A nagymarosi kempingben még egy meccset is megnéztünk a tv-ben, ha jól emlékszem, utána mindenki nyugovóra tért, ki a lefoglalt faházban, ki sátorban. Érdekes, valahogy mindig a sátorozók szunyókálnak tovább, pedig az ideiglenes lakhelyük szárítása és lebontása több időt vesz igénybe, mint a sima zsákba pakolás. Persze ezt nem akarom felróni nekik, este fáradtan a sátor felállítása sem két perces munka. Miután reggel mindenki elkészült, felkerekedtünk, hogy a vasútállomásig koptassuk az aszfaltot. Útközben egy kisboltnál mindenki beszerezte a reggelijét és napközbeni ellátmányát, majd megejtettük az aznapi első pecsételést a peronon. A csapat nagyobbik része már két napot gyalogolt, így minden porcikájukat több igénybevételnek tették ki, mint mi Balázzsal és szőrmók kisasszonnyal. Sajnos ennek eredményeképpen Ádám térde annyira bedurrant, hogy részéről kétséges volt a folytatás is. Aznapi szakaszunkon erőteljes szintemelkedés várt ránk, ami akkor és ott, térdhasználat szempontjából a kedvezőbb változat volt. Ebből a meggondolásból az a kompromisszumos megoldás született, hogy Ádám rövidítve a távot egy másik jelzésen elindul, de nehogy valami baj történjen, Peti és Laci is elkíséri. Egy időre elköszöntünk egymástól, és elindultunk, hogy meghódítsuk a Börzsöny egyik legmagasabb pontját. A térkép és a pecsételő füzet nem hazudott, a településről kiérve erőteljesen megindultunk felfelé, szinte szerpentinen haladtunk. Erre szükség is volt, mert néhány km-en belül egy majd’ 400 méteren elhelyezkedő kereszteződéshez értünk:
A kép tanúsága szerint ennél a kereszteződésnél mindkét irányba indulva rengeteg látnivaló várt a turistára. Mi a Julianus barát torony felé fordultunk, hogy még pár tíz méter emelkedés után, a toronyba felmászva gyönyörű panoráma táruljon elénk. Kilátás az egyik irányba:
Kilátás a másik irányba, a kép alsó szélén kiindulópontunk, Nagymaros:
Bár még jóval dél előtt jártunk, a hőmérő higanyszála kezdett nagyon felkúszni, ami mindannyiunkat megviselt, de kis bundába bújt társamat főleg. Ki is használta a kínálkozó lehetőséget egy kis hűsölésre:
Még néhány perc lazítás és bámészkodás után lemásztunk a kilátóból és kihasználva a szintcsökkenést kicsit begyorsítottunk, hogy a csapat másik felét minél jobban megközelítsük. Útközben nem tudtuk nem észrevenni ezt a kitinpáncélba bújt, felfegyverkezett lovagot. Néhány másodpercig kiállítási darabként funkcionált, majd természetesen - fejet hajtva méltóságteljes megjelenése előtt - útjára engedtük.
Ismét pihenőt tartottunk és közben szomjunkat is oltottuk, ami úgy látszik, Roxyt jókedvre derítette (igaz, egyébként sem nagyon láttam még szomorkodni…), mert kicsit bohóckodott.
Egy aránylag vízszintes szakaszra érve kaptuk a telefonos értesítést, hogy a többiek már elérték a következő pecsételő pontot, a turistaházat Törökmezőn. Még jobban belehúztunk, de egy-egy fényképre azért szakítottunk időt.
Sokat nem időztünk a turistaháznál, mert a nem titkolt célunk az volt, hogy a többiekkel egyszerre érjünk be a célba. Kóspallagig ismét emelkedett valamelyest az út, emiatt és a nagy melegre való tekintettel úgy gondoltuk, megérdemlünk egy kis frissítőt a falu egyik vendéglátó egységében. A hideg sör is jól tud esni, de 35 fok felett már a hosszúlépés a legjobb választás szomjoltásra, ezt tapasztalatból mondom.
Szőröske ismét megtalálta a legjobb árnyékos helyet és rápihent a következő szakaszra, amire szüksége is volt…
Talán egy km-t haladtunk, útba ejtve egy kálváriát, de az igazi kálvária a Kisinóci turistaház elhagyása után várt ránk. A turistaháznál bélyegeztünk, majd minden szellemi és testi erőnket összegyűjtve elindultunk az utolsó 5 km-re, melyen több, mint 500 méteres szintemelkedés várt ránk. Azt hiszem, ezt a szakaszt az irgalmatlan szóval tudnám legjobban jellemezni. 40 fokhoz közeli hőmérséklet, poros, vízmosásokkal szabdalt hosszú-hosszú egyenes út, ökölnyi kövekkel fűszerezve. Minden lépést meg kellett tervezni, hogy a bokánk ne törjön ki. Ráadásul sunyi módon emelkedett, igazából pár száz méternél messzebb sosem láttunk el, mert egy erősebb emelkedő után mindig kicsit lankásabb szakasz következett. Azon gondolkodtam, hogy Ádám ezt a részt vajon hogyan tudta teljesíteni? Mint kicsivel később kiderült, egészen jól, mert a két csapat közötti távolság nem csökkent. Egyre sűrűbben álltunk meg pihenni és vizet inni, mert már kezdtünk délibábokat látni. Ekkor már nem gondoltam, hogy ennek valaha is vége lesz, úgy éreztem, lassan elhagyjuk a légkört is. Aztán váratlanul sűrűsödni kezdtek az útmenti fák és az ösvény a monoton emelkedésből átváltott lankás vasúti nyomvonalszerű képződménybe. Megjelentek az enyhe kanyarok is, de a többiek még mindig sehol. Gyors telefon, hátha véletlenül elkerültük őket úgy, hogy észre sem vettük :-). Hát nem… Kérdezték, hogy a hegy melyik oldalunkon van? Bal oldalon? Akkor még van pár km. Mondanom sem kell, ők már a szállásunkon, a turistaházban voltak… Roxy nagyon segítőkész volt, néha eltűnt a szemem elől, aztán egy perc múlva megjelent és az arckifejezésével bíztatott, hogy már nincs sok hátra. Egy kereszteződés után végre megpillantottuk a kőfalakat és a kavicsos feljárót. Fájdalmas nyögések közepette felküzdöttük magunkat és szó szerint leestünk a teraszon lévő padokra.
A tulajdonosok már hazaindultak volna (mert mondanom sem kell, a turistaházat autóval is meg lehet közelíteni), ezért gyorsan felvásároltuk a büfé majd’ teljes készletét. Nehezen, nagyon koncentrálva hallgattuk az információkat a szobákról, a fürdőről, és hogy reggel hol kell hagyni a kulcsokat, aztán gyorsan ürítettük a sörösüvegeket. Túravezetőnk is kihasználta a lehetőséget és lepihent:
Szépen lassan felcipeltük a zsákokat a szobába, a sátorozók pedig kitalálták, hogy a turistaház melletti dombon fognak éjszakázni. Sanyi szokás szerint tüzet rakott, amihez a fát szintén fel kellett cipelni a dombra. A „világ tetején” (számunkra aznapra biztosan az volt) szépen lassan besötétedett, a milliónyi csillag alatt sütöttük a szalonnát, így már egészen könnyedén gondoltunk vissza a napközbeni kínokra. Az aznapi táv, 24 km önmagában nem túl sok, de figyelembe véve a nagy meleget és a több, mint 1200 méteres szintemelkedést, azt hiszem, elégedettek lehettünk.
