás megunhatatlan érzésének élvezete ellenére nem bántuk volna már az Ungarn feliratot megpillantani. A településről kiérve ismét utánozhatatlan minőségű kerékpárúton haladtunk párhuzamosan a tóparttal, majd Mörbisch (Fertőmeggyes) után jobbra fordulva elértük a jelenlegi határt. Ungarn a lábaink (kerekeink) előtt hevert. Semmi ünnepélyességet nem éreztem abban a pillanatban, csak azt kívántam, hogy guruljunk már be Sopronba, aznapi célállomásunkra. Legalább őszinte vagyok... A Mithrász-szentély mellett is úgy haladtunk el, hogy csak egy kicsit lassítottunk, rövid összenézés eredményeképpen a másodperc töredéke alatt született meg a hallgatólagos döntés a megállás nélküli továbbhaladást illetően.  Hiába, nem az első közös túránkon vettünk részt... Fertőrákos vonalát elhagyva egy olyan hullámvasútra ültünk fel, melynek a végét nem láttam. Elképesztően hosszú lejtők és emelkedők, aminek az a hátránya, hogy a lejtőn összeszedett lendület nem elég az emelkedő csúcspontjáig. Aztán egyszer csak egy tábla az út szélén: Ödenburg (Sopron). Ja, fordítva! A városba beérve előkerestem a szállásfoglalás visszaigazolását, de a konkrét elfoglalás nem ment egyszerűen. Néhány hívás a megadott számra, majd társasjáték Sopron utcanevei tekintetében. Miután sikeresen bevezettük közös bábunkat a célba, elfoglaltuk az elképzelhetetlenül kicsi apartmant. Mint a mesében: apró előszoba, apró hálószoba, apró konyhasarok, apró vizesblokk. De mindez bennünket ekkor már nem zavart, a szinte talpalatnyi osonóösvényeken haladva mindannyian felfrissítettük magunkat, majd bevettük magunkat az éjszakába, melyhez szégyen vagy nem szégyen, taxit vettünk igénybe. A nagy dorbézolás egy vacsorában és pár korsó sör elfogyasztásában ki is merült. Natürlich a város nevét viselő kiváló italt ittunk mindannyian :-). A két sör közti rövid szünetekben a velünk szemben állított kommunikációs elvárásoknak is maximálisan eleget tettünk, melyet a kép jól példáz:   

Mielőtt bárki másra gondolna, aznapi teljesítményünk egyértelműen a sport kategória felső határához közelített, amit aztán a második nap még jobban megerősített. Néhány hét múlva következik a második rész :-).