Első kéktúránk harmadik, egyben befejező napján nem túlságosan hosszú táv várt ránk, mindössze 15 km-t kellett megtennünk a nógrádi vasútállomásig, kiszálló pontunkig. Nógrádig majd’ egy km szintcsökkenést gyűrtünk le, de megindulásunkat a lejtőn megelőzte a Börzsöny legmagasabb pontjának meghódítása, ami jócskán igénybe vette lelki és testi erőnket. Itt még a kellemes reggeli napsugarakkal együtt próbálunk magunkba szívni egy kis energiát is. Nem mintha erre szőrmók kisasszonynak különösebben szüksége lett volna…

A túra első napjáról azt írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy eszményi szakasza lehet a kéktúra megkezdésének. Ezt továbbra is így gondolom, mivel a természet a barátságosabb arcát mutatja, sok a látnivaló és települések is egymáshoz közel találhatók. Aki viszont a Börzsöny felé halad tovább a kéktúrán, hamar szemben találja magát a természetjárás erőt próbálóbb oldalával. A Magas-Börzsöny völgyei mélyek, ehhez képest a csúcsok magasnak látszanak, illetve azok is. A Csóványos a maga 938 méteres magasságával az ország harmadik legmagasabb pontja, egyébként pedig a 100 legmagasabb magyar hegycsúcs közül 8 a hegységben található. Lakott település kialakulására kevésbé alkalmas a vidék, emiatt talán nagyobb felkészültséget kíván a turistáktól. Ezt én is tapasztaltam, de a természet vadsága és érintetlensége legalább annyira megfogott, mint az Országos Kéktúra bármely látnivalóval teletűzdelt, könnyebb szakasza. Emellett a kéktúra megkezdése előtt a Börzsöny egy olyan meglepetéssel is szolgált számomra, ami az emberekbe vetett bizalmamat jócskán a pozitív irányba lendítette...

2014. őszén párommal és természetesen Roxyval felejthetetlen hetet töltöttünk a Bükk, a Mátra és a Börzsöny hegyei között. Nógrádi tartózkodásunk alatt több várat (várromot) felkerestünk, de a legemlékezetesebb minden szempontból Drégely várának meghódítása. A képen éppen az őszi napsütést élvezzük Szőröskével.  

A vár teljes területét végigjártuk, majd az egykori kaputoronnyal ellenkező oldalon lemásztunk a majdnem földig omlott várfalról, hogy visszainduljunk az autóhoz. Ekkor tűnt fel egy magányos kiránduló, aki éppen azon a részen kívánta megkezdeni a vár szemléjét. Megkérdezte, hogy sokan vannak-e a romok között, majd főleg túrázással kapcsolatos dolgokról kezdtünk beszélgetni. Jó pár perce folyt az eszmecsere, közben a kis felfedező is talált magának elfoglaltságot: 

Újdonsült ismerősünk, Magdi meg is jegyezte, hogy Roxy biztos megtalálta a Drégely várát a Tsitári kápolnával összekötő titkos alagút bejáratát. Ezen sem csodálkoztam volna... Remélem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a beszélgetés megalapozta egy közeli ismeretség, de talán barátság kialakulását is, melynek még mindig csak az elején tartunk. Magdiban egy végtelenül kedves, segítőkész embert ismertünk meg, aki férjével, Ferivel együtt azóta nagyon sokszor segített palócföldi bringa- és gyalogtúrák szervezésében, sőt szállást is biztosított nem egyszer kisebb-nagyobb csapatunk számára. Természetesen mindketten lelkes természetjárók, többek között az Országos Kéktúra vonalán megtett kilométereket is rendszeresen gyarapítják. Ezen kívül Magdi gyönyörű fényképeket is készít túrái(k) során, mely képekből már kiállítás is nyílt. A képen Magdi (Melo Magdolna), Feri (Horváth Ferenc) és a Roxy Bicycle Team 4/5 része látható Szécsényben, a kedves pár lakóhelyén: 

Remélem, tényleg a barátság elején tartunk, az elmélyítéséhez mi is igyekszünk megtenni, azaz minél több közös túrát szervezni és közös élményt szerezni, hiszen ahogy a fentiekből is kiderül, a földrajzi távolság nem akadály.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, azaz a túra utolsó napjához, sátorbontás (már aki…) és összepakolás után dokumentáltuk, hogy az éjszakát hivatalosan milyen magasságban töltöttük:

A csúcsról ilyen kilátásban részesültünk, de sokáig nem bámészkodhattunk, mert Nógrádról Vác, Budapest és Pomáz érintésével jutottunk haza Győrbe, ehhez pedig egy korai indulású vonatot kellett elérnünk.

A kék jelzést megtalálva először néhány méter szintet vesztettünk, aztán ismét elértük a reggeli magasságot, ami Ádám lábát kezdte megint megviccelni. A Haramia-lyukhoz közeledve jó ideig gerincen haladtunk, így mindenki pihentethette kicsit beállt tagjait.

A lyukból aztán nem bújtak elő rosszarcú alakok, mint kiderült, az egyetlen haramia a túra teljes távját velünk együtt tette meg, de senkiben sem hagyott fájdalmas emlékeket :-). A Csóványos meghódításáért rendesen meg kellett küzdenünk, néhány száz méter táv alatt majd’ 100 métert emelkedett az ösvény. Ropogtak a csontok és feszültek a térd- és bokaszalagok, de mindenki egyben felért az egykori geodéziai mérőtoronyhoz.

A mára kilátóvá előlépett toronyból jó idő esetén a Magas-Tátra vonulatai is látszanak. Maga a Csóványos 938 méteren tetőzik, ehhez még hozzáadódik a több mint 22 méteres építmény hossza, így a legfelső szinten majdnem 1000 méteres magasságban szívhatjuk a friss levegőt. A lépcsőzés előtt megpihentünk kicsit:

A következő pihenőt már a lépcsők leküzdését követően ejtettük meg, de itt nem csak fáradtságról volt szó, szőrmók kisasszony kicsit tartott a nagy magasságtól.

Miután megnyugtattam, hogy biztonságban van, hajlandóságot mutatott egy gyors kép erejéig modellt állni:

Roxyval szemben szárnyas barátunkat cseppet sem viselte meg a szédítő magasság, önként állt a fényképezőgép elé:

Azok kedvéért, akik inkább a tájra kíváncsiak, készítettem egy képet galamb nélkül is:

Amilyen meredeken emelkedett a szint a kilátó előtti szakaszon, olyan rohamosan csökkent a magasság a célállomás felé indulva. Ez a lejtmenet talán még embert próbálóbb volt, mint a korábbi kaptató. Itt már nem csak Ádám nyögött minden lépés után… Mire kellemesebb, széles kiránduló ösvényre értünk, a csapat rendesen szétzilálódott. Balázzsal és Roxyval kihasználva a lehetőséget, többször is jól nekiiramodtunk, majd mikor észrevettük, hogy majdnem futunk, megálltunk és megvártuk a többieket. Beérve Nógrádra egy utolsó pihenőt tartottunk a település szélén található forrásnál, sőt valaki megkezdte a túrafelszerelés mosását is… Felfrissülés után átsétáltunk a vasútállomás épületéhez, ahol nem kevés gyerek várta ugyanazt a vonatot, mint mi. A bélyegző akkor még a váróteremben volt elhelyezve, így a sűrű gyerektömegen átvágva kellett megejtenünk a procedúrát. Még néhány perc várokozás a peronon, miközben négylábú társamat különböző ingerek érték, majd végre megérkezett a szerelvény. Sikerült a gyerekzsivajtól távolabbi helyet találnunk, így mindannyian megkezdtük a regenerálódást.

A budapesti átszállást követően szerencsére az autó még mindig Pomázon, a HÉV megálló melletti parkolóban várt ránk. Hazafelé, az utat figyelve próbáltam a három nap történéseit felidézni, és arra jutottam, hogy csupa pozitív gondolat kavarog a fejemben. Az első kéktúrás élmények egyáltalán nem okoztak csalódást, bár kicsit ülepedniük kellett. Győr előtt nem sokkal már a következő túra tervei is összeálltak a fejemben…