Aznap a leghosszabb távra készültünk, ezért a fantasztikus szállás ellenére is időben el kellett indulnunk. Roxy is érezte ezt, már útra készen várt bennünket:

Elbúcsúztunk szállásadónktól, aki éppen a Skóciába hazautazó anyukáját készült kivinni a repülőtérre, majd nyeregbe pattantunk. Varasdig gyorsan eljutottunk, semmi sem hátráltatott bennünket, csak a meleg. Igazából nem készültünk fel a látnivalókból, de ha megtettük volna sem hatott volna ránk másképp a város szépsége. Varasd egy tünemény, óvárosi része tele látnivalóval, onnan pár száz méterre pedig egy mesébe illő vár áll:

A belső udvara engem egy kicsit a sárospataki váréra emlékeztet:

Aznapi első, de nem utolsó :-) csapatszelfi:

Az egykori földsánc a jó kilátáson kívül lehetőséget ad egy kis "művészkedésre" is:

A vár melletti kis téren bámészkodtunk egy kicsit az ezernyi ajándéklehetőséget kínáló sátraknál, és természetesen be is szereztük a hűtőmágneseket, egyéb apróságokat. Éppen csak párat kellett tekerni és már a főtéren is találtuk magunkat, ahol megittuk az aznapi első sörünket. A tér szinte teljes területét elfoglalták a napernyőkkel fedett teraszok, és péntek délelőtthöz képest egész sok ember élvezte rajtunk kívül az árnyékban üldögélést, beszélgetést. Megítélésünk szerint nem a turisták voltak többségben. Sokáig tudtunk volna így ücsörögni, de az út nagy része előttünk állt. 

Hosszú-hosszú kilométerek következtek a felduzzasztott Dráva töltése mellett, tűző napon és félig-meddig ellenszélben. Ráadásul Stipi bringájának itt már nagyon nem akaródzott engedni a normális tempót, ezért lassan tudtunk csak haladni. Végeláthatlan aszfaltcsík, enyhe jobb- aztán balkanyar, házak csak nem akartak feltűnni. Misivel kicsit lehagytuk a csapat másik felét, és megbeszéltük, hogy a következő kanyar utáni településnél végre megállunk és bevárjuk a többieket. Hátha akad egy frissítő elfogyasztására alkalmas hely is... Persze a második, harmadik, negyedik... kanyar után sem tűnt fel egyetlen épület sem, így a terven változtatva az út melletti kis hídnál álltunk meg, a kulacsunkban lévő vízre és megmaradt szendvicsünkre hagyatkozva. Megérkeztek Stipiék is, kicsit ők is szusszantak, aztán újra nekivágtunk, hogy most már leküzdjük ezt a szakaszt. Nem gyorsan, de leküzdöttük, jó pár km tekerés után éles balkanyart vett az út, és nem csupán házak tűntek fel, de egy kocsma is, árnyas terasszal! Örömünk határtalan volt, azonnal berontottunk és kértük is a hamvas söröket. Érdekes módon itt is szinte tele volt a terasz helyiekkel, akik olyan hangosan beszélgettek egymással, hogy Roxy is úgy érezte, bele kell szólnia. Először csak morgott, aztán egy-két vakkantást is hallatott, nem győztem csitítani :-). Talán véget ért a történet, a hozzászólások is ritkultak, így a hangerő is enyhült. Ennek örömére összeszedtük magunkat és áttekertünk a pár percre lévő zsiliphez, ahol gyönyörködtünk kicsit az oly hosszan kísért folyóban. A következő szakasz talán annyival volt látványosabb, hogy pár kilométerenként települések tűntek fel előttünk, majd el mögöttünk. Az ellenszél és a kopárság maradt, árnyékban nem sokat haladtunk. Jócskán benne jártunk a délutánban, így már mindannyian magunkhoz tudtunk volna venni némi táplálékot, de erre alkalmas hely egyelőre nem adódott. Aztán feltűnt egy étteremnek tűnő épület. Kicsit begyorsítottunk, majd rákanyarodva a keresztutcára megálltunk a kavicsos parkolóban. Kiderült, hogy csak egy cukrászda, legtáplálóbb ételük a fagyikehely lett volna. Szivar azért bement érdeklődni a lehetőségek után, mi pedig az út másik oldalán felfedezett bolthoz gurultunk át. Nagyon régen esett már ennyire jól sajtos parízer félig száradt kiflivel! Utána hasonlóan friss édes péksütemény, és persze jéghideg dobozos radler. Megérkezett Szivar is, ő is meglátogatta a boltot, majd elmondta, hogy nem egészen egyértelmű információkat kapott a cukrászdában, az egyik tapasztaltnak tűnő helyi úriember azonban váltig állította, hogy néhány kilométer után egy Csingilingi nevű településen találunk vendéglőt. A boltban vásárolt ennivaló elfogyasztása után vendéglőbe már nem akartunk menni, de egy ilyen nevű települést mindenképpen látnunk kellett. Apró falvakon áthaladva kanyarogtunk, amikor az egyik kereszteződésnél Szivar jelezte, hogy az említett település csak pár km-re van, de nem az aznapi szállásunk irányában. Fáradtak voltunk már, ezért fájó szívvel, de lemondtunk róla, de mindenki elhiheti, hogy tényleg létezik a hely. Még a Wikipédia is ismeri, bár nem sok információval rendelkezik róla. Egy érdekesség: 2001-ben 4, azaz négy állandó lakosa volt. Tehát továbbindultunk a másik irányba, hogy Répást, a magyar határtól csak pár száz méterre fekvő települést megtaláljuk végre. A Drávát ismét elérve azért szakítottunk időt pár képre. Itt talán több látszik a folyóból:

Ez pedig az aznapi másik csapatszelfi:

A bámészkodás után legurultunk a hídról és pár km után beértünk a településre. A szállásnak azonban nyoma sem volt. A falu másik végén aztán egyszer csak megállt egy autó és egy helyinek tűnő ember inkább horvátul, mint bármilyen más nyelven elmagyarázta, hogy a vendégház kicsit arrébb van, de menjünk csak, meg fogjuk találni. Később kiderült, hogy a szállásadók szomszédja az úriember. El is indultunk a megadott irányba és valóban két-három km múlva házak tűntek fel. Mi több, nem csak házak, hanem egy nyitva lévő bolt is! Úgy bevásárolt mindenki, hogy természetesen csak az utánfutóba fért be a dolgok nagy része. Szegény Roxy megint majdnem kiszorult a saját helyéről. Még pár perc és végre tényleg megérkeztünk az áhított helyre. Ilyen fogadtatásban nem is reménykedtünk. Irena és Miki, a zágrábi házaspár pár éve vette meg az egykori klasszikus falusi épületegyüttest, házzal, mögötte melléképülettel, külön álló pajtával és kukoricacsűrrel. Mára egy tökéletes szállást alakítottak ki, elmondásuk szerint főleg bringás turisták részére.

Lepakoltunk, közben a szállásadók betessékelték a kocsiba saját kutyusukat, nehogy nézeteltérés támadjon a két szőrös között, Miki finom falatokkal kínálta Roxyt, aki azonnal elásta az egyik jókora darabot :-). Állítólag a kutyus szeret a kombi autó nagy méretű csomagtartójában, akár éjszakázni is, ezért nem volt lelkiismeret furdalásom. Egyébként a két szőrmókot előtte összeismertettük, és nem lett volna gond. Irena közben jelezte Misinek, hogy Roxy nyugodtan aludhat velünk a szobában, csak az a kérése, hogy ne az ágyban. Nehéz feladat elé állított, de mondtam, hogy megoldjuk a dolgot, így törni kezdtem a fejem, hogyan is tudnám ezt megvalósítani. Több fordulóval tudtunk csak minden csomagot bevinni a szobába, egyszer csak látom, hogy Irena az egyik kétszemélyes ágy egyik oldalára egy színes plédet terít, nem ágyneműt húz. Roxynak "ágyazott", a kisasszony külön fekhelyet kapott. Ez (is) nagyon jól esett. Lepakolás után elfogyasztottuk a vacsoránkat: 

Kicsit később csatlakoztak hozzánk szállásadóink, majd nemsokára megjelent az útbaigazító szomszéd is. Beszélgettünk (főleg Szivar és Misi, mivel szállásadóink nagyon jól beszéltek angolul), iszogattunk (ezt mindannyian nagyon jól műveltük) és zenét hallgattunk. Szállásadóink kedvelik a 70-es évek zenéjét, Irena nagy Beatles rajongó, meg is mutatta a pajtában tárolt ereklyéit, köztük egy plakátot, amilyet még Misi sem látott, pedig ő is nagy Beatles rajongó. Egyre jobb lett a hangulat, Irena már énekelt is (nem is rosszul), egyszer csak azt vettük észre, hogy már jócskán elmúlt éjfél. Megerőltető napon voltunk túl, de azt hiszem ezt megint nem bánta egyikünk sem, így jókedvűen tértünk nyugovóra, hogy erőt gyűjtsünk a következő naphoz.