Bringatúra a Dráva mentén – 9., izgalmakban bővelkedő nap

738 km kerekezés öt országon át

2016. december 22. - Szórády József

A túra utolsó közös fotója Horvátországban:

A közös kép már a szállás elhagyását követően készült, de ne szaladjunk ennyire előre az időben!

Almáson minden tökéletes volt, a ház, az udvar, a szobák, az ágyak, a vacsora, és nem utolsó sorban a hangulatunk… Csoda hát, ha reggel nem nagyon akartunk kikeveredni az ágyból? Kivéve egy csapattagunkat, aki már korán újabb élvezetre vágyott, így gondolta, magába szívja az első napsugarakat.

Előző este, a településre érkezés (begurulás) közben figyelmes lettem egy főutca melletti dombra, ahová meglehetősen meredek út vezetett fel. Reménykedtem is magamban, hogy a szállásunkat nem abban az irányban fogjuk megtalálni. Tényleg nem, de reggel összepakolás, indulás és néhány száz méter tekerés után úgy döntöttünk, hogy érdemes felmászni a dombra, mert a tetőre vezető út egy kálvária, fenn pedig a keresztet tartó Krisztus szobor mellől gyönyörű kilátásban reménykedtünk. Próbálkoztam én a szerpentin alján, de az első visszafordító után elfogyott a lendület, Roxyt pedig hiába kértem, hogy segítsen kicsit. Mindenesetre az utasom nélkül tolni is könnyebb volt a szerelvényt. Az összes stáción túljutva már rendesen folyt rólunk a víz és a kisasszony sem a napra heveredett le, hanem a szobor árnyékában.

A panoráma persze megérte a fáradozást. Néhány másodpercre négylábú társamat is ki tudtam csalogatni az árnyékból.

A második képhez már önként pózolt a kis szőrös:

A harmadik képen pedig az előző este közelről, illetve belülről is megtekintett egyedi formájú templom és mögötte komótosan kanyargó Duna látható:

Még órákig tudtunk volna a fűben heverészve bámészkodni, de várt ránk Szerbia, Apatin és Zombor a rengeteg látnivalójával, és Stipi biciklije sem úgy működött, mint újkorában… Felküzdve magunkat az Almás tábláig egy pillanatra visszanéztünk a számunkra csupa pozitív élményt nyújtó településre, majd az eredeti irányt követve keletnek fordultunk. Lankás emelkedőkön és lejtőkön tekertünk át, miközben sűrűn forgattuk a fejünket, ugyanis néhány kevés házból álló, de annál szebb falun haladtunk keresztül. A bevárásos technikát alkalmazva megálltunk egy nagy kanyar melletti parkolóban, majd miután Stipi is megérkezett, egy elnyújtott lejtőn legurulva megközelítettük a határt. Kicsit megijedtünk, mert az eddigi összes határátlépésünk során nem találkoztunk annyi autóval, mint most, de szerencsére gyorsan haladt a sor és velünk sem „kekeckedtek”, ezért néhány perc múlva elértük az Erdődöt Gombossal összekötő Duna-hidat. Kicsit szétszakadt a társaság, így a hídhoz érve egyedül kellett volna felszenvednem a járdára a szerelvényt, de az éppen ott ácsorgó – mint utólag kiderült – horvát rendőrök szó nélkül segítettek felemelni az utánfutót. Ez jól jött, mert azt sem tudtam, hogy horvátok vagy szerbek, és hogy milyen célból állnak ott. Nem mintha bármelyik nyelven két-három szón kívül többet tudnék… Utazásunk utolsó külföldi országába érve elkészítettük a kötelező csapatképet:

Apatin felé vettük az irányt egy olyan lehetőséget keresve, ahol a Horvátországban vásárolt, még aránylag hideg két doboz sört biztonságosan el tudjuk fogyasztani. Gondolom, már mindenki várta ezt a mondatot… :-) Nagyon meleg volt, de alkalmas hely csak nem adódott. Pár kanyar jobbra, pár kanyar balra, aztán felfedeztünk egy kavicsos leállót, ahol térdig a bozótba gázolva végre nyugodtan elfogyaszthattuk az áhított nedűt. Új erőre kapva nyeregbe pattantunk és egy erős résztáv után az Apatinba vezető jó pár km hosszú borzalmas kerékpárútra tévedtünk. Az aszfalton nem volt egy négyzetméternyi sima felület sem, egyszerűen képtelenek voltunk normálisan haladni. Az első lehetőségnél visszatértünk a főútra, de a csapat rendesen szétzilálódott. Egy idő után beértem a városba, de sem előttem, sem utánam nem láttam ismerős alakot. Forgattam a fejem jobbra-balra, majd jó néhány kereszteződés után megpillantottam Szivart az út szélén, egy pénzváltó mellett. Ki is használtuk a lehetőséget, a többiek megérkezéséig pedig bámészkodtunk kicsit. Miután mindenki beszerezte a szükséges mennyiségű helyi fizetőeszközt, a zárás előtti utolsó pillanatban megrohantunk egy pékséget, ahol ebédre váltottuk készpénzünk egy részét. A burek minden fajtáját szeretem, és ajánlom is mindenkinek, úgy emlékszem ott éppen a juhtúros változatát vettem. Letelepedtünk egy közeli parkban, hogy elfogyasszuk a friss pékárut és egy kicsit pihenjünk. Ebéd után nyeregbe pattantunk volna, de Stipi jelezte, hogy baj van. A bringája teljesen mozgásképtelenné vált, a hátsó kerék kicsit elfordult, meg sem moccant, ebből tudtuk, hogy itt az ideje a tényleges és szakszerű javításnak. Szivar ismét a világhálót hívta segítségül, de addig is, amíg talál kerékpár szervizt, Misivel és Roxyval letekertünk a Duna partjára. A megbeszélés szerint ott kellett volna találkozni. Néhány perc kerekezés után meg is találtuk a folyót és a partján épült látványosságot, a gyönyörű ortodox templomot:

A heverészés után készítettünk még pár képet, de a csapat másik fele csak nem akart megérkezni.

A rekkenő hőségre tekintettel úgy döntöttünk, hogy kellemesebb elfoglaltságot választunk magunknak, beültünk egy vendéglő fedett teraszára és sör mellett nyugtattuk szemeinket az itt sem jelentéktelen folyó látványával. Már majdnem elszenderedtünk, amikor megérkezett Szivar és közölte, hogy a városban nem sikerült épkézláb műhelyt találni, így Stipinek busszal kell eljutnia Zomborra. Gyorsan lehörpintettük a maradék sört, majd visszatekertünk a város másik végébe, ugyanis társunk táskái nálunk voltak. Időben értünk az autóbusz pályaudvarra, a jármű indulásáig hátra volt még kb. 15 perc. Annak érdekében, hogy Stipi ne sokkal előbb érjen be aznapi célállomásunkra, nyeregbe pattantunk és begyorsítottunk. Sorban húztak el mellettünk a buszok, de az egyik megállt és a sofőr az ablakon kihajolva kérdezte, hogy ne vigyen-e el bennünket. Egyöntetűen arra szavaztunk, hogy az utolsó szakaszt két keréken tesszük meg, ezért megköszönve az ajánlatot útjára engedtük. A városból kiérve Misi az élre állt és ez Zomborig így is maradt. Másodikként a sorban azt vettem észre, hogy egyre jobban gyorsít, és eszembe jutott az a felelőtlen fogadalmunk még a végállomásról, hogy bringával érjünk be a busszal egy időben. Gondoltam, legyen, amíg bírom, tapadok. Misi később elmondta, meglepődve észlelte, hogy minden gyorsítását követően a nyomában maradtam. Ennek eredményeképpen tényleg egyszerre értünk Zomborra a busszal, de adódott egy kis félreértés. A városközpontba vezető úton találtunk egy bringás boltot, ahol Szivar megbeszélte a javítást, csak éppen a javítandó bicikli nem volt ott. Megegyeztünk, hogy Misi elteker a buszpályaudvarig, majd Stipit elkíséri a szervizbe, mi pedig keresünk egy megfelelő helyet az első zombori sör elfogyasztására. Örömünkre sikerrel jártunk, letámasztottuk a bringákat majd kényelmesen elhelyezkedtünk a városközpont egyik kellemes teraszán.

Miután Roxy is kiszállt az utánfutóból és kényelembe helyezte magát, észrevettem az indián csíkokat a feje búbján. Először azt hittem, hogy Apatinban, a Duna-parton szerezte őket az egyik bokorban. Az utánfutót jobban átvizsgálva rájöttem, hogy a csíkok a bringám hátsó kerekéről a járgány első hálójára felverődött kátránytól származnak, ugyanis Szőröske érdeklődése közepette sokszor nekinyomja a fejét a háló rácsának és jobbra-balra forgatja a fejét. Azt hiszem, a harci dísz tökéletesre sikeredett, minden alapom megvolt jó pár hétig Tigrincsnek szólítani a kisasszonyt.

E különös észleléseim közepette megérkezett az aranysárga hűsítő folyadék, melynek látványára egy régi dalszöveg jutott eszünkbe: "Ha elment messze a kedvesed és elrontotta a kedvedet, mondd:

love, love!" Jókedvünket nem csak a sörnek köszönhettük, megérkezett Misi és örömhírt hozott: Stipi bringája a szervizben, javítás alatt. Misivel együtt érkezett egy helyi lakos is, akit szerencsére Roxy megtűrt, persze kellő távolságból.

Majd néhány perc múlva úgy döntött, átengedi magát a wellness adta örömöknek:

Kis idő múlva Stipi is begurult egy olyan bringán, ami nagyjából meghaladta valamennyiünk vasparipáinak összértékét. Kiderült, hogy az egyik kerékpárboltos srác kölcsönadta neki a javítás idejére. Szerbiában, 2016-ban, egy magyarnak, mindenféle kaució nélkül. Azt hiszem, a bizalom szó jelentését fel kell elevenítenünk... Persze, ki kellett próbálnom a szörnyeteget :-) Kb. fél óra múlva valamennyien visszamentünk a boltba, ahol Stipi kétkerekűje (ténylegesen) újjászületve várt ránk. A javítás összege anyagköltséggel együtt (fődarabról van szó!) elérte a kemény 15 Euro-t. Ezeket a srácokat, ezt a boltot bátran ajánlom mindenkinek, aki Szerbiában, Zombor városában kerékpár javításra szorul:

Minden jó, ha jó a vége, a sikeres javítás után a szállást is könnyen megtaláltuk, és Zoran, a kedves szállásadónk a magyar nyelvet lelkesen gyakorolva magyarázta a tudnivalókat a szállással és a várossal kapcsolatban. Mindezért hálásak voltunk neki. Lepakolás és felfrissülés után elindultunk, hogy felfedezzük a települést és megejtsük a túra utolsó vacsoráját. Zombor sétálóutcája a naplementében:

Az említett utolsó vacsora első percei:

Koccintás után megrendeltük mindannyiunk kedvenc szerb ételét, a pljeskavicát. A töltelék és kiegészítők tekintetében vannak közöttünk nézetbeli eltérések, de így legalább több ízt tudunk megkóstolni.

Túránk utolsó külföldi napja ilyen élményeket tartogatott számunkra, de azt hiszem, egyikünk sem bánta egyetlen percét sem. Már másodszor választottuk célállomásként Szerbiát, és úgy gondolom, hogy ez nem véletlen. Két éve és idén nyáron is nagyon jól éreztük magunkat déli szomszédainknál. Érdekes, személy szerint úgy érzem, mintha egy kicsit hazaérnék, pedig semmilyen rokoni kapcsolatról nem tudok...