Nehéz szívvel, de meghoztuk a döntést: hárman (illetve négyen :-)) folytatjuk a túrát, amit éppen, hogy csak elkezdtünk. Stipi is erre biztatott bennünket. A bringája és csomagjai biztonságba helyezése után elbúcsúztunk tőle, de ígéretet tettünk, hogy rendszeresen jelentkezünk és küldjük a képeket. Nem hosszú, de mint később kiderült, eléggé bonyodalmas szakasz várt ránk. Azért Esztergom látnivalóira szántunk időt. Az aznapi első közös kép a Duna feletti kilátó részről készült:

Kicsit bámészkodtunk még, mert idő kellett hozzá, hogy ezt a látványt be tudjuk fogadni. Azt hiszem, a képek magukért beszélnek. Ahonnan jöttünk:

Ahová tartottunk:

A gyönyörködés után az épített környezetre is fordítottunk egy kis időt. Először a vár körül készítettünk néhány képet.

Majd a megunhatatlan bazilikát jártuk körbe. A belső teret – Roxy kivételével - már mindannyian láttuk korábban, ő pedig úgy éreztem, nem kíváncsi rá.

A következő közös kép elkészítésére egy pár férfi tagját kértük meg, de maga a művelet elég bonyolultan hajtódott végre. Azért született egy talán elfogadható fotó:

Elindultunk, hogy a Dunakanyaron áthaladva elérjük a fővárost. Néhány km után az érdekes nevű település, Basaharc határában rövid pihenőt tartottunk egy út menti büfében, kizárólag azért, mert a rév indulásáig aránylag sok időnk volt még. Roxy nagyon jól érezte magát, a vendéglős hölgy ennek viszont nem örült annyira. Pedig Szőröske csak két percenként akart beszökni a konyhába… Itt éppen ölben, nem félúton a konyhába:

Na jó, elárulom, hogy nem bambit ittunk, pedig a képen nem is látszik… Szivar a játszótér szárnyat választotta pihenése helyszínéül:

A rövid ejtőzés után szó szerint a Dunának mentünk, ugyanis a bringaút a folyó északi partján folytatódott. Pár perc part menti várakozás után megérkezett a rév, hogy átúsztasson bennünket a másik oldalra. Kis ideig a víz felett „lebegtünk”:

Ez volt Roxy első utazása kompon, de a balesetek elkerülése érdekében sajnos a kosárban kellett maradnia. A kellő ünnepélyesség érdekében ismét készíttettünk egy közös képet:

A vízi utazás befejeztével a híres szörp hazájában tapostuk újra a földet, illetve pattantunk nyeregbe, hogy kicsit gyorsabban fogyasszuk a kilométereket.

A kerékpárút a 12-es főút mellett haladt jó ideig, majd Zebegény után kisebb-nagyobb kunkorokat építettek bele és fantasztikusan sima, új aszfaltburkolattal látták el. Mielőtt azonban a kanyarokhoz értünk, betértünk egy közvetlenül a bringaút mellé épített, direkt kerékpárosok számára kialakított büfébe. Az út szintjén fedett terasz és az enni- és innivalók széles választéka várt bennünket, egy lépcsőn pedig le lehetett jutni egészen a Duna partjára. Az asztalon látható energiaitalok mellé egy-egy finom helyi készítésű hamburgert is elmajszoltunk.

Hiába a nagy meleg, hiába a minimális motiváció, tovább kellett indulnunk. Hűsítő hatással csak a Duna bírt ránk, amikor közel kerültünk a parthoz, és legszívesebben belegurultunk volna. Ezt majdnem szó szerint bekövetkezett kicsivel később, amikor már kibírhatatlanul tűzött a nap. Egy csónakleengedőhöz értünk, ahol azért annyit megtettünk, hogy a bringákat letámasztottuk, de a következő pillanatban már combig (valaki tovább is) gázoltunk a kellemes hőmérsékletű vízbe.

Szerencsére a parthoz közel egyáltalán nem éreztünk sodrást, így unszolásomra Roxy is belevetette magát a folyóba és odaúszott hozzánk. Akkor még csak alig fél éve ismertük egymást, nem tudtam, hogy viszonyul a vízhez, de nem volt gond. Megérintett az orrával, majd a part felé evickélt, ahol néhány rázkódás után meghempergett a kavicsos homokban. Ennek nagyon örültem… Felfrissülés után Vác felé vettük az irányt, ahonnan szintén komppal terveztük az átkelést Tahitótfalu irányába. Nagymarost, Kismarost és Verőcét elhagyva egyre keskenyebbé vált a kerékpárút és a forgalom is megnőtt. Sokszor feltartottak bennünket, illetve nem igazán vették figyelembe, hogy mások is közlekednének rajtuk kívül. Ez egy meglehetősen „hangos” szakasz volt. A városközpontba érve – a változatosság kedvéért – fagyiztunk egyet, majd a kompra felszállva elbúcsúztunk Váctól:

Szőrmók kisasszony második átkelését jobban viselte, árnyékban ülve várta, hogy ismét guruljon alatta a bringa:

Keresztülhaladva a Szentendrei-szigeten, beértünk Tahitótfaluba, ahol a 11-es főúton délnek fordultunk. Kisebb-nagyobb dombok leküzdése után Szentendrén, a Duna korzón találtuk magunkat:

Itt úgy gondoltuk, megint szükségünk van némi pihenésre és energia bevitelre. Roxy kiszabadult kosarából, de persze nem a kemény földet választotta vendéglőbeli tartózkodása idejére:

A vigyor hamar lelohadt arcunkról, amikor a további erős forgalmat elkerülve a Budapest felé vezető töltésre tértünk. Az EU szinten számon tartott bringaút világháborús viszonyokat hozott. Egyszerűen képtelen voltam úgy lavírozni a hatalmas kátyúk között, hogy utasom feneke és a sajátom is ne ütődjön két másodpercenként a kosár aljához, illetve a nyereghez. Ekkor még az eredeti, kevésbé párnázott ülést használtam. Egy kicsit enyhített fájdalmunkon, hogy a szemből érkezők is fennhangon dicsérték az út minőségét. Ahogy egyre közelebb jutottunk a Dunához, a bringaút egy lejtőn keresztül tökéletesen aszfaltozott panorámaúttá változott. A látvány minden korábbi szenvedést megért. A Római-parthoz közeledve megálltunk, hogy megkeressük azt az utcát, ahol a korábban interneten talált kutyapanzió található. Igen, sajnos Szőröskének ott kellett éjszakáznia, mert a foglalt szállásra nem vihettünk magunkkal. Ez akkor és ott utoljára történt, azóta kizárólag kutyabarát szállást foglalunk, legyen szó Magyarországról vagy külföldről. Nagyon-nagyon fájó szívvel hagytam ott négylábú társamat, de látva a körülményeket és a gondozó srác hozzáállását, sejtettem, hogy nem lesz baj. Ez másnap reggel be is igazolódott... Pár perc tekerés után megérkeztünk a szállásra, ahonnan lepakolás és felfrissülés után továbbálltunk, hogy feltegyük a koronát a napra. Szivar ajánlása alapján betértünk a Puskás Pancho Sport Pubba, ahol Öcsi bácsi kedvenc ételei szerepelnek az étlapon. Életemben nem ettem még olyan finom kolbászos lecsót, mint ott! 

Úgy emlékszem, még pár korsó sör is lecsúszott, majd úgy döntöttünk, hogy ideje kipihenni ezt a mozgalmas napot. Halkan jegyzem meg, hogy a vendéglőbe nem bringával jutottunk el... A szállásra visszaérve váltottunk néhány szót Stipivel, küldtünk neki pár képet, közben pedig mi is újra átéltük az aznapi kalandokat. Szerencsére volt belőlük bőven...