Mondhatnám, hogy kakasszó ébresztett bennünket, de sajnos csak a megszokott telefonos ébresztőhang figyelmeztetett arra, hogy ideje nekiállni a pakolásnak. Készülődés közben láttam, hogy a gazda valószínűleg a piacra készül, mert egy uborkákkal teletömött kisbusz állt az udvaron. Annyi ideje azért még volt, hogy a finom reggelit tálalja nekünk. Az aznapi távot rövidre terveztük, mert szerettük volna Maribort minél jobban megismerni, ennek érdekében pedig a szállást gyorsan elfoglalni. Persze azért az útközbeni sör(ök)ről sem mondtunk le... Annál is inkább, mivel a domborzati viszonyok erre a napra is tartogattak "ínyencségeket" számunkra.

Felszerelés és búcsúzkodás után az előző napi büfé-bolt kombináció faluja felé indultunk, de az eltévedésünk kiindulópontja előtt éles balkanyart vettünk. Itt egyből kaptunk egy elnyújtott, alattomos emelkedőt ajándékba. Leküzdve a bemelegítő szakaszt, pár km-en keresztül az autópályával párhuzamosan haladtunk, illetve néhányszor kereszteztük azt. Úgy látszik, kezdett összeszokni a társaság, mert egy lassabb résznél szinte egyszerre közöltük egymással, hogy a következő lehetőségnél pihenünk egy kicsit és szomjunkat is oltjuk az aranysárga nedűvel. Néhány km-t haladva egy települést jelző táblát pillantottunk meg, de ezzel együtt megint megfogalmazódott bennem - és itt a finomított változatot adom közre - egy (költői) kérdés: tízből kilencszer miért egy aljas emelkedő leküzdésével kell megközelíteni az életmentő kocsmát??? Teljesítőképességünk határán feltűnt az áhított intézmény, melynek teraszára szinte úgy estünk be. A jutalom azonban nem váratott magára: gyorsan megkaptuk a négy korsó Lasko sört, mellé pedig kellemes '80-as évekbeli dallamos rock zenét hallgathattunk a rádióból. Nehéz volt felállni, de Roxy nem igazán sörivó (bezzeg a gazdája...), inkább a környék felfedezésére vágyott. Egy gyors séta közben pisi formájában kisajátított pár négyzetméternyi füves területet, nekem pedig a közben felfedezett gyönyörű panoráma jutott. Egyikünk sem vágyott vissza a nyeregbe, de végül győzött az akarat és a kíváncsiság, Maribor vár bennünket! 

A következő résztáv egy nem túl veszélyes hullámvasútra emlékeztetett, nagy részén lendületből le lehetett küzdeni az emelkedőket. Az igazi meglepetés ezután következett. Éppen az akkor nem túl messze futó autópálya egyre sűrűsödő forgalmát figyeltem, amikor navigátorunk, Szivar egy kereszteződésnél megállította a csapatot. Közölte, hogy mehetünk egyenesen és balra is, de az előbbi irányt választva még 14 km-t kell megtennünk a célig, balra kanyarodva pedig csak nem egészen 5 km-t. DE!!! A közel 5 km majdnem fele minimum 10 %-os emelkedő. Persze a rövidebb távot választottuk. Biztos vagyok benne, hogy az egész túra legnehezebb szakasza volt ez a 2.5 km. Sajnos Roxyt a forgalom miatt nem engedhettem ki, aminek egyikünk sem örült. Patakokban folyt rólam a veríték, miközben toltam felfelé a szerelvényt. Az egészre az tette fel a koronát, hogy nem voltak rövid lankásabb szakaszok, ne adj' Isten pár vízszintes méter sem, végig erőteljesen emelkedett az út. Mint már sokszor korábban, azt a technikát alkalmaztam, hogy egyszerre csak az egyik árnyékos résztől a következőig akartam eljutni, nem néztem annál tovább. Mondanom sem kell, sok nem volt... Egy belógó faág jobbról, egy belógó faág balról, egy jobbkanyar, egy balkanyar, az út még mindig emelkedik. Megállni nem szabad, mert újból nem lesz erőm elindulni! A csapat egyik fele a bringán maradva már jóval látótávolságon kívül volt, mi pedig Stipivel rendíthetetlenül tapostuk az aszfaltot. Az ő bicajának középső agyában már szinte indulás óta kattogott valami, ezért nem akarta erőltetni a tekerést. Nem tudtuk felmérni, mennyi van hátra a domb (hegy) tetejéig, csak az adott támpontot, hogy a soron következő kanyar után már aránylag vízszintesnek látszott az út. Felértünk! Tényleg nem emelkedett tovább! A csapat ismét együtt volt:

Nem mindenki mosolyog... De, ami a legfontosabb, a látóhatáron feltűnt Maribor:

Roxyval ketten nem takartuk el a panorámát :-)

Nem sokat teketóriáztunk, áhított célunk már tényleg nagyon közel volt. Kb. 3 perc alatt akkora távot gurultunk, mint amilyen hosszú az emelkedő volt, így elértük túránk névadó folyóját, a Drávát. Nem sokkal később átléptünk Maribor közigazgatási határán, azaz elmentünk a település nevét jelző tábla mellett. Kellően meghatódtunk, és gyors döntést hozva kerestünk egy italfogyasztásra alkalmas épületet. Találtunk is egyet:

Nem értem hogyan, de Roxynak jobban megártott az emelkedő, mint nekem. Kicsit felfrissítettem az izmait és roszogó izületeit. Itt is nagyon jól esett a sör, és már nyugodtabbak is voltunk, mivel célba értünk. Azért még nem egészen... Szőrös csapattagunk is felélénkült a masszázstól:

Lassan átgurulva a belvároson megkerestük az Anna House nevű apartmant, aznapi szállásunkat. Egy szép régi ház kapubejárója mellett a falon tábla jelezte, hogy jó helyen járunk. Már majdnem lepakoltam a táskákat, szétszedtem a szerelvényt, amikor szóltak a többiek, hogy nem ebben a házban töltjük az éjszakát, hanem ott, ahová a mosolygós úriember visz bennünket. Ő robogóra pattant és már gázt is adott. Kacskaringós kerékpárutakon követtük, ahogy bírtuk. Miközben egy jelzőlámpánál álltunk, arra gondoltam: na, megint ráfaragtunk, majd kivezet bennünket jó messze a belvárosból. Ellenkezőleg, egy méterrel sem távolodtunk el a központtól, csak a délkeleti oldalra, közvetlenül a Dráva mellé mentünk át. Miután biztonságba helyeztük az aránylag új építésű társasház pincéjében a bicikliket és az utánfutót, szállásadónk felvezetett bennünket az egyik lakásba, mely tökéletesen kielégítette az igényeinket. Kellemes meglepetés volt. Gyors felfrissülés után a csapat teljes létszámban városnézésre indult:

Sétáltunk, nézelődtünk, és persze fényképezkedtünk is:

A városnézés után beültünk egy hangulatos szerb kisvendéglőbe, mivel a két évvel korábbi túránk utolsó  - Szerbiában töltött - napjaiban nagyon megkedveltük a helyi ételeket, különösen a pljeskavicát. Természetesen a sör szlovén volt, le is gurítottunk pár korsóval. Úgy érzem, mindenki jól választott, elégedettség tükröződött az arcokról. Focirajongók lévén elhatároztuk, hogy megnézzük az Európa Bajnokság egyik elődöntőjét, de már vagy a szállásunkon (aminek korai alvás lett volna a vége), vagy a szálláshoz közeli vendéglátóhelyen. Roxy a focimeccset sem élvezte volna, ezért visszasétáltam vele a lakásba, közben pedig igyekeztem elvárásainknak megfelelő helyet találni. Séta közben sikerült egy teraszt felfedeznem, mégpedig nagy méretű tv-vel felszerelve, és szerény szlovén nyelvtudásommal azt is kitaláltam, hogy direkt a focirajongókat várják este kilenc órára. Egyébként a hely kétszáz méterre volt a szállásunktól, így a többiek is helyeselték választásomat. A szállás felé orientálódásra a szép, de érdekes és kicsit félelmetes felhők is ösztönöztek bennünket, még úgyis, hogy hihetetlen méretű és fantasztikus ízélményt nyújtó fagyira tudtunk szert tenni az egyik szűk belvárosi utcában található fagylaltozóban:

Emlékeim szerint a meccs felejthető volt, az eső is eleredt, mi Misivel úgy döntöttünk, hogy a második félidőt már a szálláson nézzük meg. 

Mindent összevetve a harmadik nap sem hazudtolta meg magát, nagyon sok élményben volt részünk, küzdöttünk is, de élveztük is a napot, Misi szavaival élve: "gyerekek, ezért jöttünk, nem?"